Brian Friel: Pogánytánc / Nemzeti Színház
Öt lánytestvér tele beteljesületlen vágyakkal. Ők tartják fönn a Donegal megyei farmot, küzdenek a megélhetésért, nevelgetik a legifjabb Mundy lány szerelemgyerekét. A kis Michaelt, aki majd mellettük fog felnőtté érni, és aki egy napon elmeséli a történetüket.
Fehér Tibor, Tompos Kátya Fotók: Eöri Szabó Zsolt
„…az a nyár maga a tánc. Önfeledt tánc. Mintha a nyelv megadta volna magát a mozdulatoknak.
Mintha a nyelv nem is létezne.
Többé nem volt szükség szavakra.”
Zárja le történetét az ír író, aki már szembenézett avval, hogy a legfontosabbat nem lehet elmondani szavakkal.
1936 nyara az észak-ír lankákon. Azon a távoli vidéken, ahová még nem tört be a kontinensen készülődő, mindent elsöprő vihar szele. Öt nő, tele beteljesületlen vágyakkal. Öt lánytestvér, akik soha nem mentek férjhez, öt egymástól elszakíthatatlannak látszó nővér, akik egymásra vannak utalva. Ők tartják fönn a Donegal megyei farmot, küzdenek a megélhetésért, nevelgetik a legfiatalabb Mundy lány szerelemgyerekét, miközben – talán a legidősebb, Kate kivételével – ők maguk is megmaradtak egyfajta átmeneti gyermeki létben.
A kis Michaelt, aki majd mellettük fog felnőtté érni, és aki egy napon elmeséli a történetüket mindenkinek…
Brian Friel 1992-ben Tony díjjal jutalmazott darabja önéletrajzi ihletésű történet az édesanyjáról és annak nővéreiről. Nálunk a budapesti Katona mutatta be először 1993-ban, játszották Szolnokon, Dunaújvárosban, Újvidéken. Friel fájdalmasan melankolikus nosztalgiája átsistereg a történeten. Látszólag nincs benne semmi modern. Ám a modernség (ha annak nevezzük a koronként újrafogalmazott, mélyben lappangó örök emberit) mégis ott rejlik benne.
Öt nő összezárva.
Élet van. Munka. Nőies lágyság, férfias tetterő. Férfihiány és férfiundor. Mikor hogy. Az élet magától értetődően történik meg velük. Az eleve elrendeltség tudatát csupán a vágyakozásuk töri meg. Kiét hogy. A családfőként funkcionáló Kate csak arra vágyik, hogy minden úgy maradjon, ahogy van. Hogy egyiküknek se essen baja. A többiek a szabadság hiányát érzik folyamatosan. Nem tudatosult bennük, hogy a nekik felkínált szabadság belülről fakad. Nem állapot. Futó pillanatokra föltörő érzés csak, ahogyan jött, ugyanolyan gyorsan el is illan… Sebezhetetlenek és sérülékenyek egyszerre. Egyfajta ősi, ösztönös erő tartja őket össze, miközben a felszínen vonzza őket egy másik élet lehetősége. Saját életre vágynak, mert nem veszik észre, hogy épp ez az ő saját életük. A nekik rendeltetett élet.
A történetben jelentős szerepet kap egy (kultikus) tárgy is. A neve Marconi.
Funkcióját tekintve rádió, amely hol megszólal, hol teljesen süket marad. Viszont, ha szól, csak zenét játszik. A Nemzeti Színház színpadán, a Bozsik Yvette rendezte előadásban a Mundy nővérek rádiójából nem ír népzene szól. Korabeli, angolszász városi zene. Ez a zene jelenti a külvilágot, amely titkon beszivárog az elzártan élő nővérek életébe. Azon túl, hogy huszonöt esztendei misszionáriuskodás után, megkopott keresztény hittel, megérkezik Afrikából a testvérbátyjuk, Jack bácsi, és egy futó pillanatra Gerry, a kis Michael apja is, aki rendszeresen föltépve a fiú anyjának lelki sebeit, többnyire csak jön és megy. Most épp Spanyolországba, szabadságharcolni.
Közben szemben a hegyen a kelta istenről elnevezett aratóünnepen törzsi tüzek gyúlnak, miközben a helybéliek magukból kivetkőzve járják a táncot, mintha csak Jack bácsi Afrikából magával hozott pogány istenei kelnének életre az ősi kelta istenek között.
Varázslatos az előadás színpadképe.
Kinn a föld és a homok. Benn a homályos, mégis áttetsző ablakok, a konyhaként működő titokzatos üvegkalitka, amelyben az immár héttagú család élete zajlik. (Díszlet: Cziegler Balázs.) Ebben a térben kószál láthatatlanul az emlékeit mesélő Michael (Bakos-Kiss Gábor), ide trappol be ő maga a múltból mint álmatag kisfiú (Nagy Levente). Itt mered a semmibe Nagy-Kálózy Eszter cigarettafüstbe burkolózó Maggie-jének távolba vesző tekintete, mintha valami ősöktől hozott, megfellebezhetetlen bölcsességet rejtene, itt nézik rémülten a nővérei Rátóti Zoltán betegen hazatérő Jack bácsijának bizonytalan mozdulatait (Rátóti pontosan tudja, hogyan kell érzelmet kicsikarni), itt lázad föl Kate „önkényuralma” ellen Nagy Mari mint a szegény kis együgyű Rose és Tóth Aguszta erős akaratú, fanyar álmokat kergető Agnes Mundyja. Ebből az ablakból figyeli a Tompos Kátya formálta Christina Mundy, mikor jön újra Fehér Tibor reménnyel házaló Gerryje (egyebe nincs neki), miközben Bánsági Ildikó Kate-je reménytelenül szemléli, ahogy a vágyaik súlya alatt végképp összeroppan az életük.
És itt jön Friel történetének megejtő fordulata.
A szabadság hirtelen rájuk törő érzése, közös életük végső nagy kataklizmája a nyár önfeledt pillanatában egy önfeledt táncban teljesedik ki. Megszólal a Marconi és ők vad, extatikus táncba fognak, mintha versenyre akarnának kelni a kelta isteneknek önkívületi állapotban hódoló helybeliekkel… Ebben a táncban minden benne van. Ez a tánc az ő teljes életük. Érdekes, hogy a táncos-koreográfus rendező színpadán a Mundyk nem „pogánytáncot” járnak. Azt meghagyja a tüzes afrikai istenekhez átpártoló misszionárius Jack bácsinak és a Lughnasát, a pogány ír ünnepet elemi erővel megjelenítő táncosainak. (Hasznos Dóra, Krausz Alíz, Samantha Kettle, Gombai Szabolcs, Vati Tamás, Vislóczki Szabolcs.) Az öt nővér esztrádot táncol. Az szól a rádióból. Ezen a ponton az előadás nézőpontja hirtelen megváltozik, a belülről építkező mű váratlanul kifelé fordul.
A történet legintimebb, legbensőségesebb pillanatában a Mundy lányok bizarr módon nem maguknak, hanem a közönségnek táncolnak…
Az alig két esztendeje elhunyt Brian Frielt az ír Csehovként is szokás emlegetni. S ha a szöveg nem is tekint le a csehovi mélységekig – bár a miliő s a történet bizonyos mozzanatai mutatnak hasonlóságokat – más ormokról más völgyet szemlél. Míg Csehov egy létforma melankolikus haláltusáját mutatja, Friel példázata az örökre elszakadt Mundy lányok sorsáról gyöngéd, már-már nőiesen érzékeny empátiával mesél emberi létezésünk káprázatos változatosságáról. A sokszínűségről, amelyet – bármennyire is hajlik rá az emberi elme – nem lehet korlátok közé szorítani. Arról, hogy nem kell mindenáron megfelelni a társadalom diktálta sztereotípiáknak. A táncnak – nyilván ezért is keltette föl Bozsik Yvett érdeklődését – különös jelentősége van ebben a prózai szövegben. Az élet törékenységéről szól. A vágyakról, amelyek nem a bensőnkből fakadnak. Amelyek adott esetben képesek elfedni a hétköznapok szépségét. A váratlanul ránk törő s ugyanilyen hirtelen tovaillanó boldogságról. A pillanatról, amelyet elfelejtünk megélni. A pillanatról, amire születtünk.
