Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek / Thalia Theater, Hamburg / MITEM, 2015
Könyörtelenül beránt Dosztojevszkij brutális világába. Nem átall hangosan gondolkodni, hosszú monológokban tobzódni, kibírhatatlanul fájdalmas, fölkavaró szenvedéstörténetekben az élet értelmét kutatni.
Hajoljon le. (Földig hajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le ingét, gatyáját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)
PILINSZKY JÁNOS: IN MEMORIAM F. M. DOSZTOJEVSZKIJ
Mintha csak fölütnénk a regényt. Itt-ott. Elmélyedünk, elveszünk benne. Kiszakadunk egy párhuzamos valóságba, elbarangolunk az „unalmon túlra”. Átéljük a mű legvarázslatosabb, legtragikusabb, legelgondolkodtatóbb pillanatait, a legfájdalmasabbat, az legizzóbb szenvedélyűt, a kínzóan erotikust. Közben átitatódunk mocsokkal, vérrel, fájdalommal. Látjuk a lélek nyomorát, a test szegénységét, fölfedezzük az élet – szennyben születő – szépségeit. A sötétségből kiszűrjük a fényt, hogy aztán megszülessen a darabokból az egész, a szilánkokból a teljesség…
Átitatódunk mocsokkal, vérrel, fájdalommal.
Az igazán nagy művek vállalják az unalmat. Pilinszky óta tudjuk. (Nincs szabadság és nincs igazi nagyság az unalmon túli közlések nélkül.) A hamburgi Thalia úgy vállalja, hogy nem vállalja. Dosztojevszkij 1100 oldalas regényét oly módon teszi színpadra, hogy három és fél órán át nem enged a szorításából. Könyörtelenül beránt Dosztojevszkij brutális világába. Nem átall hangosan gondolkodni, hosszú monológokban tobzódni, kibírhatatlanul fájdalmas, fölkavaró szenvedéstörténetekben az élet értelmét kutatni. Összekeverni a színpadi jelent a regény jelenével, minden átmenet nélkül dialógokból narrációra váltani, rákényszerítve a nézőt, hogy belesodródjon ebbe a durva világba. Menthetetlenül. Érezzen, fájjon, ne találjon nyugalmat. Nézzen szembe azzal, amivel nap mint nap kénytelen szembenézni.
Ne fedje el előle a színház.
A történet centrális erőterének középpontjában ott a bűn. Az apa meggyilkolása. A bűnös a négy Karamazov fiú (három törvényes és egy szolgasorban tartott fattyú) közül az egyik. Az ő szövevényes kapcsolatrendszerük, világlátásuk, zsigeri ösztöneik, a pénz iránti vágyakozásuk, istenfélelmük, istentagadásuk, föl-föltörő, leplezett és leplezetlen apagyűlöletük teremti meg magát a bűnt. Ha de facto nem is, valamiképpen mindegyik gyilkos. Az emberiség történetét végigkísérő kultikus eszme, az apagyilkosság ebben a történetben valósággá válik. A gondolatból tett lesz, ám Dosztojevszkij a tetten túlit vizsgálja. Miközben filozófiai kérdéseket boncolgat, a hétköznapi létezésünkre keres lételméleti válaszokat.
Minden a nő és a pénz körül forog.
Amúgy minden a nő és a pénz körül forog. Ha mindenáron szeretnénk leegyszerűsíteni.
A Thalia Theater talán a legjobb a német nyelvterületen (amely automatikusan azt jelenti, hogy a legjobb Európában, ez viszont azt, hogy az egész színházi világban) – írja a tekintélyes orosz Vedomosztyi a hamburgiak pétervári vendégjátékát méltatva. Szentpétervárott szerették az előadást. Hazavitték nekik Dosztojevszkijt, de az ő Dosztojevszkijük legalább annyira a németeké mint mindannyiunké. A hamburgiak is jól fogadták otthon. Kifinomult, gazdag és megható este. Valódi ajándék – írta róla az NDR Info. De nem csak ott, itt nálunk a MITEM-en is. Susanne Meister dramaturg és a rendező Luk Perceval színpadi változata színpadi remekmű. Nem csinál úgy, mintha színtiszta dráma lenne, bátran bevállal epikus elemeket is. Drámaisága mégsem csorbul. Sőt.
Vetekszik a színházművészet legdrámaibb előadásaival.
Egy fölzaklatott világban, ahol már az izgalom is unalmas, a vibrálóan izgalmas meg még unalmasabb, az öntépő merengést, a gondolatiságot, a létezés filozofikus dilemmáit bevállalni nem kis merészség, de úgy tűnik, megéri. A hamburgi Thalia előadása (mint minden remekmű) túlmutat önmagán. A mai színház szerepét kutatja. S van válasza a mai színházra. A végtelenül modern közlési formákban találja meg, melyek a színház ősi, klasszikus értékeiből építkeznek. Egybeolvasztja az újszerűséget a tradíciókkal. S ami a legszebb… Nem rombolja le, amit nem muszáj lerombolni.
A hamburgi Thalia előadása (mint minden remekmű) túlmutat önmagán. Fotó: Eöri Szabó Zsolt
„Gibt es Gott oder gibt es nicht?”
Jens Harzer Iván Karamazovjának dilemmája nem a hitetlené, aki Isten létét vitatja, sokkal inkább a világra magyarázatot kereső, őrlődő gondolkodóé. Azé a gondolkodóé, akit lázadó, mindent megkérdőjelező eszméi nem emelnek a többiek fölé. Épp ellenkezőleg. Alakja a lázadás romantikájának a végét jelenti. Elmélkedéseivel ő maga teremti meg a bűnt. A bűnt, melyet nem lehet kiszakítani a társadalomból, osztozik rajta gyilkos és bírája, jó- és rosszakaratú… Még öccse, a tisztalelkűként tisztelt Aljosa Karamazov is. S miközben Dosztojevszkij annyira modern, hogy nem lehet modernizálni, Aljosa jellemét némileg átfesti, manipulálja a 21. század (talán ez a legkarakteresebb változás a regényhez képest). Alexander Simon megnyerő alakja áll a színpad elején az első rész végén, szembenéz velünk. Tekintete szúrós és kemény, mintha felelősségre vonna. A legkisebb Karamazov fiú, aki hosszú monológokban kutatja élet és halál értelmét, miközben már tudjuk, világok borulhatnak lángba csendes világmegváltó eszmék hatására.
Jens Harzer Iván Karamazovjának dilemmája nem a hitetlené, aki Isten létét vitatja…
Ami a szövegen túl van, az is a szövegből táplálkozik. A színpadot tagoló lélekharangok fenyegető kongása, a látvány perspektivikus tagolása, a háttérben lévő szereplők abszurd mozgása, melyek (ha akarom) rejtett utalások Hieronymus Bosch festményeinek világára. Mindenesetre mintha a Gyönyörök kertje kelne életre az előadás legfülledtebb, legborzongatóbb, legfölkavaróbb jelenetében, amikor Dmitrij, a legidősebb Karamazov fiú, végre megkapná az ő rég vágyott Grusenykáját. Kettejük őrjöngő egymásra találása, Patrycia Ziolkowska tébolyultan erotikus nőalakjának pávatánca – mely a mozgásszínház, a tánc, a prózai színház és a valóság mozgásformáinak őrjítő egybeolvadása – elmeséli az elmondhatatlant férfi és nő kapcsolatáról. Modern mese. Amúgy épp Bernd Grawert túlpörgött, üvöltő, elviselhetetlenül stresszes Dmitrije az, aki leginkább a korunkat mutatja. Nincs benne könyörület. De, de igen. Pontosan ebben a jelenetben.
