Bohócok vagyunk, és mind belehalunk

|

Odin Teatret: The Tree

A The Tree arra kényszerít, hogy a szemébe nézzünk a szörnyetegeknek, hogy szemléljük őket működés – a pusztítás, a kegyetlenség rítusainak tombolása és magyarázkodás – közben.

The_Tree-RinaSkeel-IMG_4547c

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Vannak pillanatok, amikor leszakad bennem az égbolt. (És a színpadon is leszakad, szó szerint.) És vannak olyanok is, amikor a mellettem elsuhanó, a nadrágom szélét súroló színész kabátjából mintha dohszag csapná meg az orrom.

De talán mégsem az a kérdés, hogy Eugenio Barba legendás színháza idejétmúlt vagy meghaladott-e. Az Odin Teatret holsterbrói székhelyén, majd a Nemzeti Színházban tartott ősbemutató, a The Tree című előadás mindenképpen üde színfolt a budapesti színházak kínálatában. Hiszen az a minőség, amit Barba és társulata képvisel – és itt hangsúlyosan nem konkrét gesztusokra, hanem eljárási módokra gondolok (például a rendkívül hosszú próbafolyamat, az asszociatív, kísérletező, „mindent-kipróbáló” alkotómódszer, vagy az, hogy a szöveg csak egy alkotóelem a sok közül) – korántsem vált mérföldkővé, ha a magyar színházi élet egészét és átlagát nézzük, már csak az itteni struktúra sajátosságai miatt sem.

A The Tree előadása így felejthetetlen élményt jelentett, azzal együtt is, hogy számomra számos – egyébként a társulat vagy egyes tagjainak játékmódját igencsak meghatározó – gesztus tűnt szinte kínosan kimódoltnak, sőt modorosnak. S ami külön érdekes, hogy ez az érzet erőteljesebben jelentkezett az idősebb színészek esetében. (Meg is szólalt bennem halkan egy riasztó: nem azért érzem így, mert Magyarországon szokatlan, hogy idősebb színészek játszanak olyan szerepeket, melyeknek nem az idős kor az elsődleges attribútuma? Vagy egyszerűen azért volt jobb, könnyebb a fiatalokra ránézni, mert kevésbé foglyai az önismétlésnek, és ezáltal sokkal önazonosabbak? Nem tudom.) Mindenesetre a társulattal először a The Tree-ben színpadra lépő, fiatal, nyugat-bengáliai Parvathy Baul mintha friss levegőt hozott volna magával.

The_Tree-RinaSkeel-IMG_5731

Az emberáldozat volt a rendező, Barba kiindulópontja

Az előadás témája közelebbről meghatározhatatlan, annyit tudunk, hogy az emberáldozat volt a rendező, Barba kiindulópontja, és ezen felül további címszavakat is sorolhatnánk: háború, pusztítás, kegyetlenség, a gyermekkor és annak ártatlansága (kérdőjellel), halál, újjászületés, szabadság – vagyis minden. Történetszálak, -foszlányok, karakterek metszik egymás útját valamiféle mitológiai időben és térben; van, aki A Fától indul, és van, aki oda érkezik. Közben két mesélő varázslatos kettőse kíséri az előadást, az egyikük hegedűvel (Elena Floris), a másikuk dobbal (Parvathy Baul), és egyben osztoznak is velünk a szemlélődésben. Az olasz és a nyugat-bengáliai színésznő az energiáikkal, a zenéjükkel: a jelenlétükkel vannak jelen. Természetességük, „történetátvivő képességük” között nincs különbség, annak ellenére, hogy Parvathy – tradicionális ruhájában, táncával, énekével – mégiscsak egy nagyon távoli kultúrát képvisel: idegensége közelség.

Ők mutatják be tehát a szereplőket: a költő lányát, Ibent (Iben Nagel Rasmussen), aki a fával együtt nőtt fel, s akinek az alakjába bele van gyúrva az öregedő színésznő, a madarak röptére rácsodálkozó, a babáiba teljesen belefeledkező kislány (akit aztán a maga fizikai valójában is megjelenít Carolina Pizarro) és a saját világán kívül eső tartományokról tudomást nem vevő nyugat-európai is. A két jezid szerzetes (Julia Verlay és Donald Kitt) úgy szolgálja istent, hogy megpróbálja visszacsalogatni a madarakat: fát ültetnek. Csöndjük, imamormogásuk, haldoklásuk a legbeszédesebb. Egy névtelen ibó asszony (Roberta Carreri) lánya levágott fejével menekül – minden megnyilvánulását a düh fűti, fúriává változtatta a tehetetlen harag. Ez utóbbi három alakot szemlélve jut eszembe, hogy az idősebb színészek esetében a fentebb hiányolt önazonosság talán pont a távoli kultúrák autentikus megjelenítésének fényében – tehát Parvathy Baul és az indonéz I Wayan Bawa jelenléte miatt – sérül. Ha ők nem lennének ott, talán nem zökkentene ki, hogy az ibó asszony olaszul, a jezid szerzetesek pedig angolul szólalnak meg.

Ezeket a karaktereket a háború, a pusztítás keretezi két hadúr – a délszláv háborúk után népirtás miatt elítélt Arkan kapitány (Kai Bredholt) és az emberáldozatokat bemutató, a libériai polgárháborúban gyerekkatonákat vezető Joshua Milton Blahyi (I Wayan Bawa) – segítségével. Nem fogok életrajzi tényeket sorolni, a lényeg az, hogy mindkét alak szörnyeteg. A The Tree pedig arra kényszerít, hogy a szemébe nézzünk ezeknek a szörnyetegeknek, hogy szemléljük őket működés – a pusztítás, a kegyetlenség rítusainak tombolása és magyarázkodás – közben. A két színész pedig elképesztő energiával sűríti magába a kegyetlenkedés jelenségeit. Kai Bredholt a színpadon öltözik „harci díszbe”, menetelésszerű táncai, rekedt hangon előadott dalai, alakja a háborúk szükségszerűségét teszi sistergően valóságossággá. Blahy pedig még inkább tűnik saját démonai eszközének, Gambuh-táncra épülő mozgása, különösen a kézmozdulatai félelmetesen lenyűgözőek; arckifejezései maszkká torzulnak.

The_Tree-RinaSkeel-IMG_5498a

Arcok és maszkok

A legkülönösebb az egészben az, hogy tényleg bele lehet nézni e két szörnyeteg szemébe, hogy bele lehet feledkezni a szemlélésükbe. És erre talán maga Arkan kapitány adja a legkézenfekvőbb magyarázatot, amikor a vietnami háborúról beszél, azokról a katonákról, akik gyermekbénulást okozó szérumot fecskendeztek gyerekekbe: „…megértettem, hogy ezek a katonák nem voltak szörnyetegek. Tanult emberek voltak. Érző és felelős emberek: tanárok, orvosok, becsületes dolgozók.” – Olyanok, mint mi.

Persze nem Barba lenne a rendező, ha mindeközben, a hatás mellett nem lenne ellenhatás: ugyanis a karakterek mindegyike, a rémségesen gonosz hadurakat is beleértve, piros bohócorrot visel. Ez a jelzés annyira abszurd, hogy végig tolakodó marad, azaz brechti módon az előadás elejétől a végégig emlékeztet arra, hogy amit látunk, csupán játék. Olyannyira, hogy a bohócszereplőket a két történetmesélő végül a bűvész mutatványára emlékeztető mozdulatokkal, egy lepel segítségével eltünteti. Huss: voltak – nincsenek.

The_Tree-RinaSkeel-IMG_5495a

A bohócszereplőket a két történetmesélő végül eltünteti

Ráadásul ez ugyanaz a lepel, aminek korábban az előadásban meglehetősen fontos és sokrétű szerep jutott. Először szinte óvón, égboltként terült fölénk (amikor beléptem a Gobbi Hilda teremben kialakított térbe, egyébként is az volt az első benyomásom, mintha egy távoli szigetre érkeztem volna, ahol valamiféle beavatásban lesz részem, de ahol féltőn vigyáznak is rám), majd leszakadt, és fallá magasodott, kettéválasztva színpadot és nézőteret. Aztán a szereplők kampóban végződő, furfangos rudak segítségével a nézőkre borították a leplet – ekkor derült ki, hogy miért vannak lyukak vágva bele: hát a fejünknek –, ami mindaddig rajtunk maradt, amíg véget nem ért az előadás legelképesztőbb jelenete, amiben az afrikai hadvezér emberáldozatot mutat be. A lepel ilyetén használata fraktálszerűen sokszorozta meg a jelentésrétegeket és nyitott új értelmezési lehetőségeket. Ezek kifejtésére – és ez vonatkozik az előadás egészére is – csak részben vállalkozom: a ránk borított lepel egyrészt kiemeli fejünk fejségét (a hadvezér lefejezi áldozatát), másrészt óv minket (mintha azért kerülne ránk, hogy spirituálisan tiszták maradjunk), és elválaszt attól, amit a színpadon látunk (amiben, tegyük hozzá, benne van az a gesztus is, hogy a fejünket a homokba dugjuk). Ugyanakkor közösséget is teremt: a nézők rezdülései lélegeztetik a leplet, hiszen a selymen végigreszket minden egyes rezdülés, sóhajtás.

És közben a tudat, hogy mindenkinek jut kivágás, vagyis: mindenkinek van helye Barba színházában. És a világban.

A cím idézet egy Hiperkarma-számból (szöveg: Bérczesi Róbert)

CÍMKÉK: