Boccs, éppen ebédelünk

|

A Compagnie Focus és a Compagnie Chaliwaté Vasárnap című előadásáról – Trafó

Az élmény teljességéhez hozzájárul az animáció és a színpadon történtek hasonlatossága és kiegészítése, például abban a szélviharos jelenetben, amikor a háttérben érkező helikopterről leeresztett kötéllétra élethű mása egyszer csak alászáll a zsinórpadlásról.

Fotók: Virginie Meigné

A címben olvasható mondat sokszor elhangozhat különféle beszélgetések során. Legfőképp, ha az ebédlőasztalnál zavarnak éppen meg. Nincs is ezzel a hárítással semmi baj, egy közös étkezést pedig – pláne vasárnap, ebédidőben – csak nagyon ritkán szakítanak meg, legfeljebb akkor, ha fontos. A belga Compagnie Focus és a Compagnie Chaliwaté társulat közös előadása azzal a nem is olyan képtelen ötlettel játszik el Vasárnap című, többszörösen díjazott vendégjátékuk során a Trafó nagyszínpadján, hogy hogyan reagálnak az emberek akkor, ha nem valaki, hanem maguk a természeti katasztrófák, a klímaválság okozta következmények zavarják őket meg azon a bizonyos vasárnapi ebéden?

Többféle aspektusból dolgozza fel a témát a Julie Tenret, Sicaire Durieux és Sandrine Heyraud írta és rendezte produkció. A „miközben ez folyik a természetben – eközben ez történik a hétköznapokban” dramaturgiát követő előadás nagyon erős és jól megcsinált, animációs háttérrel is élő látványvilággal rendelkezik, ez teszi még szuggesztívebbé az érintett témák vizsgálatát: a felmelegedés, a tornádók és erős szelek, valamint az árvizek problematikáját.

A játszók – Thomas Dechaufour, Shantala Pčpe, Christine Heyraud és Julie Dacquin – szinte mindvégig némák, testjátékkal, valamint különböző bábtechnikákkal vezetik a közönség figyelmét jelenetről jelenetre. Egyedül a katasztrófákról időről-időre hírt adó televízióban hangzik el pár, valószínűleg a nézők nagy része számára érthetetlen mondat, de ez a mozzanat sem zavaró, hiszen a színészek nonverbálisan alaposan megtámogatják a néző értelmezési tartományát ahhoz, hogy értse, mi történik.

Sokféle bábtechnikával élnek az alkotók, virtuozitást kölcsönözve a logikusan felépített előadásnak. A makettasztalon felépített természeti tájakon a kisbuszok sokszor a színészek hegységként vagy dombként értelmezhető testvonulatain mennek végig, hogy aztán – felnagyítva a játékjárművet – a színészek maguk alkossák a kocsit és az utasokat is. Az először három, majd kettő, végül egyedül utazó színész egyben a szélvédő, a kormány vagy az oldalajtó.

A maketten túl mozgatnak óriási jegesmedvét és annak kisbocsát vagy végtagokat varázsolnak a bábfejjel rendelkező nagymama figurának. Ezenfelül megjelennek halak, cápa és madár is megjelenik pálcás bábként.

A – sajnos ma már – mindennaposnak érzett szituációk párhuzamosságát segítik a látványos és technikás díszletelemek is. Az olvadó jégtömbről elszakadó bocs sivítása a nappaliban a szó szerint megolvadó reggeliző asztallal és állólámpával kerül egy nevezőre. A tornádó által felszippantott anyamadarat és az ítéletidőről hírt adó, szintén felszippantott újságírót könnyen tesszük egy lapra az erős szél miatt kiüresedett házbelsővel. Parádés megmozdulás, ahogyan a szerelmes párt megformáló színészek izmaik megfeszítésével, kapaszkodással és atlétai ügyességgel mutatják be az ember és a tornádó szívó ereje közti küzdelmét. És ugyanilyen természetességgel értjük meg a miközben-eközbent a cunami által elsodort búvár és az akváriummá változott nappali láttán.

Az élmény teljességéhez hozzájárul az animáció és a színpadon történtek hasonlatossága és kiegészítése, például abban a szélviharos jelenetben, amikor a háttérben érkező helikopterről leeresztett kötéllétra élethű mása egyszer csak alászáll a zsinórpadlásról.

A játék végén háttérben az özönvíz borította táj. A színpadon keresztülmegy egy kajakos. Szedi össze a korábbi civilizáció tárgyait: bögre, edény, egyéb kellékek. A Vasárnap című előadás inkább a fiatalabb generációkat szólítja meg, a benne szürreálisan megjelenő, abszurdnak ható szituációk és azok mihamarabbi megoldása azonban az egész emberiséget érintik.  Mert a felsorakoztatott jelenetek természeti része valóság, „emberi” része pedig nagyon hamar az lehet. Már kopogtat az ajtón az az időszak, amikor nem a vasárnapi ebéd lesz a hét legnagyobb gondja – és már nem csak a menü összeállítása lesz a mi felelősségünk.

CÍMKÉK: