Megtanultunk engedelmeskedni

|

Christopher Hampton: Egy német sors / Hatszín Teátrum

Az egykori titkárnő világosan és őszintén vall érzéseiről, kételyeiről, és arról, mi indította arra, hogy végül náci párttaggá váljon, és bekerüljön egy olyan örvénybe, amiből sértetlenül már nem lehet kikeveredni.

Molnár Piroska         Fotók: Takács Attila

Egy titkárnő csak hallgathat. Teszi, amire utasítják. Egy titkárnő csak rendezi az aktákat. Semmiképp nem nézhet beléjük. A titkárnőknek soha nem mondtak el semmit. Ő sem tudott semmiről.

A Hatszín Teátrum 2020. február 1-jén nagy sikerrel mutatta be Christopher Hampton Egy német sors című drámáját Zöldi Gergely fordításában. A darab Brunhilde Pomsel életét mondja el, aki felfedi előttünk, milyen volt egy nemzetiszocialista politikus, Joseph Goebbels titkárnőjeként látni és megélni a második világháború és a zsidó deportálások borzasztó időszakát. Máté Gábor rendezése és Török Tamara dramaturgiai munkája egy csapdába esett, karrierorientált nő megrendítő dilemmáit tárja fel a nézők előtt. Vajon meg lehet maradni vétlennek egy viperafészek kellős közepén?

A világháborúk poklában kétféle ember létezett a földön: a bűnösök és az ártatlanok. Gyilkosok és áldozatok, lelketlenek és reményvesztettek. Egyetlen közös pont volt csupán: a félelem. Az a fajta félelem, amely mindenkit elér és hatalma van arra, hogy minden szálat kedvére mozgathasson. „Búra alatt éltünk” – hangzik a darabban a tömören és pontosan megfogalmazott cudar valóság. Egy olyan sötét búra alatt, amit senkinek sem volt mersze felemelni a helyéről. Nem tudták vagy nem akarták… vagy talán mindkettő. Hisz akkor kiderült volna, hogy valójában semmi sem az, aminek látszik.

Brunhilde Pomsel életének állomásait Molnár Piroska adja elő, akinek neve az elmúlt évtizedekben köztudottan és megalapozottan ikonikussá vált a magyar színházi életben. Hosszú, sikeres pályája során számtalan színházi előadásban és filmszerepben kápráztatta el a közönséget. Ezúttal sincs ez másképp. Természetes és kíméletlen őszinteséggel mutatja meg Brunhilde Pomsel önvizsgálatát egy óriás méretű asztali lámpa megvilágításában. A díszlettervező, Cziegler Balázs munkája is arra mutat rá, hogy itt most bizony fény fog derülni mindenre: nincs több titok, mérlegre kerül minden megtett vagy épp meg nem tett dolog. Minden kimondott és kimondatlan szó. Brunhilde saját magát helyezi a közönség előtt boncasztalra. Amit látunk, az egy 103 éves megfáradt, tolószékbe kényszerült asszony végelszámolása mindazzal a sok feldolgozatlan teherrel, amit évtizedek elteltével sem tudott rendezni a lelkében.

Brunhilde átlagos német polgár volt, családjában senki nem volt magas társadalmi státuszban, sem jó anyagi helyzetben. Gyerekként szigorú nevelést kapott, ami később egész életére hatással volt. „Megtanultunk engedelmeskedni” – mondja Brunhilde. Engedelmeskedni, nem feleselni, nem kérdezni, csak csinálni, amit mondanak. Ez a „képesség” kellett ahhoz, hogy egy átlagos műveltségű nőből Joseph Goebbels, a náci propagandaminiszter titkárnője legyen. Őt azonban bárminemű politikai beállítottságtól mentesen csak a karrier lehetősége érdekelte, amiatt sodródott meggondolatlanul az árral, anélkül, hogy bármi fogalma lett volna arról, mi minden folyik a háttérben.

Az egykori titkárnő világosan és őszintén vall érzéseiről, kételyeiről, és arról, mi indította arra, hogy végül náci párttaggá váljon, és bekerüljön egy olyan örvénybe, amiből sértetlenül már nem lehet kikeveredni. Molnár Piroska játéka kitűnően átadja a komoly vívódást, melynek középpontjában Brunhilde egykori barátnője, a zsidó Eva Löwenthal áll, akit ugyanúgy Auschwitzba deportáltak és kivégeztek, mint az összes többi zsidót. Brunhilde sose gondolt úgy a zsidókra, mint akikkel bármi baj lenne. Mivel nem különösebben voltak politikai nézetei, még az is összeegyeztethető volt számára, hogy félállásban egy zsidónak és egy nácinak egyszerre dolgozzon. De a tudatlanság vagy akár az érdektelenség felmenthet-e a „nem cselekvés” súlya alól? Brunhilde maga is bevallja, hogy egy idő után mindenki érezte, hogy valami nincs rendben, de ő továbbra is tette a dolgát: engedelmeskedett. Elgondolkodtató, vajon el lehet-e számolni azzal, hogy ha az ember idejében felemelte volna azt a bizonyos búrát, talán megmenthetett volna valakit, aki fontos volt számára.

Brunhilde vallomásában többször is kimondja: „Nem tartom magam bűnösnek”. – Ezzel is győzködve magát és a közönséget ennek bizonyosságáról, miközben folyamatos belső harcot vív, mert érzi, hogy valahogy mégsem tudja tisztára mosni magát. De felmerül a kérdés, hogy ha ő rossz utat választott, akkor mi lett volna a megfelelő döntés? Talán az, hogy minden követ megmozgat annak érdekében, hogy megakadályozza a szörnyűségeket… De van-e jogunk ítélkezni valaki felett azért, mert féltette az életét? És amiért ez a dermesztő félelem az egyre nyíltabban elfajuló helyzetben lebénította.

„Sosem voltam bátor, én a gyávák közé tartozom”. Brunhilde ezzel az érvvel védekezik az olyan (ön)vádakkal szemben, amelyek még a háború végét követő kényszerű bebörtönzés után is folyamatosan érték. A gyávaság azonban nem menthet fel senkit a tett, vagy jelen esetben a „meg nem tett tett” felelőssége alól.
Kétségtelen, hogy ez a pokoli időszak csak halottakat és tönkrement életeket hagyott maga után. Tisztán csak meghalni lehetett. Akik túlélték, azoknak a lelke kapott halálos sebeket, melyekre gyógyulást egyedül az igazságszolgáltatástól reméltek. De hol van az igazság? A válasz: sehol. Az igazság itt nem létezhetett.

CÍMKÉK: