A tanú, avagy az igazság igazságtalansága

|

Christopher Hampton: Egy német sors / Orlai Produkciós Iroda / Hatszín Teátrum

Molnár Piroska Brunhildéje az egyik legkomplexebb színészi jelenlét, amit színpadon látni. Önnön védőbeszédét mondja, miközben külső szemlélőként bíráskodik önmaga felett. Nem kelt részvétet. Pengeéles, rideg. Mégsem tagadja meg tőlünk, hogy esendő emberi lénynek nézzük. Borzongató játékot játszik az érzékeinkkel.

Molnár Piroska          Fotók: Takács László

                                    „Hitlerrel hirtelen minden egyre jobb lett.”

Állítja Brunhilde Pomsel Hitler hatalomra kerülésének kezdeti időszakáról, s innentől valamivel könnyebb megérteni, hogy a jól felépített propaganda miként vezetett el a Führer megingathatatlan hatalmához és annak végső megszilárdításához.

Az Orlai Produkció új bemutatójának előélete meglehetősen szövevényes.

Az ifjúkori önmagát „apolitikus lányként” aposztrofáló Pomsellel egy osztrák alkotócsoport – százkét éves korában – készített harminc órás interjút, egyebek között arról a tevékenységről, amelyet a második világháború idején Hitler hírhedt propagandaminisztere, Goebbels mellett mint gyors- és gépíró végzett. Ebből született az a dokumentumfilm, amelynek alapján Thore D. Hansen német publicista és krimiíró önálló kötetet jelentetett meg Pomsel életéről, megtoldva saját, nyolcvan oldalnyi, terjedelmes utószavával. (Brunhilde Pomsel, Thore D. Hansen: Ein deutsches Leben, Europa Verlag, 2017.) Nem sokkal utána elkészült a magyar fordítás is (Goebbels titkárnője voltam, fordította Győri László, Európa Könyvkiadó, 2018). S itt még nincs vége. Christopher Hampton ugyanis e valódi életút alapján írta meg azt a monodrámát, melyet 2019-ben mutattak be Londonban a karizmatikus Maggie Smith-szel Brunhilde szerepében, s amelyet most az Orlai Produkció vitt színre a Hatszín Teátrumban Máté Gábor rendezésében Török Tamara dramaturgi közreműködésével. (Fordító: Zöldi Gergely.)

A szöveg látszólag egységes kerek egész, a jelentéssíkjai itt-ott mintha mégsem illeszkednének elég koherensen. A Pomsel életútját dokumentáló megannyi alkotó közül érezhetően mindenki hozzátette – ha burkolt formában is – a maga erkölcsi szentenciáit ahhoz a tematikához, amely röviden összefoglalva a kisember felelősségét firtatja a történelem emberiségellenes bűneinek az elkövetésében. Esetünkben ráadásul egy olyan kisemberről beszélünk, aki a nép naiv, „tudatlan” gyermeke ugyan (és saját bevallása szerint mindvégig az is maradt), viszont nem kevésbé prominens helyre, mint Hitler legbelső köreibe, egyenesen a rettegett propagandaminiszter, Goebbels mellé vetette a sorsa. (Hansen például – miközben Trump hatalomra kerülése és az európai populista mozgalmak megerősödése kapcsán a kollektív felelősség szerepét kutatja – közvetlen párhuzamot von a huszonegyedik századi modern társadalmak aggasztó jelenségei és a Pomsel-életútból kibontakozó történelmi háttér között, s ez jó eséllyel nyomot hagy az általa szerkesztett Pomsel-szövegeken is.)

“Nem tudtam semmiről”

A Máté-féle színpadi változat a szikár történetmesélés lehetőségeit igyekszik kimaxolni.

A monodráma jellegénél fogva sem alkalmas ilyen-olyan kommentárokra; az emberiség Pomsel életútjából kirajzolódó nagy kérdéseit a szövegbe, annak színpadi formájába rejti. Pomsel szerelmi életén például maga a szöveg aránylag könnyen, gyorsan túlesik, az asszony Hollandiába menekült zsidó szerelméből egy nős, számos szeretőt tartó, homályos hátterű férfi marad. Az abortusz ténye nem változik. Természetesen sok múlik a több forrásból táplálkozó textus színpadi megjelenítésén, végső soron az dönti el, mennyi szabad teret enged a nézőnek Pomsel bűnösségének a megítélésében. (Michael Billington, a brit színházkritika élő legendája szerint a Maggie Smith-szel készült londoni előadásban egyértelműen „a közönség feladata eldönteni, van-e valami Pomsel ártatlanságában”.)

Nem tudtam semmiről.

Állítja a dráma főhőse az emberiség ellen elkövetett bűnökre utalva. Egy tanú, aki nem kíván tanúskodni… Mégsem lehet más, mint a történelem élő tanúja, hisz nem csupán az általa elbeszélt események, de a történetek mögött megbújó gondolkodásmód, az adott kort idéző narratíva, az akkori társadalom életre keltett szereplői mind-mind a történelem egyik legszégyentelibb korszakáról beszélnek. Mi pedig mi mást tehetnénk, mint előhívni az ide vonatkozó ismereteinket és sorsának apropóján tetten érni az emberiség egyik legnagyobb kérdését. Hogyan lesz az ember tömeggyilkos? Miként termeli ki a társadalom… Mi kell ahhoz, hogy egy egész társadalom bűnbe essen… Egyáltalán, lehet-e egy egész társadalmat tömeggyilkossággal vádolni… A kisember legapróbb (az adott pillanatban legalábbis aprónak tűnő) döntései vezetnek-e el a legnagyobb bűnökhöz… Pomsel racionálisnak tűnő magyarázatok mentén fölépített erkölcsi univerzuma permanens állásfoglalásra késztet.

Egyfajta erkölcsi hullámvasútra kerülünk, amelyen lélegzetelállító iramban robogunk végig. Szakadéktól-szakadékig.

Molnár Piroska tolószéken közlekedő Brunhildéje az egyik legkomplexebb színészi jelenlét, amit színpadon látni. Önnön védőbeszédét mondja, miközben külső szemlélőként bíráskodik önmaga felett. Nem kelt részvétet. Pengeéles, rideg. Mégsem tagadja meg tőlünk, hogy esendő emberi lénynek nézzük. Borzongató játékot játszik az érzékeinkkel. Nem szánjuk akkor sem, mikor a háború után öt év börtönre ítélik, ám közben erkölcsi fogódzókat keresünk saját részvétlenségünkhöz. Ahhoz a részvétlenséghez, amelyre, így vagy úgy, az előadás is rásegít. Molnár Pomselje magától értetődő, reflektált közönnyel mesél az idők távolába tűnő önmagáról. A történelem eseményeit eleve elrendeltetettnek ítélő attitűdje a kor sajátosságai közé sorolja a kor paradoxonjait. Hogy volt idő, mikor enyhén szólva is szokatlannak számított délelőtt egy zsidó ügyvédnek, délután egy jobboldali nacionalistának dolgozni…

Igazság, az nincs.

Kerekesszékén száz év tapasztalatával a színpadra gurulva mintha önmagának vallana.

Ám hamar rá kell jönnünk, hogy a tárgyalóteremből ismerős narratíva nem az öregkor intim magányába fúló vallomás. Pomsel a nyilvánosságnak fogalmaz. Mintha bírósági védőbeszédet mondana. Most és itt. Annyira vagyok bűnös, mint a nép egésze, vallja. A nép, amely megválasztotta az országot mocskos ideológiákba és még mocskosabb háborúba taszító rezsimet. Fölmenthetjük vagy elítélhetjük. Ahogy tetszik. Ő maga azzal vonja meg önnön sorsának mérlegét, hogy saját igazságát épp az igazság létének tagadásával igyekszik megvédeni.

Nincs igazság. Igazság, az nincs.

Zárja védőbeszédét és hosszan elgondolkodhatunk. Ha van is, a különböző ideológiák manipulálta emberi elme aligha képes teljes valójában fölfogni. Ez az igazság legnagyobb igazságtalansága. Mindez, persze, nem menti föl Pomselt. Sem a saját sorsa iránti felelőssége, sem a társadalom kollektív bűneiben így-úgy szerepet játszó személyes felelősség alól. Sem őt, sem mást. Soha, semmikor.

CÍMKÉK: