Die Dreigroschenoper
Aktualitása döbbenetes: a főzsaru a rablóval dalol, a gazdagok beöltöznek koldusnak, a csajnak kalóz a szeretője, a gyilkost végül felmenti a főhatóság és közben énekelnek boldogan.
Nem véletlen, hogy máig sikeres darab (Die Dreigroschenoper), de születése maga volt a pokoli kaland. A bemutató már ki volt tűzve, 1928. augusztus 31-re. Már folytak a végső próbák a Theater am Schiffbauerdamm színpadán. A színigazgató és tulaj, Ernst Joseph Aufricht azonban bosszúsan csóválta a fejét, nemrég vette át a színházat, benne mindent rendbe hozott, a brechti darab szinopszisa viszont megtetszett neki és belement, hogy ez legyen a színházavató bemutató. Azért csóválta bosszúsan a fejét, mert a próbák nem tetszettek neki: „öhöm, ez így nem lesz jó, a darabnak még tökös címe sincs! Zenéje meg ócska. Pedig én azt akarom, mondta, hogy a dalokat utcán fütyüljék a srácok.” Szerencsére Lion Feuchtwanger – akkor már befutott író – benézett a színházba és odavetette: „mit hülyéskedtek: Koldusopera és kész – ezzel megvolt a cím. Ám a direktor azt is kételkedve fogadta, hogy Brecht mellett Kurt Weill lett a zeneszerző, akit az atonális muzsika bajnokaként ismert, – vagyis nem népszerű dalok szerzőjeként könyvelt el „hát ettől nem telik ki, hogy sikerre vigyen egy cirkuszi, népszínműre hajazó, meg krimi darabot.” Tévedett: Kurt Weill ugyan nem a hagyományos könnyűzenét frizérozta, habnem egy tökéletesen új intonációt hozott a színpadra sikerrel.
De a bemutató közeledtével nagyobb bajok is bajok voltak, Brecht és Kurt Weill tudták, hogy a darabnak még hiányzik a zenés játék songja, ami mindent vinne a sikerre. Az utolsó próba után, úgy éjfél felé, ültek egy kis kávéházban a Kudamm (Kurfürsterdamm) mellékutcájában, és tudták, hogy össze kell hozni egy mindent átütő songot, ami hátára tudja venni ezt a toldott-foltozott darabot és ami lényeges, ami behozza a publikumot. Egyébként Brecht színházi találmánya volt a song-ok szerepeltetése, azaz a zenés-balladás betétek alkalmazása: megszakították ugyan a cselekményt, de zenei kitérőként feldobták a nézőteret.
Szóval ott ültek az éjszakai kávéházban és szorongással telten törték a fejüket. Brecht dúdolgatott, de hiába, társa idegesen szívta pipáját, végül pár vodka után Kurt Weill odaült a zongorához és elkezdett valamit pötyögtetni, dallamféléket, amúgy össze-vissza, hátha bejön valami ötlet. És tényleg, egyszer csak kicsúszott ujjai közül a később „Bicska Maxi”-ként (eredetiben: Mackie Messer-ként) elhíresült dal töredéke, – mondanám, hogy csak úgy, a rettegés szülte ötlet lendületével. Brecht a daltöredékben azonnal felismerte a sikert, lecsapott rá, és aztán hajnalig dolgoztak a song pofásításán. A darab szövegét pedig a dramaturg, Elisabeth Hauptmann csiszolta Villon-fazonra, mármint, hogy egységgé álljon össze a koldusokból, kurvákból, gyilkosokból, rablókkal parolázó katonákból – no meg songokból – összevarrt történet. Mert a játék mozaikjában néhány Villon-elem szerepel.
Helene Weigel és Bertolt Brecht (1941)
Mindez az utolsó pillanatban történt, hisz másnapra plakátozták ki a bemutatót. Brecht csiszolt a song szövegén, és úgy hajnal felé most már csak az maradt, hogy rá kellett beszélniük Lotte Lenyát, Weill feleségét, a weimari köztársaság ünnepelt díváját, hogy fél nap alatt tanulja meg a darab zenéjét, plusz azt is, hogy az öttagú (színpadi) zenekar profi módon tudja produkálni a songokat.
Brecht – mivel a cselekménybe nem illett – a songot nézőcsalogatóként a darab előjátékába tette, a kikiáltó szövegeként, „vérfürdő ballada” címmel (Die Moritat von Mackie Messer”), vagyis már az indításkor óriási lökést adott a sikernek. („Und der Haifisch, der hat Zähne…/A cápának fogai villognak…- kezdődik a song, amit a bemutató – és többszázas előadássorozat után tényleg a berlini utcákon fütyörésztek. A szöveg egyébként hátborzongtató:
Und der Haifisch, der hat Zähne
Und die trägt er im Gesicht
Und Macheath, der hat ein Messer
Doch das Messer sieht man nicht.
Und es sind des Haifischs Flossen
Rot, wenn dieser Blut vergießt
Mackie Messer trägt ’nen Handschuh
Drauf man keine Untat liest.
Azaz: „A cápának fogai vannak, melyeket azonban pofájába rejt, Bicska Maxinak meg kése van, de ezt a bicskát nem látja senki. És a cápa uszonyai véresek, Maxi viszont fehér kesztyűt visel, rajta semmi bűn nyoma nem látszik.” Csak azért idéztem németül-magyarul, mert e sorok legendává váltak az évtizedek során németül és magyarul egyaránt.
Amúgy az egész játék összefércelt elemekből állt, így pl. Mackie Messer, azaz a főszereplő valós történelmi figura volt: figurája a londoni Hasfelmetsző Jack akkor világot bejáró szenzáció-figurájára hajazott. (Az eredeti hasfelmetsző öt kurvával végzett, és sohasem bukott le, kiléte máig ismeretlen…) De – mint említettem – a cirkusz-szerű darabban volt Villontól kölcsönzött betét (Jenny, a kalózok szeretője c. song), meg a gengszter csapat és a rendőrfőnök szerelmi áriája is. A cselekmény mozaikját a songok sorozata –az eredeti bemutatóban – huszonkét song volt, ezek tartotta egyben a cirkuszi-színpadi mozaikot. Hatalmas sikert hozott, a náci uralom után is játszották szerte Európában, tizennyolc nyelvre fordították, csak Amerikába nem jutott el…
Egyébként tudjuk, hogy a Háromgarasos opera / Dreigroschenoper kétszáz éves angol eredeti alapján íródott: a húszas években Londonban sikerrel újították fel ezt a vásári komédiát, ami John Gay szerzeménye volt, a The Begger’s Opera címen futott, de persze Brecht variánsára rá se ismernél. Brecht segédje, szövegcsiszolója (Elisabeth Hauptmann) volt az a dramaturg, aki Londonból importálta a régi darab vázlatát. Hauptmann kisasszony társszerző is volt a Koldusopera ősváltozatában, sőt ahol Brecht nem volt elég vulgáris, közbeszólt, sőt beleírt a szövegbe. (Az eredeti előadás plakátján még társszerzőként sorolták fel a nevét. Nem volt akárki…)
A darab persze szatíra, a végén Mackie börtönben vár az akasztófára, közben elmeséli, hogy ő csak kis bankrabló volt a bankok alapítása ezerszer nagyobb rablás. Végül a felmentéssel a király küldöttjeként maga a rendőrfőnök érkezik fehér lovon (!), a koldusok direktora pedig megnyugtatja publikumot, hogy a végén minden jóra fordul. A lovon érkező megmentő igazi brechti grimasz: a pénz és hatalom eltörli a véres bűnöket is.
Keserű utószó.
A Koldusopera öt éven át hihetetlen sikersorozatot ért meg szerte Németországban, majd később Európában is. A hitleráj beköszöntével azonban Brechtnek menekülnie kellett, feleségével – Helene Weigel színésznővel, aki komcsi párttag volt és zsidó, minden perc életveszélyt jelentett számára. Ezért Brecht és családja előbb Dániába bújt meg, de Dánia megszállása, majd Finnország megtámadása után tovább kellett futnia. Mivel levelezésben állt a moszkvai írószövetséggel, ill. annak külföldi szerzőket gondozó főnökével, Michail Apletinnel tőle kérte a szövetség támogatását, hogy beutazhasson a szovjetbe. Ez sikerült is, de mire Moszkvába ért, összes német (komcsi) barátját, ismerősét már rég kivégezték. Így csak azt sikerült elérnie, hogy az az Írószövetség anyagi támogatásával az utolsó pillanatban, 1941 elején Vlagyivosztokba vonatozzon. Óvatos volt, a szovjet iránti kezdeti lelkesedését megtörték a „tisztogató perek” és kivégzések. A transzszibériai vasút biztonságába bújt. Az utolsó pillanatban pattant meg a nemzetközi baloldal akkori végvárából. Pár hónappal később kitört a német-orosz háború, a kapuk bezáródtak. Útközben, még Svájcban bemutatta talán legjobb darabját a Kurázsi mama és gyermekei c. remekét.
A Csendes óceán partjáról aztán feleségével Amerikába hajóztak, hogy Hollywoodban talán kap valami filmes vagy színházi munkát, de ez a terve nem jött össze, csak tapasztalatokat szerzett Amerikából. Mikor színházi embereknek bemutatta a Koldusopera zongoraváltozatát, azok egy szót sem értettek belőle, annyira kelet európai volt történet és az általa kreált zenés műfaj. (Így aztán Amerikában Fritz Lang támogatására szorult. Lang zseniális mozija forradalmasította az európai filmgyártást, (ld. a Metropolis c. munkáját), de sikerei csúcsán Amerikába emigrált és ott lett milliomos. Igy aztán Brecht Lang hóna alatt A hóhért is akasztják – The hangman also die c. film ötletével kapott némi munkát, de színházig nem jutott el.) Nehezen éltek, mivel hivatalos státusuk „enemy alien”, (külföldi ellenség) volt. 1947-ben beidézték a komcsi-faló McCarthy tárgyalására is. Innen szerencsére elengedték, és másnap Zürichbe repült. Ahol a Kurázsi anyó és gyermekei c. darabjával emelte magasabbra világhírét.
De ez már egy másik történet.
A Brecht-saga lényege, hogy a komcsi szimpatizáns kiábrándult a szovjetből, utálta Amerikát, mert élete végéig baloldali maradt. Ennek folyvást üldözték, mert nem volt szocreál író, de életvitelével se illeszkedett a józan világba.
A Koldusoperát csak a későbbi NDK-ban vitte színre, ahová 1949-ben költözött, és ott saját színházában, a Berliner Ensemble-ban – vagyis az eredeti játszóhelyen a Theater am Schiffbauerdamm-ban – adták elő. 1956-ban hunyt el.
