Branden Jacobs-Jenkins: Gloria / Radnóti Színház
Hajdu Szabolcs mestere a mindennapi atrocitások ábrázolásának. Annak, amikor lesújtó nézéssel, becsmérlő hangsúllyal, gúnyos grimasszal, hevesen türelmetlen gesztussal szinte ölni lehet.
A Radnóti Színház a Tesla Loftban játszott Gloria című előadásában, Branden Jakobs-Jenkins darabjában, ami magyarországi ősbemutató, most szemléletessé válik az is, milyen, amikor mindez eljut a valós, borzadályos öldöklésig.
Hajdu korábbi színházi munkájában, az általa írt, rendezett Ernelláék Farkaséknál című elsőrangú produkcióban, amiben játszik is, leginkább azt taglalta, hogyan ürül ki a családi élet, hogy párolog el a szerelem, és netán még a szeretet is, miként uralkodnak el a megunttá vált formaságok, és hogyan teszik fásultan unalmassá a megfáradt létezést, amikor netán már a gyerekek sem jelentenek kellő örömet. Marad a tehetetlen téblábolás, az állóvíz, maradnak az örökösen kielégítetlen vágyak. Sok tekintetben erről regél szintén Hajdu alkotása, a Kálmán-nap is, arról, hogy akár egész kis apróságoktól hihetetlenül fel tud forrni az agyvizünk, és hogy nem is feltétlenül kell öregnek lennünk ahhoz, hogy megállapodjunk, ne kezdjünk már semmi érdemi újba. Hajdu szereti fölnagyítani a szöszmötöléseinket, totojázásainkat, drámát fabrikál olyan szituációkból is, amikben más ennek az írmagját nem látná. Realista módon elpiszmog a részletekkel. Időnként már-már naturalista, hogy aztán odáig jutottunk, hogy napjainkra még ez is abszurdba hajlik, és nevetünk azon, amin sírnunk kellene, hát arról igazán nem ő tehet.
A krisztusi korba ért, Pulitzer-díjra jelölt szerző, Branden Jakobs -Jenkins leginkább napjaink huszonéveseiről, harmincéveseiről és rajtuk keresztül pedig sok mindenről ír Gloria című darabjában. Tesznek-vesznek, látszólag semmi különöset nem csinálnak, mégis ölik a lelket, és ezzel a testet is.
A szereplők kevéssé találják a helyüket a világban, a munkahelyükön, a magánéletükben. A történet szerint a produkció első részében ismert New York-i magazin szerkesztőségében vagyunk, ahol a dolgozók zöme inkább csak teng-leng, magasabb pozícióba tör, intrikál, áskálódik, pletykálkodik, valahogyan elvan, nem találja a helyét, frusztrált, pótcselekvéseket folytat, szapul másokat, tulajdonképpen teljesen hétköznapi életét éli. Igazi alkotómunka helyett inkább csak dolgozgat. A látszólagos kedvesség, a jópofizás, az általános tegeződés, a rutinos mosolyok pedig kiüresedést, érdektelenséget, egyre csak fokozódó, kitörés előtt álló indulatot, agressziót, sértettséget, mellőzöttségérzést próbálnak bizonyos ideig leplezni. Megy a napi verkli, némiképp kényszeredetten, de folyik a munka, és közben mégis érezzük, hogy megy és megy föl a pumpa, robbanás előtt állunk, valami nagyon nincs rendben.
Három irányból körbeüljük a játékteret, közelről látjuk a szereplők apró gesztusait, mimikáját, kis arcrándulásait, szemvillanásait is, szinte érezzük testük kipárolgását, jóformán belekerülünk az intim szférájukba. Hajdu Szabolcs, mint a filmjeiben, premier plánban fókuszál a színészekre. Becsületes alapossággal, aprólékos műgonddal, elszöszöl a részleteken, pepecselő aggályossággal felépíti, kibontja a szituációkat, éles szemű megfigyeléseit megosztja a színészekkel, akiknek ez érezhetően jókora inspirációt jelent. Az unalmat is képesek érdekesen, feszültséggel telien ábrázolni, ahogy ez Csehov darabjainak előadásakor is szükséges. A beilleszkedési zűrzavaraik, a látszólagos lazaságukkal leplezett súlyos traumák, esetleg bagatell dolgokból gyűlnek és gyűlnek az elviselhetetlenségig. Igazán nem nagy ügy például, ha egy asszisztens elküld egy gyakornokot kávéért. De Porogi Ádám nyilvánvalóvá teszi, hogy megalázottsága, zseni tudattal párosuló elnyomatottság- és kisebbrendűségi érzése miatt van szüksége arra, hogy valakit ő is maga alatt tudhasson, rendelkezhessen vele, hiszen éppen semmi különöset nem csinál, meglehetősen jó karban van, nyugodtan elslattyoghatna kávéért, de a lelkének van szüksége küldöncre.
A gyakornokot játszó Vilmányi Benett pedig némiképp kényszeredett mosolyt ereszt meg a kérés álcájába burkolt parancs hallatán, de amikor hátat fordít, rögtön fintorra húzódik a szája, egyértelműen jelezve, hogy mit gondol erről a „nemes” feladatról, és arról, aki ezt neki adresszálta.
Ilyen kis totális semmiségeknek tűnő sérelmek halmozódnak, adódnak össze nagy, elviselhetetlen sérelmekké, fájó, gyógyíthatatlan sebekké. És ilyenekkel lehetetlenné lehet tenni valakit, elvenni a kedvét az élettől, olyan kétségbeesetté tenni, ami esetleg végletes cselekedetre sarkalja. Ez történik a Martinovics Dorina által megformált Gloriával, aki nem olyan törtető, sikerhajhász, mint a többiek, teljes energiáját a munkájának szenteli, csak magányossága csökkentésére, egy kis figyelemre, törődésre vágyna. De elszakad nála a cérna, dermesztő megzakkanása tragédiába torkollik, mások és saját életére tör.
Majd látjuk, mi történik a szörnyű események után nyolc hónappal, két évvel, hogyan hajhásszák a szenzációt a tragikus rémségeket túlélők, hogy iparkodnak mások halálából pénzt, hírnevet kisajtolni. A Gloria olyan elfajzott világot mutat, amiben színleg rendben mennek a dolgok, de valójában szinte semmi nincs rendben, és ezt bizony örökösen érezhetjük mi is a saját bőrünkön.
Lovas Rozi olyan újságíró, aki munkára és lébecolásra, tereferélésre egyaránt kapható. Sodró Eliza újságírója fel-feltűnik a szerkesztőségben, jókora elánnal pletykál, diskurál, de inkább divatos cuccokat vásárol, kávézik, és nagy gondja van szép hosszú körmeire. Rusznák András a hangos megnyilvánulásokra érzékeny munkatárs, a szomszéd szobából rohangászik át felpaprikázottan. A második és a harmadik részben zömükben más figurákat is játszanak a színészek.
Pater Sparrow modern áramvonalú, de rideg szerkesztőséget tervezett, Nagy Fruzsina mai fiatalok által hordott ruhákat.
Igencsak mai történet a darab, a remek előadás. Arról beszél, hogy tocsogunk az állóvízben, egyre csak tocsogunk, olyan különösebben még el sem próbálunk menekülni belőle, és aztán jóformán azt sem vesszük észre, hogy elnyel bennünket a mocsár.