Bulgakov: Iván, a rettenet / Radnóti Színház
A rendezői koncepciót elsöprő lendületű színészi alakítások érvényesítik.
Rusznák András, László Zsolt Fotók: Dömölky Dániel, Radnóti Színház
Társasházi science fiction – így definiálja a színlap az előadás műfaját. Okkal, hiszen a cselekmény működtetője egy időgép, mely feltalálóját és annak házmesterét, Ivan Vasziljevicset a múltba, míg Rettegett Iván cárt a jelenbe repíti. És mivel a cár és a házmester kísértetiesen hasonlít egymásra, össze is keverik őket, ami a jelenben sok bonyodalommal, a múltban még annál is többel jár. Bulgakov drámája persze csak annyiban sci-fi, amennyiben A Mester és Margarita az; a fantasztikus, valóság feletti események csupán eszközként szolgálnak – többek közt a valóság szatirikus ábrázolásához. Igaz, az Iván… nem politikai szatíra (bár amennyit a fővesztés súlyos kockázata nélkül elmondhat a sztálini korszak rémisztő mindennapjairól, annyit el is mond), inkább az emberi természet szatirikus hangvételű analízise. A házmesterből az adott történelmi körülmények között kibújik a diktátor, míg a jövőbe vetett cár kicsinyes, minden újdonság előtt értetlenül álló házmester-léleknek mutatkozik. És a szereplők közt megtalálhatjuk a különböző történelmi korszakok piti érdekérvényesítőit, besúgóit, árulóit. Csak egy szereplő nem változik: Tyimofejev, a feltaláló – a jóravaló, intelligens, ám önmagát saját világának falai közé záró értelmiségi ironikusan elrajtolt mintapéldánya.
A Radnóti Színház bemutatója mindebben voltaképpen hű Bulgakov drámájához. Ha az eredeti szövegből nem is maradt sok Vecsei H. Miklós újrafordítását és átdolgozását követően (még a címe is megváltozott), az előadásra is igaz az, hogy helyenként megpengeti ugyan az aktuális társadalmi-politikai szatíra húrjait, de a hangsúly a gyarló emberi természet változatos ábrázolására esik. Amit viszont átirat és előadás a bulgakovitól kétségtelenül eltérő eszközökkel valósít meg.
A rendezés felerősíti a történet abszurditását
Ifj. Vidnyánszky Attila rendezése felerősíti a történet abszurditását. Az amúgy nagyon is konkrét hatással bíró rövidzárlat szinte szimbolikus foglalatja a történetnek. A világ élhetetlenségét hol zavaró zajok kavalkádja, hol a vakító fények érzékeltetik. De nemcsak a diktátorok meghatározta, besúgók, árulók átszőtte világ miatti félelem érzését közvetíti a játék, hanem valami tárgyatlan, kafkai szorongást is. A nyomasztó érzést azonban az előadás rengeteg poénnal, játékötlettel oldja. Magában a szövegben is sok a geg; ezek egy része a szatírát aktualizálva erősíti (mutyizásról, pályázatokról esik szó, liftet építenek az egyszintes házba – alighanem a középszerűsítési program keretében), más része pedig lehetőséget teremt a rendező számára, hogy időben, térben tovább tágítsa a játék határait. Merthogy Vidnyánszky még az időgép működésbe lendülése előtt elemeli a cselekményt konkrét helytől és időtől. A stilizálás elsősorban metaforikus értelmű (például amikor a kólát szürcsölő idegenek vonulnak keresztül a színen), de fontos szerepe van a teátrális kiszólásoknak, kikacsintásoknak is.
Az egyik szereplő gyakorlatilag a szerzőt megtestesítve, A Mester és Margaritát idézve lép színre, feltűnik egy P. Howard névre hallgató cserediák is, a színészek pedig nem egyszer szerepükből kilépve utalnak a teátrális szituációra. Ahogy halad előre az előadás, úgy keverednek mind jobban össze a tér- és az idősíkok, a fantázia és a realitás, illetve a színpadi és az ábrázolt valóság – anélkül, hogy a történetmesélésben káosz alakulna ki, vagy a szatirikus ábrázolás éle csorbulna. A bőségesen adagolt, néha szándékosan blőd poénok, ötletek, teátrális kikacsintások egyetlen hátulütője az, hogy némiképp csökkentik a játék tétjét; az ábrázolt szituációk még a sikeresen megteremtett kafkai légkör ellenére sem igen válnak félelmetessé – sokat nevetünk, de ritkán fagy arcunkra a mosoly.
Az előadás stiláris értelemben azt az utat folytatja, amelyet ifj. Vidnyánszky Attila utóbbi évadban, szintén Vecsei H. Miklóssal közösen létrehozott előadásai, a budaörsi Liliomfi és a nyáron, Gyulán bemutatott III. Richárd is kijelöltek. A rendezői koncepciót pedig jórészt elsöprő lendületű színészi alakítások érvényesítik. Ami szintén nem újdonság az alkotói pályán, ám azért igen fontos, mert ez az első alkalom, hogy a szereplők túlnyomó többsége nem a rendező egykori iskolatársai és tanárai közül kerül ki. A Radnóti Színház színészeinek jelentős része nem csupán az alkalmazott színházi nyelv iránti affinitást, hanem feltűnő játékkedvet is mutat.
A stílust legtökéletesebben talán Petrik Andrea játéka valósítja meg; az ő teátrális szituációkból/ba bámulatos egyszerűséggel ki-belépkedő moziszínésznője virtuózan váltogatja érzelmi álarcait, ám eközben mégis felépíti a csalfa, de szíve mélyén talán csak az élhetetlen feltalálót szerető asszony karakterét. Rusznák András Tyimofejevként ugyan az álmodozó értelmiségi klasszikus sablonját játssza, de azt átgondoltan, az iróniát finoman, ökonomikusan adagolva teszi, a figura zsenialitását és szerencsétlenkedését is idézőjelek közt mutatva. László Zsolt minden csábító túlzástól mentesen, igen mulatságosan mutatja meg a házmester – valós hatalmi pozícióba kerülve kitörő és sok pusztítást okozó – zsebdiktátor énjét, és a helyzetkomikumot professzionálisan kiaknázva játssza el a huszadik századi Oroszországban ragadt cár mulatságos szerencsétlenkedéseit. Pál András betörője és Schneider Zoltán besúgója a különböző korok farkastörvényeihez való gátlástalan alkalmazkodás eltérő változatait jeleníti meg. A kisebb szerepeket játszók általában élesebben teatralizált figurákat hoznak (vannak, akik többet is); a legsikerültebbnek Molnár Áron, Gyöngyösi Zoltán és Sodró Eliza karakterváltozatait éreztem. De a legfontosabb a kifogástalan összjáték, a sodró lendület, a megkapó intenzitás.
Ami már csak azért sem mellékes, mert az Iván, a rettenet az új vezetés első bemutatójaként ha ki nem is jelölheti, de megsejtetheti, megéreztetheti azt az újabb irányt (vagy legalábbis azok valamelyikét), amerre a társulat indulhat. Így az előadás egyik leglátványosabb attrakciója akár szimbolikus értelmű is lehet.
A Radnótiban korábban sosem látott szcenikai bravúr tanúi lehetünk
Kivételes, a Radnótiban korábban sosem látott szcenikai bravúr tanúi lehetünk ugyanis. Első látásra úgy tűnik, hogy Pater Sparrow tovább szűkítette az amúgy is kicsiny játékteret. Az előadás elején Tyimofejev és lakótársai voltaképpen egy szűk lyukban tűnnek fel. Ami egyszerre utal a fizikailag szűk lakótérre és a feltaláló beszűkült életterére is. Ám az időgép működésbe lépése után megláthatjuk a másik végletet is. A világ térben, időben kitágul, s vele együtt a Radnóti játéktere is, olyannyira, hogy szinte csodálom, hogy ebben a mélységben nem a szemközti utcát látni. Meglepően mélynek tűnik a szín; a hatást nyilván a jól megválasztott perspektíva és az érzékletes világítás is segíti. A mély, zegzugos játéktér még a lendületes akciók kivitelezésekor is szinte kifejezetten tágasnak tűnik.
A Radnóti valóban kinyílni látszik; nemcsak ifj. Vidnyánszky Attila rendezése, hanem az évadterv egésze ad okot a reményre. Az Iván, a rettenet nem feltétlenül a színház korábbi törzsközönségének készült bemutató – de van rá esély, hogy a korábbi közönségbázis is befogadja, miközben új réteget vonzhat be a színházba. És a társulatnak is jót tesz a nyitás; az, hogy a szokottól eltérő színházi nyelv megkonstruálásában vehetnek részt. Miként ifj. Vidnyánszky Attila is bizonyosságot szerezhet arról, hogy alkotómódszere az egyetemi, baráti, tanári alkotóközösségből kilépve is működőképes. A következő lépes pedig majd ennek az alkotómódszernek, stílusnak a tágítása, gazdagítása lehet.
László Zsolt
