Brasch Bence: Bálna – Átrium Színház
A Bálna tematikai értelemben is szerteágazó: a maga hol súlyosabban, hol könnyeden komoly, hol ironikus, hol szimplán humoros formájában sok olyan témát érint, amely szorosan kapcsolódik a színházhoz és általában a művészléthez, de amely túl is mutat azokon.
Ágoston Katalin és Debreczeny Csaba
„Életem főműve 2 felvonásban” – ez Brasch Bence frissen bemutatott darabjának műfaji megjelölése. Ezt olvasván a közepesen rosszmájú recenzensben már az előadás megtekintése előtt gonosz gondolatok formálódhatnak, de a produkciót látván ezek alighanem tovatűnnek. No, nem azért, mert a Bálna akár szövegként, akár előadásként remekműnek érződne, amelynek megalkotása után a szerző nyugodtan hátradőlhetne a halhatatlanság biztos tudatában. Hanem azért, mert a játék egészén éppúgy érződik a finom önirónia, mint a műfaji megjelölés gesztusán. És azért is, mert a Bálna egyenetlensége és problematikus pontjai ellenére is perspektivikus bemutató.
Nem mondanám, hogy a fennmaradásáért hősiesen küzdő Átrium biztosra ment volna a Bálna műsorra tűzésével. Már csak azért sem, mert kevés hasonló befogadóképességű teátrum vállalkozik mostanság kortárs magyar dráma bemutatójára, s a ritka kivételekre végképp nem jellemző, hogy pályakezdő drámaírót avatnának, aki ráadásul pályakezdő rendezőként maga viszi színre a darabját (megítélés kérdése, hogy ezt a helyzetet könnyíti vagy nehezíti az, hogy az író-rendező egyébként tehetséges fiatal színész). Ráadásul első pillantásra maga a téma is bennfentesnek tűnik, hiszen egy ifjú író alkotói válsága, színházi konfliktusai, illetve általában a színházi működés anomáliái állnak a történések középpontjában. Más kérdés, hogy ennek a bennfentességnek megvan az az előnye, hogy maga a néző is szeret bennfentes lenni, találgatni, hogy a színházi sztorikból mi minden eshetett meg a valóságban, hogy ki szolgálhatott a színpadi szereplők mintájaként stb. Ha pedig a színpadi író történetesen egy musical librettóján és dalszövegein dolgozik, akkor közönségvonzó dallamok is felcsendülhetnek a színen.
Fotók: Mészáros Csaba
Másfelől viszont a színházi világ konfliktusain, illetve a művészlét keservein keresztül általánosabb társadalmi kérdések is megragadhatóak, amelyek akár egy kortársi érvényű komédia, vagy akár szatíra felé vihetik a játékot. Vagyis az alapötletből éppúgy kibontható a művészlét és a művészvilág problémáinak személyes reflexiója, mint egy duplafenekű „színház a színházban” játék, vagy egy politikai áthallásokat felerősítő szatíra, de akár egy klasszikus zenés-szórakoztató produkció is. És ha arra kell válaszolnom, hogy ezek közül Brasch Bence melyik utat választja, akkor megfogalmazhatom azt, amit egyszerre tartok a bemutató komoly erényének és alapvetően problematikus pontjának is: a Bálna mintha valamennyi fent leírt lehetőséget próbálná magába olvasztani.
Ágoston Katalin és Szinetár Dóra
A darab és az előadás főszereplője, Bokor Bonifác, enyhén egzaltált ifjú író, akinek életét többek közt a sikerre vágyó, következésképpen az ő elmélyültebb munkáinak bemutatásától rendre elálló színigazgatók keserítik meg. Az egyik elutasítás után cinikus interjúban közli, hogy jelenleg musicalt ír egy bálnáról és Yvettről, a fokozatosan a cetbe szerelmesedő bálnavadász nőről. Ám egy ádáz színigazgató megérzi a blőd ötletben a siker ízét és beindítja a gépezetet. A minden művészi elszántsága mellett karriervágytól is fűtött és az anyagi javak iránt sem közömbös Bonifác végül beadja derekát, megszületik és sikert arat a mű, a takarítónőből főszereplővé avanzsált színésznőből sztár lesz, ám a színigazgató nem nyugszik, s a legsikeresebb dalt egy televíziós dalversenybe is benevezi. A végkifejletet nem árulom el, de a leírtakból is érezhető, hogy a Bálna tematikai értelemben is szerteágazó: a maga hol súlyosabban, hol könnyeden komoly, hol ironikus, hol szimplán humoros formájában sok olyan témát érint, amely szorosan kapcsolódik a színházhoz és általában a művészléthez, de amely túl is mutat azokon. A pályaépítés nehézségei, művészet és siker viszonya, elkötelezettség és/vagy egzisztencia dilemmája jelentik a kiindulópontot, de a színházi közegben nemcsak olyan bájosan flúgos alakok tűnnek fel, mint a megjelenésében és viselkedésében is különc, kiszámíthatatlan zeneszerző; színre lép a nagy manipulátor, a színházigazgató, Molnár Iván is. És rajta keresztül a színházi működés számos anomáliája, amelyeknek megjelenítése éppúgy elgondolkodtat a hierarchiáról, a manipuláció ösztönző és romboló hatásáról, mint az abúzus határairól. A színház mellett jelen van a média világa is – jóval kevésbé komolyan, már-már a paródia szintjén.
A színház mellett jelen van a média világa is
A tematikához hasonlóan stilárisan is sokszínű a Bálna. Az előadás Bonifác hosszú monológjával kezdődik, amely finom idézőjelek közé helyezett értelmiségi tépelődés. A főszereplő később is a közönséghez fordul néhány rövidebb monológban. Ezzel a személyes hanggal nemcsak a komikus, paródia felé hajló jelenetek képeznek igen éles kontrasztot, de a fokozatosan komolyodó-komoruló színházi szcénák is – nem beszélve a „színház a színházban” formában előadott musicalbetétekről. Ebből adódóan az ábrázolásmód néha realisztikus (például Bonifác és a takarítónő-színésznő Boróka jeleneteiben), máskor finoman elemelt (a színházi szcéna megjelenítésekor), ismét máskor pedig erősen stilizált (a média és a dalverseny működésének prezentálásakor). Ez a diverzitás a látvány szintjén is megjelenik: Tihanyi Ildi a színes, az egyes karaktereket találóan jellemző jelmezek mellé alapvetően stilizált teret készíttetett, amely jórész dobogókból, illetve a tér határait kijelölő ajtókból áll. A zene viszont szükségszerűen egysíkú, s amennyiben a szerző, Mester Dávid szeme előtt az a cél lebegett, hogy a felcsendülő dalok megfeleljenek napjaink egynemű dallamokat professzionálisan, de futószalagon előállító trendjének (vagyis úgy hallgathassuk azokat, mintha a kortárs egynyári musicalek aktuális slágerei lennének), munkáját siker koronázza.
Nem állítom, hogy ebből a tartalmi-stiláris eklektikából elvben, a csillagok szerencsés együttállása esetén nem jöhetne létre akár valami különösen egyéni hangú, átütő alkotás, de erre azért valószínűleg kevés az esély. A Bálna főként a textus szintjén tűnik egyszerre vázlatosnak és túlírtnak. Vagyis a sok cselekményszál, felvetett kérdés, morális probléma stb. jórészt kibontatlan marad – mire az egyikben elmerülnénk, a szöveg már áttér a következőre, az elejtett szálat nem mélyíti tovább, a felvetett problémát nem járja alaposabban körül. És amúgy is igen egyenetlen a dialógusok színvonala. Általában elmondható, hogy Bonifác monológjai vagy a színházi jelenetek életes cinizmusa jóval hatásosabban működik, mint azok a dramaturgiai panelekből építkező, kevésbé életszerű jelenetek, amelyek a cselekmény előregördítését szolgálják (pl. a takarítónő Boróka főszereplővé avanzsálása). A rendezés jóval kiegyensúlyozottabb, ami részben abból adódik, hogy Brasch Bence jó tempóérzékkel pergeti a jeleneteket, és szerencsés módon nem eltűntetni, hanem kiaknázni próbálja az anyag eklektikáját, így a játék színessége, változatossága sokszor felülírja az egyenetlenségeket. Másrészt felettébb meggyőzőek a színészi teljesítmények. Kovács Máté (Bonifác) színészi alkatában éppúgy benne rejlenek a tépelődő, önsajnálatba feledkező értelmiségi vonásai, mint a karrierre áhítozó ifjú törtetőé, mindemellett úgy tudja kívülről, finom iróniával láttatni a figurát, hogy eközben cselekedetei konzisztensek, a reálszituációk keretein belül is értelmezhetőek maradnak.
A Bálna főként a textus szintjén tűnik egyszerre vázlatosnak és túlírtnak
Ez utóbbi talán még inkább érvényes Debreczeny Csaba játékára, aki élesebben emeli el a direktor alakját, gyakran fakasztva nézőtéri mosolyt Molnár Iván gátlástalanságának ironikus prezentálásával, ám oly erősen érzékelteti e gátlástalanság valószerűségét és kegyetlenségét is, hogy azzal arcunkra fagyasztja a mosolyt. Ágoston Katalin ezzel szemben természetes eszközökkel, kicsit a békebeli vígjátékok stílusát is megidézve építi fel Boróka alakját; az alakítás akkor válik drámaivá, amikor a morális csapdahelyzetbe kerülő lány vergődését ábrázolja. Sas Zoltán (Ambrus Árpád) az öntörvényű, morózus, ám mégis érző szívű zseni sablonkarakterének tud némi egyedi színt adni. A két kisebb női szerep kevés lehetőséget kínál: Tornyi Ildikó (Csibi Panni) igyekszik finoman élni a karikaturisztikus eszközökkel, hogy így a rámenős és nem túl okos médiahiéna szerepét ne kelljen paródiává formálnia, míg Szinetár Dóra Cincér Dorina meglehetősen feleslegesnek tűnő szerepében voltaképpen egyetlen jelenetbe sűríti a figura keserű, józan rezignáltságát, alig-alig rejtegetett fájdalmát.
A rendezés és a színészi alakítások minősége nem feledteti a szöveg buktatóit; inkább színesíti, érdekesebbé, hatásosabbá teszi, mint elmélyíti, árnyalja az egyes szituációkat és a felvetett problémákat. De az előadás játékossága, mindvégig érződő finom öniróniája megbocsájthatóbbá teszi a túlzsúfoltságot és a sok patentot is. Brasch Bence élete főművét remélhetőleg a későbbiekben fogja létrehozni, de már csak ezért is kifizetődő lehet az Átrium gesztusa, amellyel teret adott írói-rendezői pályakezdésének.
