Tudósítás az Ördögkatlanból 2
Az izlandi parlament előtt ott áll a polgári engedetlenség szobra.
Ez volt az egyik erős mondata számomra a csütörtöki Ördögkatlannak a FAQ Színház Izland-Magyarország című előadásán. A kisharsányi tornaterem előtt nagyon sokan maradtak jegy (katlan-szaknyelven: sorszám) nélküliek, akik nem fértek be a kis térbe. Általában a többség úgy is bejut, de itt nem ez volt a helyzet. A szerencsésekre óriási élmény várt. Először is: valóban működött a légkondicionálás, s érezni is lehetett a hatását. (Nem kapcsoltatta ki a rendező, mint megannyiszor ezen és más színházi fesztiválokon.) Másodszor: ez az erősen közéleti előadás szívszorítóan, megrendítően, bátran és az ismert felelősök megnevezésével tárta fel politikai életünk problémáit, fergeteges komikummal fűszerezve, mélyre ásva. Arról beszélt a chat, az sms, az izlandi magyarok fb-csoportja nyelvén, mennyire nem vagyunk befogadóak, hogy milyen külföldön magyarnak lenni – egybevetítve a honi állapotokkal: például az Echo tévé bravúros paródiájával. A melankolikus északi fény és a gőzölgő szaunából-forró vizű tóból kinyúló megsebzett kéz fuldokló létállapotunkra is utalt. „Váratlan” című esti előadásuk ugyanitt más jellegű volt. Interaktív kezdete (mit jelent nekünk a felnőttség, a Nagybetűs Élet, szülőnek lenni) és lezárása módszertanának alkotáslélektani titkaival nyújtott maradandót. Külön-külön, kis csoportokban instruáltuk ugyanis a szereplőket, miként fejezzék be a történetet, aminek összességével a színészek már csak élesben szembesültek. Az idősebbeknek tűnt fel és fájt jobban, hogy az öcs kérdezés nélkül költözik be ápolónő nővére albérletébe és viszi oda zűrös új barátnőjét. A néző szülők generációja szerette volna elérni, hogy a fiú engesztelésül hívja el nővérét megünnepelni annak születésnapját, bevonva a lány titokzatos chatpartnerét – aki viszont a fiatalabbak szerint talán csak egy mesterséges intelligencia.
Általában színvonalasnak tartotta a katlan színházi kínálatát a közönség: én például most csak jó előadásokat láttam, s akik felvettek autójukba (szinte csak budapestiek!), nagyrészt hasonlóan vélekedtek. A Mokosban a Second life, avagy Kétéletem (Orlai-)produkciójának erejét a valós (köz)szereplők figuráinak színpadra vitele fokozta. Kovács Patrícia saját személyében, élettörténetével, volt férjét, a politikus Gusztos Pétert is megjelenítve szerepelt. Milyen lenne first ladyként miniszterelnök férje mellett reprezentálni egy demokratikus országban: s ha a kampánystáb a feleséggel vélné elérhetőnek a kétharmadot, Patrícia milyen választási beszédet mondana. Saját nevükkel és fiktívvé alakuló élettörténetükkel vettek részt a többiek is annak eljátszásában, hogy alakulhatott volna sorsuk, ha az idő egy pillanatában másféleképpen döntenek. Ha Járó Zsuzsából olaszos mamma lesz, amire mindig is vágyott, hogy táplálja nagy családját vagy alternatív cukrászdát nyit, aminek kínálatával nem tud mit kezdeni a hazai közönség. Ha Ötvös András a paptól őt érő fiatalkori abúzusgyanús birkózásélmény ellenére az egyház kötelékébe áll: felemelő prédikációt hallunk tőle a súlyos betegsége és műtéti lábadozása utáni pillanatokról, amint Isten szolgálatába szegődötten küzd a mindenhatóval, s ismeri fel jelenlétét az emberekben – beszédét minden pap és lelkész figyelmébe ajánlom. Mészáros Máté kétségbeesett monológjában tanúi vagyunk a színész fordított életének, aki akkor dolgozik, amikor a családja pihen, s elkeseredése sem lehet igazi, hanem művi, betervezett, amit hatásosan elő is ad. A valós szituációkból, a színészek igazi vágyaiból, eltitkolt, megvalósulatlan szándékaikból kibomló élethelyzetek komikus és katartikus perceket eredményeznek, nyílt színi tapsot kapva.
Politikus, rendszerkritikus és nosztalgikus megnyilvánulások tanúi voltam fiatalok kérdésfelvetéseiben és tolmácsolásában is. Ők moderálták a workshopokat, ők írták tele a kisharsányi Kovács Udvarház üzenőtábláját azzal, hogy ’89 előtt szerettek volna születni. A társadalmi agressziót feldolgozó csoportban egyiküktől elhangzott: a rendszerváltáskor huszonévesek olyannyira frusztráltak a be nem teljesült vágyak miatt, hogy kirobban belőlük az agresszió. (Én inkább szomorúságot érzek…) Ebbe a jóféle udvarba idén többször visszatértem. A meleget ideig-óráig visszatartó, majd spricceléssel enyhítő (ahogy kívül, a pajta előtt a pandás színházra bejutni reménykedőkkel is tette kedvesen egy színésznő) udvari szobában zajlott státuszjáték utáni napokon más, nem kevésbé meglepő és gazdagító programokon vehettem még részt itt a FAQ két előadása között. Olyannyira belemerültünk a virtuálisan irányított beszélgetésbe ismeretlen fiatal „ebédelő”-partneremmel, hogy éppen az utolsó pillanatban estem be a színházba – a sorszám nélküliek nagy bánatára. A Börtönrádió előítélet-workshopja a köztes időben már megtelt, ahol sajnos nem voltak a moderátorok közt (sem) olyanok, akik belülről ismerték volna bármely oldalról a börtön intézményét, segíteni tudván annak a mérlegelésében, mennyire hatékony eszköz a szabadságmegvonás (a Beszélőn viszont éppen velük lehetett találkozni). Ezt attól a fiútól hallottam, akivel e programcsoport részeként közös étlapot kaptunk a szabadság határaira, jelentéseire kérdező fogásokkal, amelyek közül választhattunk. Lakománk generációk közti tapasztalatcserévé alakult a titkokról, lehetőségekről, vágyakról és tilalmakról.
Erre a szenzációsan kreatívan, öko-alternatívan modernizált egykori iparos-parasztudvarra, ahol a szemetet is szelektíven gyűjtik, mint a képek is tanúsítják, érdemes volt betérni, bár a kétezer forintos átlagárú burgerek nagyon nem illettek a környezetbe.
A strandolás után megpillanthattam végre az iménti szenzációs kisharsányi helyszín (Kovács Udvarház) „névrokonát”: a Beremendi Kovácsműhelyt. (Itt viszont csodásan ropogós vékony lepényt lehetett kapni.) A hatalmas fákkal borított árnyas, tágas faluvégi udvar kis tónál emelt színpadán nem Alinda, hanem Bérczes László kérdezgette a katlan két fiatal csapatát. Az újonnan alakult Sztalkert, akik Faulknert értelmeztek át a Szoborparkba és a katlanban immár őshonos k2-t, akik a helyiek történeteit (például házigazdám, a nagyharsányi Szabó Gábor méhész sztorijait) hallgatták a fesztivál előtti héten és foglalták összefüggő jelenetsorba, majd játszották el – idén már saját udvarukban, baranyai gyöngyösbokréta címmel. Egy idő után kitüntetett érdeklődéssel fordultak, mint mesélték, az ötvenes évek felé, ahonnan a legizgalmasabb, legmozgalmasabb események kerültek elő az itt lakóktól. Azért is, mert ez az „adatközlők” fiatalkora, akik hol kedvvel, hol vonakodva, de az együttlét alatt végül feloldódva osztották meg azokat a fiatal alkotókkal, hogy tovább szőjék. A helyi értékek, a régió alkotói, civiljei sokhelyütt képviseltették magukat a fesztiválon s fonódott össze a vidék urbánus és népi kultúrájával a változatos helyekről és számos országból ide érkező művészet.
Beremend végre teljes jogú tagja lett az Ördögkatlannak folyamatos programkínálatával, melynek, mint mindig, most is kitüntetett eseménye a másik faluvég, a határszél kápolnadombi komolyzenei koncertje. Ennyien talán soha nem ültek a szalmabálákon és feküdtek a füvön hol a zenekart, az Ördögkatlan Nemzeti Kórust és a Hungarian Studio Orchestrát, hol a csillagos eget fürkészve. A szünet nélkül is majd kétórás koncert próbára tette kreativitásunkat: vajon hogy élvezhető leginkább ebben a környezetben Haydn Teremtés-oratóriuma. Az én sikerre vezető stratégiámhoz az időn kívül és a kozmikus teremtés viszonyaiba kerülésre az égbolttal való kommunikáció vezetett. Belemerültem az egyre mélyebb kékbe-lilába váltó égboltozat mintázataiba tűnődve a hullócsillagokon és repülőkön: melyik – melyik… Így követtem a mennyei színpadon a világ alakulásának magyarul és tisztán hallható folyamatát a sötétségből elváló fénytől, a megjelenő férgektől-bogaraktól a cethalon és a szarvasmarhacsordákon át a végső nagy ámenig. Elengedve a kényelmetlenségeket, belehelyezkedve a keretek közé kinyílt a hétköznapin túli dimenzió. Mégis hétköznapian zárom: kérdés, hogy e hosszú éjszakai koncert előtt udvarias gesztus volt-e megvárni a még érkezőket, így fél órával kitolva a kezdést. A helyüket időben elfoglalókkal szemben biztosan nem. Apró, ám ismétlődő és kellemetlen tapasztalat amúgy is a sok csúszás az idei katlanon – és az információdeficit. Mindenféle korosztály és réteg itt van, s némelyeket rosszul érint a csak a honlapon közölt változás, például, hogy valamit már az előző napon megtartottak. Az összes helyszínen kellene lennie az infóponton valakinek, aki MINDEN információ birtokában van a rendezvények paramétereiről és árusít napijegyet, hogy bevonzza az új, leendő, potenciális látogatót is. Aki messziről jött, erre van éppen dolga s nem tanulmányozta át a (kissé bonyolult és sajátos) katlanprotokollt, de érzi, hogy van itt valami vonzó, amibe szeretne bekapcsolódni.
Jó volt megint, nagyon. Még ha el is ért a határáig több értelemben a fesztivál. Békésen élnek itt együtt a korosztályok; a Budapest Bár számait fújják a tizenévesek is, akik a Kovács Udvarház Amikor én 20 éves (voltam/vagyok/leszek)-tablóján (a feltűnően sok cicára vágyó közt) azt üzenik: akkor is, ha majd 20 leszek, jönni szeretnék az Ördögkatlanba, meg még aztán is, a gyerekeimmel.