Shakespeare: Coriolanus / Ivan Franko Nemzeti Dráma Színház, Kijev / MITEM
Coriolanus hadvezéralkat. A nyers erő embere. Rosszul áll neki a korteskedés, amikor ígérgetnie kell, vagy mások uszályába kerülni.
Coriolanus
Csurom vér az arca, teste, iszonyú felhevült állapotban van, maga a megtestesült kegyetlenség és indulat a címszereplő, amikor meglátjuk Shakespeare Coriolanus című darabjában. Rémisztő a tekintete, roppant nagy kard van a kezében, amerre csak néz, ott kő kövön nem marad.
A Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón a kijevi Ivan Franko Nemzeti Dráma Színház előadását látjuk, a Nemzeti Színházban. A Coriolanust adó Drmytro Rybaleskyi karizmatikus személyiség. Már a kezdetekkor el tudja hitetni, hogy olyan hadvezér, akit vakon követnek az emberei, aki, ha nekiindul, mindent és mindenkit porrá zúz, ádáz gyilkológép. Lúdbőröztető csak ránézni is. Most éppen Rómának nyert csatát, ripityára aprította a volszkokat, és hazaérkezve Rómába, be akarja zsebelni a dicsőséget abban a formában is, hogy lényegében egyeduralomra tör. Ehhez azonban szüksége van arra, hogy a patríciusok és a plebejusok egyaránt támogassák, akiket többször csoportba rendeződve látunk.
Érdekes, ahogy a nép lerongyolódott tagjai összeverődve, hol reszkető, beesett szemű, magukat meghúzni igyekvő, meghunyászkodó, máskor pedig nekibátorodó, öntudatra ébredő, fenyegető tömeget alkotnak, és a hangulatuk, mentalitásuk, ahogy a szélkakas fordul, változhat az egyik pillanatról a másikra. A patríciusok is verődnek csoportba, de olykor el is különülnek, és vélt vagy valós érdekeiknek megfelelően ők szintén változtatják a hozzáállásukat, nézeteiket, mondhatnám azt is, hogy a csúszó-mászó csiga gerinces állat hozzájuk képest.
A meglehetősen markáns látásmódú Dmitro Bogomazov rendezése hangsúlyosan szól a köpönyegforgatásról, a hol ide, hol oda való átpártolásról, a kimondott szó súlytalanná válásáról, a színlelésről, hátbatámadásról, a személyiség hatalom miatti, akár csak hatalomközeli, szinte kikerülhetetlen torzulásáról. Coriolanus eredetileg hadvezéralkat. A nyers erő embere. Rosszul áll neki a korteskedés, amikor ígérgetnie, mások uszályába kell kerülnie. Az egyik jelenetben dühödten össze is tépi a rá adott voksokat, mert tudja, hogy ezeket álságos, hozzá tulajdonképpen nem méltó ígérgetéssel csikarta ki. Szemei szikrát szórnak. Elkeseredik. A roppant erős ember kedvét szegve lelohad. Nem akarja tovább csinálni ezt az egészet, úgy érzi, a politika nem az ő dolga, a hadszíntéren véresebben, valahogy azonban mégis őszintébben, kard ki kard, mennek a dolgok. De akiknek ez érdekükben áll, persze tolják és tolják előre.
A színészek csoportos mozgatása koreográfusi pontossággal, eltökélt vagy éppen elbizonytalanodó szándékokat fejez ki. Gyakran együtt mozognak, mintha felülről vezérelve dróton rángatnák őket, ugyanakkor az arcokon egyéni vágyak, kétségbeesések, rettegő félelmek vagy éppen reménységek tükröződnek. Petro Bogomazov díszleteiből, jelmezeiből gyakran lidércesein festői látvány kerekedik. A háttérben csendes, háborgó, viharossá felkorbácsolódó tenger kivetítését látjuk, a szituációnak megfelelően lidércesen vérvörössé is válhat. Oleksandr Kokhanovskyi vészterhes, feszültséggel teli, nyomasztó zenéje szinte egyfolytában szól, sulykolva a bizonytalanság, félelem légkörét, aminek van egyfajta monotonitása is, azt sugallva, hogy soha nem lehet fellélegezni, csendekre sem nagyon van lehetőség, ahogy csöppnyi elernyedésre sem, mindig figyelni kell, résen lenni, gyanakodni, ha kell, rögvest, akár gondolkodás nélkül, cselekedni.
A történelmi mítoszon alapuló história szerint, a hadi cselekedetekben magát igencsak kitüntető Coriolanus hatalomra, egyeduralomra tör, ennek érdekében jócskán meg akarja nyirbálni a demokratikus jogokat, ami sokaknak nem tetszik, okkal, ok nélkül a közvagyon elsinkófálásával vádolják, száműzik Rómából. Bosszút forralva elmegy ádáz ellenségéhez, a volszkok vezéréhez, és így persze azokhoz, akiknek a legtöbbet ártott, és elhatározzák, hogy közösen leigázzák, a földdel teszik egyenlővé Rómát. Neki is indulnak kellő elszántsággal, de Coriolanus anyja és felesége, a karon ülő gyerekkel rimánkodnak, hogy ezt azért csak ne tegye, és ő végül jókora vívódások után visszakozik, amibe csodák csodája, még a volkszok vezére, Tullus Aufidius is belemegy. De aztán mégis mindkét oldal árulónak tekinti, és Aufidius csak megöli, ugyanakkor egy érzékletes jelenetben lényegében a tiszteletét is kifejezi iránta.
Erre lehet azt mondani, hogy hiszi a piszi, netán, hogy a halhatatlan Shakespeare-nek is lehetnek agyament ötletei, csak hát az a helyzet, hogy gyakran fütyült a vaslogikára. Nyársat nyelt ítészként temérdek következetlenséget fedezhetünk fel a legzseniálisabb remekműveiben is. Gyakran nem pepecselt, nem érdekelték történetei bakugrásai, a nagy egész érdekelte, a hatalom és az ember, a szeretet és a gyűlölet természetrajza. A Coriolanusban azt akarta megmutatni, micsoda elképesztő végletek férnek meg az emberben, és, ha úgy tetszik, az emberiségben. Láthatjuk, hogy a fenevad is elérzékenyülhet, és visszaváltozhat még dermesztőbb vadállattá.
És mindezt az egészen elsőrangú színész, Dmytro Rybalevskyi el is játssza. Körülötte pedig ott az irigylésre méltó profizmus. Meneniust, a barátját, aki próbál lavírozni a különböző érdekcsoportok között, de aztán kudarcot vall, Bohdan Benjuk adja. A volkszok haragvó, megenyhülő, majd ismét bosszúszomjas vezérét, Olekszij Bogdanovics. Coriolanus dús érzelemvilágú, totálisan megrendült anyját, Natalia Szumszka. Valamennyi szereplő teljes odaadással van jelen. Az időnként túl stilizáltnak ható játékmód, a monotonitása miatt olykor már-már álmosító zene mégsem teszi mindig ütőssé a játékot, ami azonban a második részben igencsak fölerősödik, és akár a hideg futkoshat a hátunkon.
A közönség jelentős része a tetszés legmagasabb fokával, álló vastapssal ünnepli a világról hátborzongató képet festő, kiváló produkciót.
