Brutális

|

A világhírű Castellucci emberkísérlete

Hideglelősen kegyetlen előadás és közben szép. Festői látványt nyújtó sötét vízió. Felkavaró. Megosztó. Néhányan nem sokáig bírják, és menekülőre fogják, mások feszülten, akár dermedten figyelnek, a világhírű Romeo Castellucci Bros című előadásán a Nemzeti Színházban, a Színházi Olimpián.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Nem tudom, hogy láttam-e ennyire durva produkciót. Például gumibottal való módszeres megkorbácsolást, melyben vonaglik az ütlegelt meztelen teste, minden porcikájában remeg, az őt elállatiasodottan, magából kivetkőzötten verő rendőr mintha gyönyört is érezne, de azért gépies is, nyilvánvaló, hogy ez mindennapos tevékenysége. Körülötte ott vannak a hozzá hasonló egyenruhások, akik közönyösen állva nézik, egyikük viszont egészen közel ül a kínzáshoz, és bambul, mintha moziban lenne. A Saul fia című Oscar-díjas film hátborzongató képsorai jutnak eszembe, de azok koncentrációs táborban játszódnak, ezek a verőlegények viszont az amerikai rendőrség egyenruháiban büszkén feszítő fiatalemberek. Még azt is tudni lehet róluk, hogy nem is színészek, előválogatáson részt vett, megtermett magyar ifjak, akiknek a fülükben lévő kis kütyün keresztül adnak utasításokat, és bármit is parancsolnak nekik, mindent, de mindent végre kell hajtaniuk.

Az előadás előtt kapunk egy nagy alakú fekete lapot, amire fehér betűkkel írtak rideg parancsokat azzal a címmel, hogy „Magatartási útmutató a mit sem sejtő résztvevőknek.” Lidércesen ellentmondást semmilyen körülmények között nem tűrő akarnok parancsok áradata van rajta. „…A végsőkig teljesítem a parancsokat, még ha szégyent hoznak is rám. A legsötétebb, leghomályosabb helyzetben is teljesítem a parancsot… Legjobb belátásom ellenére teljesítem a parancsot, még ha nem is értem, hogy ez mit jelent.” És így tovább, és így tovább. Személyiségveszejtő parancsuralom. Olyan erőszakszervezet, ami bármit gondolkodás nélkül végrehajt. Még azt is előírják, hogy a tagjai nem nézhetnek a társaik szemébe. Nehogy már legalább egymásban embert lássanak! Ez egy vészjósló fekete siserahad, amely az elfajzott, elkatonásított világ marionettként rángatott, rémisztően személytelen rendfenntartó hadoszlopa. Fegyveres, gumibotos, faarcú, érzéketlen pribékek. Érzéketlenek egymás iránt is.

Bárki áldozattá válhat közülük, csak meg kell fosztani az egyenruhájától és máris üthető, verhető, megalázható, megsemmisíthető. Így a cím, az, hogy Bros, ami angol szleng szerint testvéreket, tesókat jelent, igencsak a visszájára fordul. A püföléseket, rúgásokat, még inkább kiemeli a gyakran fülrepesztően hangos zene, ami, amikor lesújt a gumibot, mind harsogóbbá, már-már elviselhetetlenné válik. Kellemetlen színház. Csaknem a szó szoros értelmében húsba vájó. Ráadásul alulvilágított, ijesztő félhomályban játszódik, mintha végeérhetetlen rémálom lenne. Amiben fenyegető alakok árnyai tobzódnak. Nem lehet tudni mire lehet számítani tőlük. Amúgy ők sem feltétlen tudják, mert abban a pillanatban mondják a fülükbe, mit tegyenek.

Emberkísérlet, pszichológiai kísérlet, színház ürügyén!? Bizony az is, nem véletlen, hogy vannak, akik elutasítják. Ahová utazik a produkció, ott a világ minden táján helyben toborozzák az eldurvult rendőrség tagjait, így bármennyire is van a mozgatásukban egy bejáratott koreográfia, óhatatlanul tükrözik az adott ország mentalitását, lelkületét, akár társadalmi rendszerét. Nincs egyetlen mondatuk sem, a testbeszéd nyelvén fejezik ki magukat, úgy, hogy lényegében még a mimikát is elvették tőlük, hullamereven kísérteties az arcuk. Hátborzongató rájuk nézni. Egyszer még a nézőtérre is lejönnek, két rendőrkutya kíséretében, ekkor végképp kiszámíthatatlan, mi történik. Ezek a percek az eddigieknél is feszültebbek, de aztán csak visszamennek a deszkákra, ami azért kicsit megnyugtatóbb.

Az egyetlen ember, akinek szövege van, Jeremiás próféta. Ő kiváló színész, már az előadás elején megjelenik előttünk, fehér klepetusban, ősz, rőt szakállal, megjósolja a tömegkatasztrófát, Babilon pusztulását, ami persze ugyanúgy metafora, mint a rendőrség, temérdek mindennel behelyettesíthető. Felénk fordulva mondja a dörgedelmeit, a már nyolcvanéves elmúlt, kiváló román színész, Valer Dellakeza megszemélyesítésében. A bölcsesség megtestesülése. Mégsem értjük, mit mond, mert románul szólal meg. Ő az egyetlen, akinek szövege van az előadásban, monológként adja elő. A rendező kérése volt, hogy ne világnyelven szórja a dörgedelmeit, hiszen a próféták közlendője általában pusztába kiáltott szó. Rá se hederítenek, hiába jövendöli meg, hogy mindjárt itt az égszakadás-földindulás, netán még arra is javaslatot tesz, hogyan lenne elkerülhető, az emberek elengedik a meglátásait, a tanácsait a fülük mellett, így bekövetkezik a katasztrófa. „..A puszta minden dombja felől pusztítók érkeztek,/(mert az Úr kardja emésztő kard.)/Az ország egyik szélétől a másikig/ nincs békesség egyetlen élőnek sem…”

Castellucci szörnyűségek, problémahalmazok tömkelegét zúdítja a nézőkre, leginkább fantáziadús, förmedvényes víziók formájában, és ránk hagyja, hogy dekódoljuk ezeket, ahogy tudjuk. Ha nem tudjuk, akkor is érezzük át, hasson a zsigereinkig, amit látunk. Gyomorszorító színház ez, és a rútsága ellenére, pontos komponáltsága miatt, ami nem mond ellent akár a játékos improvizációknak sem, mégis fenséges. Ugyanakkor elfogadom, hogy utálni is lehet, taszítónak tartani, vagy akár megrettenni tőle. A meghajlásnál érződött a közönség egy részének zavarodottsága, voltak, akik alig tapsoltak, csak maguk elé meredtek, mások lelkesen ünnepeltek. Az biztos, hogy rendkívüli, sok tekintetben szokatlan, de igencsak erőteljes produkció „támadt ránk”, ami sokakat magával ragadott, míg mások elutasították. De, hogy fölöttébb formátumos produkciót láttunk, azon kevéssé lehet vitatkozni.

CÍMKÉK: