Budapest Bábszínház 70

|

Korszakok, sikerek

Elbűvöl a holt anyag életre keltése, az, ahogyan a színész lelket lehel belé, lelket kölcsönöz neki.

Coraline         Fotók: Budapest Bábszínház

A színházba való totális belehabarodásomat a 70 éves Állami Bábszínháznak, mai nevén Budapest Bábszínháznak köszönhetem. Másfél utcányira laktunk tőle. Hat-hétévesen már bemehettem egyedül is vagy a haverommal. Csakúgy, mintha moziba indulnék, gondoltam egyet akár közvetlenül az előadás előtt, és „leugrottam”. Ott ült a pénztárban Babyka, a Dalmady Géza nevű bábszínész felesége, ismert már mint a rossz pénzt, és megadóan szelíd mosollyal, ha törik, ha szakad, mindenképpen adott nekem, szükség szerint, egy vagy két pótszékre jegyet. Én pedig többször végignéztem a repertoárt. Újra és újra láttam a Misi mókust, az Aladdin csodalámpáját, A bűvös tűzszerszámot, a Fajankó kalandjait, A három kismalacot, a Foltos és Fülenagyot és tán legeslegtöbbször Urbán Gyula szellemes bábkrimijét, amit ő is rendezett, A kacsalaki rejtélyt. Ebben egy titokzatos valaki lopkodta a kiskacsákat. És mindenki azt hitte, hogy Farkas Ferdinánd a bűnös. De aztán kiderült, hogy a szemét róka, akinek még arra is volt gondja, hogy a farkasra terelje a gyanút magáról. Így viszont én kénytelen voltam rájönni, ott a bábszínházban, miközben halálra élveztem az előadásokat, hogy mily galád is a világ, és mennyire piszok alakok vannak benne. Ott lettem színház- és művészetrajongó. És ott kezdtem el kritikusan nézni mindent, mert bizony mondtam a barátaimnak, a szüleimnek, ha valami nem tetszett. Emlékszem, A fából faragott királyfi vagy a Petruska kezdetben nem tetszett.

Nem biztos, hogy jó ötlet volt őket tíz év körüli gyerkőcöknek is játszani, iskolai osztályokat becsődítve. Nem sokat értettünk az egészből. Pedig gimnazista és felnőtt fejjel, A csodálatos mandarint is hozzászámítva, ezek a bábbalettek lettek az abszolút favorizáltjaim, több mint hússzor láttam őket. Soha semmit nem néztem meg ennyiszer, a magyar színház csúcsteljesítményeinek tartom ezeket a produkciókat, nem véletlenül lehetett bejárni velük a világot. A színházat 34 évig igazgató Szilágyi Dezső szövegkönyve, Bródy Vera és Koós Iván díszletei, bábjai, Szőnyi Kató rendezése bábszínházi remekművé avatták Bartók és Sztravinszkij balettjeinek előadásait. A fából faragott királyfit meg a Petruskát és a hetvenes évek végén bemutatott Diótörőt jó volt úgy látni a Művészetek Palotájában, hogy a Nemzeti Filharmonikusok élőben szolgáltatta, Kocsis Zoltán vezényletével, a zenét, és a pici bábok nem tűntek el a csaknem kétezer nézőt befogadó, zsúfolásig telt, hatalmas teremben, nem hatottak avíttnak. A több évtizedes előadások frissek, üdék voltak, örömet okoztak a publikumnak. Középiskolásként már bekéredzkedtem a paraván mögé is, és ámultam azon, hogy a színészek arca, akkor is, ha a nézők nem látják, milyen átszellemült, mennyire kifejezi azt, amit az általuk mozgatott, általuk életre keltett figura érez. Azóta is elbűvöl a holt anyag életre keltése, az, ahogyan a színész lelket lehel belé, lelket kölcsönöz neki.

A vihar

Három egyfelvonásossal, a Tavaszi virággal, A kaláccsal és a Macskalakkal nyílt meg az Állami Bábszínház, 70 esztendővel ezelőtt, október 8-án. Az előzménye a Mesebarlang volt. Hallomásból tudom, hogy az előadások sok mindenben utánozták a világhírű bábművész, Szergej Obrazcov produkcióit, gyakran a bábfigurák is ember utánzóak voltak. Eszelős sikerű bábkabarék is mentek felnőtteknek, a Sztárparádé  több mint 550 előadást ért meg, hosszú sor kígyózott a pénztár előtt. Látható volt például Latabár Kálmán, Honthy Hanna, Rátonyi Róbert vagy Darvas Szilárd bábalakban, utóbbi kettő életnagyságban is, Darvas szmokingosan, agyafúrt humorral konferált. Rátonyi több gyerekprodukcióban is fellépett, például az egyik kedvencemben, a Rosszcsont Petiben, vagy egy másik kedvencemben, A csodálatos kalucsniban. Abban éppen kétbalkezes vadászként, aki mindig elbénázta a nyuszik lepuffantását, akik vidáman röhögtek rajta, ő pedig azt énekelte, hogy „hallali, hallali, hallalihó, megfogni a nyulat, az volna jó”. Mi pedig izgulhattunk, hogy most akkor megfogja, vagy nem fogja meg.

Rátonyi csak egyedül látszott hús-vér valójában megjelenő színészként, a többi szereplő mind báb volt. Azóta viszont a paraván mögötti bábozás ritkult meg jelentősen, és fölöttébb izgalmassá vált a  báb és az ember viszonya. Annak vizsgálata, hogyan hat egymásra a teremtő és a teremtett, a színész és az általa megmozdított anyag. Persze ez azért régebben is izgalmas volt, gondoljunk csak a hasbeszélőre, mint máig divatban lévő revüszámra, ő teljes életnagyságban maga előtt tartja a bábuját. Szép Ernő A hasbeszélő című egyfelvonásosát remekül elő is adta a Játékszínben, az Állami Bábszínház két meghatározó művésze, a házaspár Havas Gertrúd és B. Kiss István, akik Mazsola és Manócska alakítói is voltak a máig ismételt bábsorozatban.

1958-ban került Szilágyi Dezső az Állami Bábszínház élére, 34 évig volt direktor, és gyökeresen megváltoztatta az addigi játékstílust. Előtte főleg Obrazcovot utánozták, akiről halála után elnevezték a hatalmas hírű moszkvai színházát és szobrot is állítottak neki. Szilágyi sajátos arculatot akart, és meg is teremtette. Jeles írók, Mészöly Miklóstól Kardos G. Györgyig dolgoztak a színháznak, a bábműhelyt Jakovits József szobrászművész vezette, de ott dolgozott a fantasztikus festő, Ország Lili is, akiről a stúdiót elnevezték. A legfontosabb produkciókat Szőnyi Kató, Balogh Géza, Urbán Gyula rendezték, de ott volt a színészként, sőt bohócként is működő Kovács Gyula meg Bánd Anna, aki szintén játszott is.

A vihar

Az első, nemzetközi szintű áttörést a Szentivánéji álom előadása hozta meg. Úgynevezett fekete színházi technikával készült, aminek a lényege, hogy a színész fekete háttér előtt áll a színpadon, koromfekete, fényelnyelő bársony ruhában, a fején is fekete csukja, ezért számunkra láthatatlan, de a fénysíkba tartott bábuja, meg a díszletek, kellékek látszanak, és akár fittyet hányhatnak a nehézkedési erőnek. Hiszen pöröghetnek-foroghatnak a levegőben, repülhetnek keresztül-kasul átszelve a színpadot, nagyot eshetnek, az egekbe emelkedhetnek, lebeghetnek, szétszakadhatnak, összeilleszkedhetnek, az orrunk előtt megnőhetnek, összetöpörödhetnek… Vagyis sok mindent tudhatnak, amit az ember nem, és hát éppen ez a bábjáték lényege. Ezeket a lehetőségeket lehet kihasználni. És a remek műhellyé kovácsolódó Állami Bábszínházban ezt mindinkább ki is használták.

Nálunk a Katona József Színházat tartják leginkább számon, amelyik a fénykorában bejárta a világot, de a Bábszínház esetében sokkal tovább tartott ez a korszak, Amerikát ugyanúgy meghódították, mint Indiát, Kínát, valószínűleg nincs olyan európai ország, amelyben ne jártak volna, Japánban két és fél hónapig turnéztak a Diótörővel. A felnőtteknek szóló programok, A fából faragott királyfi, a Csodálatos mandarin, a Petruska, Beckett Jelenet szöveg nélkül című egyfelvonásosa, a Ligeti György zenéjére tervezett Aventures (Kalandok), a gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt játszott Háry János, az előbb említett Diótörő és a János vitéz számítottak fő „exportcikkeknek”. Mindegyiket többször láttam, nem tudtam betelni velük. Megvalósítottak valamit abból, amit a jeles színház teoretikus, Gordon Craig fejtegetett a szuper marionettről szóló elmélkedésében, ami eléggé egybevág azzal, amit Kleist ír A marionettszínházról című parádés esszéjében. Mindketten azt taglalják, hogy a báb többet tud, mint a hús-vér színész. Craig egészen odáig megy, hogy a színészeket ember nagyságú marionettekkel kellene helyettesíteni, mert azok pontosan olyanra formázhatók, mint amilyen figurát az író, a rendező megálmodott. A színész viszont fiatalabb, idősebb, soványabb, öregebb annál, mint amilyen alakra pont szükség lenne. Ez persze így túlzás, de mutatja, hogy milyen lehetőségek rejlenek a báb műfajában.

Misi mókus vándorúton

Miután Szilágyi nyugdíjba ment, némi tipródás következett, majd a színház élére került Meczner János. Gyerekszínházi múltja volt, bábos nem. De hatalmas volt a tettvágya, a kíváncsisága, rohamléptekben kezdte tanulni a műfaj jellegzetességeit, országos viszonylatban is kezdte megismerni a bábosokat, igyekezett összefogni velük. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán – ma már egyetem –, megteremtette a bábszínész, bábrendező képzést. Kinyitotta a teátrumot, a bábos szakmán belülről és kívülről egyaránt jelentős alkotókat hívott és hív rendezni, tervezni. Felfrissítette – a Kolibri Színház létrejötte miatt, ahová főleg a fiatalok szegődtek -, az elöregedőben lévő társulatot. Azt nem állítom, hogy olyan vaslogikájú az előre gondolkodás, mint amilyen Szilágyi esetében volt. Ő tán tíz évre előre is tudta, mit, kikkel akar csinálni, kevéssé szerette, ha a magyar szakmában más is labdába rúg, mamutintézményt hozott létre temérdek tájolással, országos hegemóniára törekedve. Ez igazgatásának vége felé már tarthatatlan volt, a színházban is elfáradáshoz, ellaposodáshoz vezetett, az amatőr együttesek pedig a megyeszékhelyeken kezdtek hivatásossá válni.

80 nap alatt a Föld körül

Meczner katalizátorként hatott. Széthúzás helyett igyekszik összekovácsolni a szakmát. Rendezni hívja a vidéki bábszínházak kiválóságait, például Tengely Gábort Győrből, Kuthy Ágnest Kecskemétről, Kovács Gézát Szombathelyről. És invitálja a nem bábosokat ugyancsak, tavaly például Ascher Tamás, Szikszai Rémusz is rendezett, Alföldi Róbert pedig már visszatérő vendég. A mostani, jubileumi évadban csak fiatalok rendeznek. Az első premiert, Weöres Sándor Holdbeli csónakos című darabját, ami eredetileg is bábszínpadra íródott, Hoffer Károly rendezi és tervezi. Ő az egyik legizmosabb ifjú tehetség, a Semmi és az Időnk rövid története a rendezésében és a bábjaival, hátborzongatóan gyönyörű és mélyen fájdalmas produkciók.

Nem mondom, hogy nem voltak melléfogások, de létrejöttek nagyszerű produkciók, A hétfejű tündér éppúgy, mint a Kabaré, a 80 nap a föld körül, a Coraline, A vihar, vagy ebben az időszakban a felnőttek számára a legnagyobb siker, a Sade márki 120 napja.

A jubileum alkalmával október 8-án nemzetközi bábfesztivál kezdődik, kiállítás nyílik, felavatják Szilágyi Dezső emléktábláját, és még konferencia is lesz a műfaj sajátosságairól. A Budapest Bábszínházban pezseg az élet.

CÍMKÉK: