Charlie Chaplin: A diktátor / Vígszínház
Amin A diktátorban nevetünk, az a gonosz banalitása. Röhögjünk hát minél harsányabban, mert a diktatúrák mindig, olykor halálosan komolyak.
ifj. Vidnyánszky Attila és Szilágyi Csenge Fotók: Dömölky Dániel
A Vígszínház bemutatója szerintem két okból lesz emlékezetes. Az egyik a filológiai érdekesség, hogy ez az első A diktátor-parafrázis magyar színpadon. A másik ifj. Vidnyánszky Attila bravúros játéka.
Ám az előadás során mindkét erény hübrisszé válik. Egyrészt az eredeti mű újragondolása is kétségeket vet fel. Mennyiben segít az 1940-ben Amerikában bemutatott The Great Dictator 2018-ban a mi kis diktátorunkat megérteni? Mert annyira nyilvánvaló a darabválasztás, hogy aligha lehet naivitást tettetni, mondván „Honni soit qui mal y pense”, vagy a darabhoz közelebb álló módon Švejkként játszani a notórius hülyét. A film világa és mi mindennapjaink azonban alapjaiban különböznek egymástól. Chaplinnek még megadatott az az illúzió, hogy a diktátor és a történelmet elszenvedő ember ellenségei egymásnak. A Koldus és királyfit idéző csere inkább a vígjátéki dramaturgiát szolgálja, mint annak a belátását, hogy a diktátort és a kisembert egyaránt a rendszer irányítja. Ma pedig már azt is tudjuk, hogy az átlag szeret a többséghez tartozni, egészen addig, amíg őt nem jelölik ki aktuális gyűlölendő kisebbségnek.
A címszereplő: ifj. Vidnyánszky Attila
Az előadás mintha a Vígszínházban látott 1914 című darab folytatása lenne, melynek egyik szerepét éppen Eszenyi Enikő játszotta. A némafilmek, a kabarék, groteszk karikatúrák groteszk hangulatát Wilson úgy gyúrta össze, hogy azzal az egyéniség felszámolását mesélte el. A diktátor színpadi nyelve viszont szükségszerűen arra épül, hogy a borbély több legyen arcát elfedő bohócnál, és át-, sőt a magunkénak érezzük a tragédiáját. A nyitójelenet Woyzeck-utalása ezen az úton indít el, és a mai kor Chaplinje, Rowan Atkinson is eszembe jutott olykor. Ám ezt az azonosulást éppen a háromórás börleszk tette lehetetlenné. Ha a műfaj szabályai szerint a kisember mindig megmenekül a rá veselkedő veszélyektől, akkor az előadás happy enddel kell, hogy befejeződjön. Chaplin filmjének zárójelenetében a diktátor helyére lépő borbély szózata a békéről, a szeretetről, a tudásról, a bennünk élő Isten országáról véget vet a diktatúrának, de legalábbis ovációval fogadják az emberek. A Vígszínház Diktátora azonban ezt már nem teheti meg. Egyrészt az elmúlt nyolcvan év bebizonyította, hogy az arctalan tömeg mindenkinek tapsol, aki szónokol, mert a taps a szónoklatnak jár, a mikrofonnak és a közönségnek magának. The medium is the message. Másrészt a borbélyokból álló tömeg meg van győződve arról, hogy a Borbély beszédének értékeit valójában a Diktátor biztosítja a számára. Ezért vonul el Eszenyi rendezésének végén a kisember magányosan és reménytelenül, de ezt a darab logikája nem készíti elő. A börleszk illúziója, a meseszerű megmenekülés már csak bábszínház gyerekeknek: a gonosz katonákkal szemben csak a Kemény Henriket idéző palacsintasütős harc lehet sikeres.
Ahogyan Chaplin filmje a színészi játékra épül, a Vígszínház előadásának középpontjában ifj. Vidnyánszky Attila áll. És lenyűgöző, amit csinál. Ahogyan mozog, táncol, szónokol, amilyen komolyan komédiázik, az valóban méltó a nagy elődhöz. Mindkét szerepét, a kisembert és a diktátort is összetett alaknak játssza el. A csetlés-botlás egyszerre mosolyt fakasztó és fájdalmas, a hőskereső casting jelenete Mr. Bean esetlen ügyeskedését mutatja. A diktátor politikai beszéde félelmetes, de nevetséges, és az egész figura Caligula kegyetlen infantilizmusát hordozza.
Ugyanakkor a cirkuszművészetet nem csupán megidéző, hanem annak eszközeivel élő bravúrok folyamatos erősödése felveti annak a kérdését, hogy a színészi teljesítményt vagy az akrobata produkcióját díjazza-e a közönség. A görkorcsolyás sztepptánc vagy a szájjal elkapott eper egy vándorcirkuszban is sikert jelentene, de annak, aki nem a rajong a műfajért, kevesebb talán több lett volna. Így nem csak egyedi alkalomnak számítana az előadás egyik legjobb jelenete, amelyben Hajduk Károly, a hagyományos megformálással alakított okos propagandaminiszter a karikatúraszerűen elnagyolt Diktátornak elmagyarázza az unortodox politika lényegét, azaz hogyan nem kell komolyan venni a szar papírt, amit szerződésként aláír az ember. „Bevonulunk a faszba, aztán kész.” A stílustörés mutatja, hogy ki irányít itt igazán. A diktátor nem pusztán külsejében hasonlít a kisemberre, ő is csak része a látszólag általa uralt világnak.
A darab igazából kevés valódi szerepre épül. Ifj. Vidnyánszky Attila és Hajduk Károly játéka mellett Napaloni szerepében Király Dániel emlékezetes perceket szerez a közönségnek, és Wunderlich József Schultz hadnagya maradandó alakítás. Ő lenne az idealista forradalmár, aki a diktátorban csalódva a nép nevében a néppel összeesküszik ellene, bár pont a népet egy kicsit zavarba hozza ez a fordulat. A romantikus pátoszt sokban rombolja, hogy hadnagyunk mások életét könnyen írná bele a hős mártírok nagykönyvébe, míg magát megőrizné a hálás utókornak, rá még feladat vár. És Wunderlich mutatványa sem marad el: a Lohengrin-betét eléneklése nem megszokott a magyar prózai színpadokon. A rendezés elvitathatatlan erénye, hogy maga mögött kívánja hagyni a realista színjátszást, és ez sikerül is neki.
Amin A diktátorban nevetünk, az a gonosz banalitása. Röhögjünk hát minél harsányabban, mert a diktatúrák mindig, olykor halálosan komolyak. A haláluk viszont az, ha valódi lényegük megmutatkozik, és kisszerűvé, kinevethetővé válnak.
Tudjuk, van olyan hely, ahonnan már nem lehet elvinni azt a két viccet mesélő embert, és azt is, hogy vannak viccek, melyeken sírni lehetne. A régi, ismerős poénokon is összemosolyoghatunk, de a tajgában is az újakon röhögnek igazán. Csak meg ne lássuk, ki nevet a végén.
Színpadi változat: Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő
/A szerző irodalomtörténész/
