Családom és egyéb állatfajták

|

Mikó Csaba: Apátlanok / Örkény Színház

Az Apátlanok „a” család története és a rendszerváltás utáni évek sztorija. Ki nem beszélt, feldolgozni sem próbált traumák sorozata az elmúlt negyedszázad.

apatlanok_900_2

Apátlanok         Fotók: Gordon Eszter

Olyanok a gyerekek, akár a levelek az őszi fán, látszólag hasonlítanak, ám ha közelebbről nézzük őket, kirajzolódnak a különbségek, amelyek a múló idővel csak markánsabbak lesznek. Mikó Csaba Apátlanok címmel írt drámájában a rendszerváltás után a 18. életévét betöltő Tominak, a legnagyobb fiúnak munkába kell állnia. Könnyítve ezzel a família anyagi helyzetén, hiszen az összesen hat gyereket vállaló családban a negyedik testvér súlyos beteg, akinek gondozása egyre nagyobb terhet ró a két felnőttre anyagi és érzelmi téren egyaránt.

A 2013-ban az évad legjobb magyar drámájának választott színmű különlegessége, hogy nemcsak hagyományos dialógusokból, hanem egymás mellé helyezett, párhuzamos monológokból áll. Nem könnyíti a színpadra alkalmazó munkáját az sem, hogy a szereplők nem ritkán saját belső állapotukat, a tudatalattijuk legmélyebb bugyraiba száműzött gondolatcsíráikat is közlik. Nem a Csehov- és Pinter-drámákból ismerős small-talk, a lényeget elfedő párbeszédek a fontosak tehát, hanem a sokszor darabokra tört lélek apró rezdülései.

apa_5_k

Tenki Réka, Polgár Csaba

Az Örkény István Színházban Gáspár Ildikó rendezésének első felvonása azért kitűnő, mert megtaláltatott a kényes egyensúly az inkább mesélt szituációk és a valójában eljátszott helyzetek között. Nagyszerű alapot teremt ehhez a Boros Lőrinc által jegyzett invenciózus látványvilág, Kehi Richárd megkapó fénytrükkjeivel, amelyek a Gazdálkodj okosan nevű, egykor népszerű társasjáték motívumait variálják.

Az olajozottan gördülő első részből kiemelkedik Kerekes Éva (Anya) és Tenki Réka (Doda) remek duója. „Nézem anyám arcát, és arra gondolok: féltékeny rám”, így gondolja hangosan az utóbbi, miközben mindketten a busz ablakából nézik az elsuhanó tájat. Az előbbi fejében viszont most is Josa, a beteg kisfiú jár. Az Ingmar Bergman által rendezett filmek szűkszavú kegyetlenségét idéző jelenetből, amelyben az édesanya éppen abortuszra kíséri az idősebb lányát, hamar világossá válik a néző számára, hogy a két nő végleg és visszafordíthatatlanul elhidegült egymástól.

160112_1039 (2)

„Nézem anyám arcát, és arra gondolok: féltékeny rám”

Hasonlóan szuggesztív az a karácsonyi, családi tabló, amelynek hátteréből bontakozik ki a két nagyobb testvérnek, Tominak (Nagy Zsolt) és Lacinak (Polgár Csaba) a későbbiekben tettlegességig fokozódó összecsapása.
Takács Nóra Diána Feszter szerepében a família altruistája. Talán neki jutott a legtöbb frappánsan rövid, az általa játszott figura belső állapotára, lelki világára vonatkozó mondat, amelyet a színésznő úgy old meg, hogy Feszter elesettségét és humorát is szépen hangsúlyozza.

Ezzel szemben a második felvonás kissé vontatottra sikerült. A két rész közötti különbség talán azzal magyarázható, hogy az addig működtetett polifonikus, minden szereplőt egyforma súllyal bemutató módszer helyett a Patkós Márton egyetemi hallgató által alakított Simon kerül a középpontba egy jobbára funkciótlannak tűnő nagymonológgal, ráadásul itt inkább a mesélt szituációk dominálnak, és ez utóbbi ritmusvesztést eredményez. „Tudod, nincs egyetlen igazság, csak nézőpontok vannak. Egy család történelme pontosan annyiféle, ahány tagot számlál az a család.” Ezt mondja zárásképpen Laci, és éppen ez hiányolható ebből a felvonásból.

Mennyire terheli meg az egyébként sem erős személyközi kapcsolatokat működtető család tagjainak az életét a súlyosan beteg testvér, aki ráadásul a sokadik gyermekként születik, az 1990-es és 2000-es évek Magyarországán? A produkció alapján az a válasz adható a kérdésre, hogy nagyon.

apa_2_k

„Egy család történelme pontosan annyiféle, ahány tagot számlál az a család”

Az Örkény István Színházban az Apátlanok „a” család története és a rendszerváltás utáni évek sztorija egyszerre. Társadalmi és magánéleti téren egyaránt ki nem beszélt, feldolgozni sem próbált traumák sorozata az elmúlt negyedszázad. Sajnos, nehéz vitatkozni az alkotók által sugallt diagnózissal. Összességében tehetséges előadást látunk, amelynek emlékezetes első felvonása fájdalmasan szép, míg a második olykor kissé unalmas.

CÍMKÉK: