Don Pasquale a Sugár úti palotában
Kovács Dezső emlékének
(1957 őszén) Don Pasquale az Erkelben. Sima bérleti előadás anyámmal kettesben. Maleczky Oszkár a címszereplő, Malatesta doktor pedig Melis György. A híres hadarókettőst – ahogy szokták a Donizetti vígopera harmadik felvonásában – megismétlik a függöny előtt.
Az első találkozás az operával, a műfajjal, nagyon fontos. Vagy imádni fogod vagy utálni. De nekem már megvolt az első még tavasszal, ugyanitt. Még kijárási tilalom volt életben (emlékszik valaki, hogy miért?), talán már ötkor kezdődött az előadás. Imádni kezdtem a dolgot, az operát. Anyám csak a szentmiséken énekelt, a Himnuszt, a Szózatot, egyházi dallamokat, de ez más volt, nagyon más. Ezek a számok, a stretta, a cigánykórus, meg a népszerű áriák megtették a hatásukat. Szerelmes lettem – az operába. Akkor még nem hittem, hogy állni fogok még az Operaház színpadán.
(Magyar sztárok) Ha az ember búcsúzik valamitől vagy valakitől, általában kasszát csinál. Mi volt jó, mi volt a legjobb, miért volt érdemes szerelmesnek lenni? Sorolom: voltak a nagy kettősök. Előbb Házy és Ilosfalvy egy kedd esti bérleti előadásban a Hoffmann meséi főszerepeiben. Aztán megint csak Ilosfalvy, már a hazatérése után, de most Melissel a Bánk bánban. Ha őket hirdette a szereposztás, szaladtam olcsó jegyért az Andrássy úti palota tériszonyos harmadik emeletére, vagy az Erkelbe, a földszint hátsó sorainak valamelyikébe. S még mindig Melis, akivel szerencsém volt nemcsak a színpadon, hanem a Jó szerencsét utcai otthonában is többször találkozni. Ott voltam a 2000. operaházi fellépésén, amikor Don Alonso filozófus szerelmi tudort alakította a Cosí van tutte vígjátéknak tűnő, ám halálkomoly Mozart-játékában. (Őrzőm még a sajtójegyet 1991. december 12-éről; 150 forintért élvezkedtem az I. emeleti bal hetes páholy 1-es székében.) S el ne felejtsem Tokody Ilona és Kelen Péter izzó hatású szerelmi kettősét egy hagyományos karácsonyi Bohémélet színpadán. Őket meg az igazgatósági páholyból figyelhettem 2006-ban, ugyancsak egyszázötven Ft-ért, az áldott emlékű Uzoni Marika jóvoltából, aki a sajtómunkások „nagynénjeként” tartotta jól az írástudó rajongókat.
(Mi van most?) Könnyű nyári opera kell, kánikulai szórakozás az augusztusi estében. Szériában megy a Don Pasquale, egy szerelmi cselvígjáték – semmi filozófia, még csak az kéne. Esetleg egy állattani szólás: vén kecske is megnyalja – a szája szélét.
Két szenzáció, egy estén. Számomra az első mindenképp Haja Zsolt. Nem láttam még színpadon a remek baritont, aki szerepe minden pillanatát élvezi, nemcsak játssza a szálakat szövő Malatesta doktort, akit Melis játszott egykoron a Sugár úti dalcsarnok színpadán. Minden együtt van nála, ami a sikeres operaénekes legfőbb tulajdonsága kell legyen. Remek hang, tökéletes színpadi megjelenés és – nem utolsósorban – kiváló színészi munka. Most sajnálom igazán, hogy nem láttam Don Giovanni alakítását.
A másik szenzáció egy előadásmentő furcsaság. A megbetegedett Horváth István helyett, aki csak lejárja a szerepét, a rivalda előtti kottaállvány mögött Rab Gyula énekel, onnan udvarol a hangja Norinának, akit a nyelvtörő vezetéknevű Gabriele Hrženjak alakít, csábító jelmezben, nagy szerepjátékos kedvvel, igazi vígjátéki hangsúlyokkal.
Persze a minden Don Pasquale előadáson megismételt hadarókettős most is kiváltja a megfelelő hatást. Haja Zsolt és a címszereplő Palerdi András a vörös bársonyfüggöny előtt játsszák újra a zeneszerzői trükköt, a duett széténeklési példáját, melyben Haja egyszercsak magyarul folytatja, a régi fordítás szövegét énekelve, egészen meghódítva a rajongók szívét.
A rendezés (Káel Csaba) munkája semmi kívánnivalót nem hagy maga után. Nem jönnek be tankok, nincsen fölösleges kód, aminek szálait a nézőnek kellene bogoznia. A René Magritte műveire hajazó díszlet (Szendrényi Éva) pompásan működik, Norina ruhája (jelmez: Németh Anikó) második szereplő Hrženjak kisasszony mellett. S ne feledkezzünk meg az ígéretes fiatal tenor, Beeri Benjámin, rövid ám annál hatásosabb jelenlétéről, a jegyző rövidke szerepében. Csiki Gábor karigazgató az énekkart két nagyszabású produkció előadására késztette.
(Miért a búcsú?) Mindennek eljön az ideje egyszer. Kérdezhetném, kiknek játszik a pesti Operaház? Egy zenerajongó kamasz hogyan ismerkedhetne meg itt a klasszikus repertoár legfontosabb darabjaival? Az Erkel épp most esett el, ahol még viszonylag olcsón lehetett operákat látni/hallani. Újgazdag szülők bizonyára nem ide irányítják a csemetéiket, hogy életmeghatározó zenei élményeket szerezzenek. Földszinti ülőhelyemről a jobboldali páholysor karéjában csupa kelet-ázsiai arcot láttam.
Na de hagyjuk a közönség-szociológiát. Talán besurranok még olykor-olykor, épületet csodálni, néhány világhírnév várományos magyar énekest hallgatni, a büfépultot messzire kerülve, végigmenni a szivarfolyosón, kiosonni a teraszra, bámulni az eget, nem hinni, hogy egyszer megint a „színpadra léphetek”. (Ennek történetét lásd itt ezen a felületen, Kétnap az operában című írásomban; a kíváncsiak keressék ki.) A lépcsőházi falakra az igazán „nagyok” néznek rám: arra gondolok, hogy ők megvoltak nekem, s ezt se infláció, se horrorisztikus jegyárak, sem a rendezői színház kóros kinövései nem vehetik el tőlem.
Donizetti: Don Pasquale. Operaház, 2025. augusztus 12.
Rendező: Káel Csaba
