Columbo esete a kazánnal és a láncfűrésszel

|

Bognár Péter: Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler / Katona József Színház, Kamra

A jó tempójú előadás többnyire adekvát a szöveggel; azok a legerősebb pontjai, amelyek olvasva is annak tűnnek, és ott lanyhul kissé, ahol a szerző is inkább a sablonokba kapaszkodik.

Tasnádi Bence, Pálmai Anna         Fotók: Dömölky Dániel

Bölcsészek számára alighanem minden idők legnehezebben megjegyezhető című magyar nyelvű drámája Bognár Péter frissen bemutatott darabja – és egy furcsa, nehezen fejben tartható címnek már önmagában is van figyelemfelkeltő szerepe. A Minden kombi cirkó, de nem minden cirkó bojler (a továbbiakban: Cirkó) szerencsére nem csupán ezzel hívja fel magára a figyelmet. Alkotói nyilatkozatokból tudható, hogy a fiatal költő első drámája nem az íróasztal színfalaktól távol eső magányában, hanem a színházzal, rendezővel, dramaturggal való szoros együttműködésben készült. Érdekes volna egy ilyen műhelymunka fázisaiba belelátni; a végeredményen mindenesetre éppúgy látható bizonyos formák, dramaturgiai sablonok ismerete, mint az eredeti, kész formákat nem tisztelő fantázia.

A címben vázolt probléma egy halálesetbe torkolló házastársi vita rezüméje, egyszersmind szimbóluma az emberi együttélést megmérgező mindennapos apró-cseprő vitáknak is. Mondhatnám: abszurd szimbóluma, hiszen nem nehéz felismerni a szövegen az abszurd dráma stílusjegyeit, amelyek többek közt a szituációteremtésben, a repetitivitás alkalmazásában, a látszólag fölösleges kitérők halmozásában, a jelentésesen, illetve pusztán öncélúan értelmetlen mondatok váltogatásában, a karakterek minden pszichológiai beágyazottságot félrelökő, váratlan tetteiben is érzékelhetőek. De más irodalmi asszociációink is támadhatnak, hiszen a Cirkó cselekménye voltaképpen egy nyomozás története, ahol a nyomozónak fogalma sincs arról, hogy mennyire érintett az ügyben (arról meg végképp nincs, hogy a látszólagos megfejtést követően még inkább érintetté válik majd). Oidipuszi asszociációkat keltő hősünk egyébként rendőrköltő, így aztán kézenfekvő, hogy a mű versben íródjon (olyannyira, hogy még a televízióban közvetített futballmeccset is verssorokban tolmácsolja a szpíker), miként az sem meglepő, hogy egy idő után a verset próza váltja, hogy a későbbiekben azután vers és próza váltakozzék.

Rujder Vivien, Kocsis Gergely

Az, hogy mindez természetesnek hat, egyértelmű erénye a szövegnek; az eklektika nem tűnik sem kényszeredettnek, sem öncélúnak, hanem a forma integráns részét képezi. A történet sok csavarral zajlik le, de magánál a sztorinál érdekesebbek a karakterek, illetve egyes szituációk. Főként azok, ahol a szerző radikálisabban szakad el a sablonoktól, ahol az abszurd a blődli felé hajlik, és amelyek megformálását a jó értelemben vett szerzői gátlástalanság jellemzi. Ilyen például a tartalmilag és esztétikailag is megfelelő vallomás kikényszerítésének jelenetsora, vagy az a szín, ahol a nyomozó perverz szerepjátékába erőszakosan bevont szolid, megszeppent zászlós őrült dominává változva láncfűrésszel támad felettesére (vagy legalábbis annak férfiasságára). És hatásosan működik a csaknem mindig hálás önreflexió – a színházi helyzet önironikus applikálása a drámába – is: a gyilkossággal vádolt férj és későbbi (feltételezett) áldozata elmegy a Kamrába – ahol a férj éppen burkol – megnézni egy furcsa című, ám Sándor műszaki érdeklődésébe vágó előadást, amelyet rémesnek találnak, így a szünetben meglépnek. Nem egyenletes színvonalú szöveg ugyan a Cirkó, előfordulnak sablonosabb jelenetek, a repetitivitás helyenként feleslegesnek hat, az obszcén szövegek halmozását is modorosnak éreztem nem egyszer – de tehetséges, az eredendő lírai véna mellett egyértelmű drámaírói képességet mutató debütálás, amely elvben olyan színházi forma és nyelv alkalmazására is lehetőséget ad, amely eltér a Katona és a Kamra repertoárjának fősodrától.

Rujder Vivien, Rezes Judit, Kocsis Gergely

A színre állítás dilemmája lehet, hogy a rendezés mennyiben hagyja meg a cselekmény realisztikus külsőségeit. Én el tudnék képzelni egy sokkal absztraktabb keretet és játékteret is annál, amelyet az előadás rendezője, Gothár Péter tervezett. Gothár díszlete ugyan egymásba nyitja a különböző élettereket, de az egyes lakások voltaképpen realisztikus aprólékossággal berendezettek, miként alapvetően hagyományos módon (amúgy színesen, találékonyan) jellemzik Tihanyi Ildi ruhái is a viselőiket. Ám a bemutató (még ha nyitva is hagyja a kaput egy stiláris eszközeit tekintve eltérő interpretáció előtt) igazolja a rendezői elgondolást; a szürreális őrület így az élethűen berendezett, ismerős világból robban ki, vagyis a reálisan megélt, megtapasztalt valóság változik pillanatok alatt abszurddá vagy éppen rémálommá. A jó tempójú előadás többnyire adekvát a szöveggel; azok a legerősebb pontjai, amelyek olvasva is annak tűnnek, és ott lanyhul kissé, ahol a szerző is inkább a sablonokba kapaszkodik. A színészi alakítások egységesen színvonalasak ugyan, de a játékstílus tekintetében némiképp eltérőek. Kocsis Gergely (Sándor) és Rezes Judit (Detti) realisztikus gesztusokkal, csupán enyhén elemelve formálja a kevés érzelmi kilengést mutató szakbarbár mesterember, illetve a más életre vágyó, ám hiú és kicsinyes háziasszony alakját – és éppen azzal érnek el komikus hatást, hogy a figurák legszélsőségesebb, legabszurdabb mondatait is magától értetődő természetességgel mondják el. A többiek az erősebb stilizálás eszközeivel élnek. Pelsőczy Réka (Wágnerné) jó érzékkel játszik rá szerepe ionescói allúzióira, s teremt egyszerre valós és metaforikus alakot. Tasnádi Bence „Kalambónak” becézett rendőrköltője tulajdonképpen egyetlen szituációban sem viselkedik normálisan, akciói és reakciói eltúlzottak, örömöt csak a perverz szexuális szerepjátékokban lel. Tasnádi győzi szuflával, lendülettel és színnel is a szerepet; a váratlan reakciók abszurditását mindvégig képes fokozni. Felesége és munkahelyi beosztottja (szeretője?) pedig magától értetődő természetességgel közlekedik a normalitás és az abnormalitás között. Pálmai Anna Katija aktív partner a szerepjátékokban és normálisan viselkedni próbáló feleség a mindennapokban (és természetszerűleg ez utóbbi miatt éri utol végzete). Rujder Vivien (Nikolett) pedig megteremti a nehézkes felfogású, vidéki rendőrlány prototípusát, hogy azután kiválóan felépített jelenetekben vetkőztesse ki önmagából figurát (hol a jelentéktelen párbeszédbe belefeledkező, a valós világtól messzire szakadó naivává, hol a láncfűrésszel akcióba lendülő fúriává alakulva, mindkét esetben komoly veszélyt jelentve felettese testi épségére).

Pelsőczy Réka, Tasnádi Bence, Kocsis Gergely, Rujder Vivien

A bemutató a tapsrenddel sem ér véget; szerző és rendező ugyanis a játék végére még beiktatnak egy merőben szokatlan „egymásra találási” jelenetet. Ami a maga sajátos (bájosan blődli ízű) módján kanyarít unortodox happy endet az egyenetlenségei ellenére is ígéretes tehetséget mutató darabhoz és az azt biztonságosan működtető előadáshoz.

CÍMKÉK: