Beszélgetés Szakács Hajnalkával
Úgy érzem, hogy amikor a darab végén Irinaként azt mondom, hogy „azoknak adom az életemet, akiknek talán szüksége van rá”, akkor Szakács Hajniként is ezt mondom. Mert ha a színházban tudok a nézőknek estéről estére adni valamit, akkor igenis olyanoknak adtam az életem, akiknek szükségük van rám.
Szakács Hajnalka a Három nővér debreceni előadásában
Véget értek a nagy nyári színházfesztiválok is, és a POSZT-on a Három nővérben alakított Irináért megkaptad a legjobb 30 év alatti női színésznek járó díjat. Amihez újra gratulálok, és debreceniként szuperbüszke vagyok rád és a társulatra is. Hogy érzed most magad?
Köszönöm! Azt hiszem most egy kicsit kimerültem. Még nem vagyok a tatabányai és már nem vagyok a debreceni társulat tagja sem. Talán éppen a POSZT-on jött rám az az érzés, hogy már nem tudom, melyik városban vagyok, és mit is kell aznap csinálnom. Nagyon sűrű volt ez az évad, de a díj, sőt már az is, hogy eljutottunk a POSZT-ra, mindenért kárpótolt. Nagyon boldoggá tett, és mérhetetlenül hálás vagyok érte.
Hogyan kerültél a tatabányai társulathoz? De előtte még maradjunk egy kicsit Debrecenben, hiszen mondhatni, ott nőttél fel. Mikor lettél a Csokonai Színház társulatának a tagja?
Annak idején, amikor negyedéves voltam a Kaposvári Egyetemen, az a megtiszteltetés ért, hogy Gemza Péter elhívott a Holdbeli csónakos női főszerepére, és emiatt ki is hagytam egy vizsgaelőadást Kaposváron. Nem is emlékszem már pontosan, hogy történt, mert automatikusan jött minden egymás után. A bemutatót követően az ötödévet már Debrecenben csináltam meg. Voltak kisebb-nagyobb szerepek, zenés, táncos, drámai eladások. Nagyon hamar elkezdtem ehhez a társulathoz kötődni. Őszintén szólva nem is próbálkoztam máshol, és nem is akartam máshol játszani, én nagyon nagy dolognak tartottam, hogy ők engem meghívtak, és egyre fontosabb lett számomra az egész társulat. Azt szoktam mondani, hogy oda kell menni, ahol számít az ember, mert csak ott tud teljes mértékben jól működni. Biztos vagyok benne, hogy ennek így kellett alakulnia, és hogy nekem azokra az emberekre volt szükségem, akikkel ott találkoztam.
Én budapesti lány vagyok, és nagyon nehéz volt már a kaposvári létezés is. Távol voltam a családomtól, a barátaimtól, itt hagytam mindent és mindenkit. Kilenc év telt el így. Emiatt motoszkált bennem a gondolat, hogy bár imádom a színházamat, de mégsem élhetem az életem bőröndből bőröndbe pakolva egy színészházban. Nem tudom otthon érezni magam. A végén olyan nagy honvágy telepedett rám, hogy nem is gondolkodtam azon, hogy ezután melyik társulatnál fogok játszani. De amikor eldöntöttem, hogy fel kell mondanom Debrecenben, akkor szóltak Tatabányáról. Igazából ez volt a legjobb megoldás arra, hogy haza tudjak költözni, de ne kerüljek bele a szabadúszók bizonytalanságába se. Tatabányán nincs színészház, nagyon sokan ingáznak, mert a társulat tagjai közül majdnem mindenki budapesti. Úgy érzem, hogy ez egy nagyon jó lehetőség arra, hogy legyen állandó társulati helyem és a szeretteimet is a közelemben tudhassam. Nagyon fontos, hogy a szerelmemmel együtt tudjak lenni, mert nagyon nehéz volt úgy kapcsolatot fenntartani, hogy én Debrecenben, ő pedig itt, Budapesten élt, és csak ígérgettem, hogy majd hazajövök. Aztán egy kósza vasárnapon, amikor hetek óta nem aludtál már, és azt sem tudod, hogy te mit szeretnél, akkor honnan tudd, hogy mit akar a másik? Sokszor volt, hogy nagyon kimerült voltam, és tudod, ha nincs benned semmi, akkor adni sem tudsz. Nekem pedig most nagyon fontos az, hogy neki is megadhassak mindent, amire vágyik és amire a kapcsolatunknak szüksége van.
A tatabányai nagyon jó csapat, és ez is nagyon fontos dolog, mert a debreceniekkel nagyon összenőttünk. Volt egy olyan félelmem, hogy ha kimozdulok a komfortzónámból, akkor jól tudom-e érezni magam másokkal. Ahhoz, hogy jól tudjak működni a színpadon, nagyon fontos, hogy magánemberként is jól érezzem magam azokkal az emberekkel, akikkel együtt játszom. Túl hamar be tudok zárkózni, ha nem érzem jól magam az adott közösségben vagy egy próbafolyamatban. De hál’ istennek Tatabányán nagyon jó a társulati közösség.
Ha lesz rá alkalom, hogy egy-egy előadás erejéig újra a debreceniekkel játssz, menni fogsz?
Remélem, hogy lesz rá alkalom, és hogy nem felejtődik el ez a kapcsolat, mert én nagyon szerettem Debrecenben játszani, és a közönséget is. A Három nővérből fogunk még előadásokat csinálni, és az ígéretek szerint a Ha álom az élet is műsoron marad, csak annyi a kérdés, hogy a tatabányai öt bemutató és a Belvárosi Színház előadásai mellett tudunk-e olyan időpontot egyeztetni, ami mindenkinek megfelel.
Irina: Szakács Hajnalka
Beszélgessünk egy kicsit a Három nővérről, ami sikert hozott neked és a debreceni társulatnak. – Mennyire áll fel a színpadra Szakács Hajnalka és mennyire Irina? És mi a két fiatal nő között a kapcsolat? Hogyan lehet átérezni annak a kornak és Irinának a személyes problémáit? Mennyi idő kellett, mire ez neked sikerült? Amikor először láttam az előadást, azt éreztem, hogy a színpadon mindenki egy, a csehovi világból. Te különösképpen Irinává változtál.
Valóban, ebben a szerepben láttak a legtöbben a legtermészetesebben és a leghatékonyabban működni. Magabiztos színészi hozzáállás kellett ehhez a feladathoz. Amikor megtudtam, hogy Irinát fogok játszani, és elmondtam valahol, nagyon sok embertől azt a reakciót kaptam, hogy „ó, Hajni, már megint egy naivát fogsz játszani…”. Ennek a hatására akarva akaratlanul elkezdtem azon gondolkodni, hogy nem vagyok-e unalmas, és hogy tudok-e majd benne újat mutatni. Feltettem magamban a kérdést: ezt jelentem-e még mindig a színpadon? Mindenki, aki eddig látott bármely darabban, azt mondta, hogy ebben voltam a leghitelesebb. Tehát butaság volt azon gondolkodni, hogy illik-e még hozzám ez a szerepkör. Úgy érzem, hogy színészileg megnyugodtam, letisztultabb lettem, sokkal többet tudtam ebben a próbafolyamatban azzal foglalkozni, hogy mit akarok beleépíteni ebbe a szerepbe, mint azzal, hogy mit várnak el tőlem. Azt hozzá kell tennem, hogy a rendező egyáltalán nem állított fel elvárásokat, úgy hozta ki belőlünk a maximumot, úgy váltunk a három nővérré, hogy észre sem vettük, és ami talán a legfontosabb, nem éreztük, hogy ez egy munkafolyamat.
Csehov szövegeiben mindenhol oda van írva, hogy egy-egy monológ után a szereplő „hangosan zokog”, „kétségbeesetten sír” stb. Azt tudni kell rólam, hogy én soha nem tudtam technikából sírni. Nem tudok úgy sírni, hogy ne legyen valami, ami felzaklat vagy megérinti a lelkemet, de darabon és előadáson belül is mindig más-más dolog az, ami meg tudja szorongatni a szívemet annyira, hogy sírjak. Soha nem mondta a rendező, hogy „Hajnalka, itt most sírni kell”. Úgy kapcsolta össze velem a szerepet, hogy csak utólag vettem észre, hogy mindig pontosan akkor sírok, amikor Csehov azt írja a drámában, hogy Irina sír. Nagyon megdöbbentő volt számomra, hogy ilyen mélyen vele tudtam érezni. Nagyon nagy egymásra találás történt Szakács Hajni és Irina között. De ez elmondható magáról a darabról és a színészekről is. Valamikor a főpróbák idején történt, hogy Sárközi-Nagy Ilonával és Varga Klárival felálltunk a színpadra, és elhangzott a darab első mondata. „Apa éppen egy éve halt meg…” – ezt mondja Olga, és akkor egy pillanatra megálltunk, Ilona pedig azt mondta, hogy milyen érdekes, hogy ez az élmény a személyes életünkben is mindhármunknak megvan. Akkor azt éreztük, hogy összeáll minden, nagyon mély kapcsolódások alakultak ki a próbafolyamat során. Ahogy nagyon sok kapcsolódás van Irina és köztem, úgy a darab és a színészek között is. Egy ilyen mély és filozofikus mű nem tud nem minden pillanatban munkálkodni és benne lenni a gondolataimban, akár magánemberként, akár alkotóként.
A Három nővérben, ahogy nagyon sok Csehov-szövegben, azok az állandó nagy kérdések merülnek fel, hogy mi az élet értelme, miért vagyok ezen a világon, mit kezdjek magammal, hogyan éljem helyesen az életemet. Ezek a kérdések engem személy szerint is nagyon érzékenyen érintenek.
Előfordul, hogy „benne maradsz a szerepben”, miután véget ért egy próbafolyamat? Maradnak-e utórezgések, vagy az az érzés, hogy a karakter kicsit még veled marad?
Ahogy már említettem is, személy szerint engem annyira mélyen foglalkoztat az, amiről gondolkodik és amit megél ez a darab, hogy nyilván hatványozottabban hat rám, mint bármilyen másik szerep. Nagyon nehéz elengedni és nagyon nehéz kilépni belőle. Arra nem is merek gondolni, hogy mi lenne akkor, ha nem sikerülnének a debreceni egyeztetések, és valakinek be kellene ugrani a helyemre. Megszakadna a szívem, ez biztos.
Neked személyesen mit tanított a szerep? Más olvasni egy Csehov-darabot és más belehelyezkedni egy Csehov-karakterbe. Milyen hatással volt rád Irina szerelmi élete? Emlékszem, hogy a debreceni premieren mennyire megsirattalak benneteket – vagyis Csehov világának a szereplőit. Alig bírtam el, annyira sok érzelem volt a színpadon. Szerinted honnan lehet tudni, hogy mikor és kivel történnek jó találkozások? Miért akkor, és miért nem hamarabb vagy később? Irina, mire már szeretné Tuzenbachot, addigra már nem szeretheti. Egy folyamatos elvesztésben és befogadásban élünk, és ez nem volt másképp a csehovi időkben sem. Közel 30 éves nőként is, úgy vélem, valami olyan problémát mutat meg ez a régi mű, ami szerintem a mi generációnk számára is igen aktuális.
Az egyik legfontosabb dolog Irinában az – és pontosan emlékszem magamra is, amikor még fiatal voltam és még nem értek csalódások, volt egy vízióm arról (de biztosan neked is) –, hogy milyen lehet a szerelem, a boldogság, maga a felnőtt élet. Akkor bennem is erősen élt ugyanaz a kép, ami Irinában is: egy idillikus világot teremtettem magamnak és abban képzeltem el magam, de ahogy felnőttem és éltem az életet és kaptam a pofonokat, ez a gyönyörű kép darabjaira tört. Mindig újra és újra össze kellett illeszteni a mozaikokat. Ez is egy nagyon jó azonosulási pont volt Irinával, hogy tulajdonképpen ezt jelenti a felnőtté válás, amikor ennek az idilli világképnek a burkából kilép az ember lánya. Egészen más dolgok lesznek az értékek, mint ahogy azt elképzeltük a rózsaszín ködben. Nem egy idillikus gyerekkorból jövök, úgy, ahogy Irina sem. Az ő gyermekkora sem volt felhőtlen és boldog: az édesanya elvesztése, majd az apa halála, amit megelőztek azok a nyomások, amiknek kitette a lányait az édesapa. Irina annyira kedves teremtés és annyira megérdemelné, hogy teljesüljenek a vágyai, de az a rózsaszín köd, amit meg akar teremteni magának, fájdalmasan darabjaira hullik. Mindig csak a küzdés van az élete középpontjában. Meg kell tanulnia mindig újrakezdeni az életet. Úgy, hogy erkölcsileg ne hasonuljon meg.
Az oroszlán télen előadásában, a Belvárosi Színházban Fotó: Puskel Zsolt
Tudod, nagyon nehéz kérdéskör a szerelem… – ez után pár percig csak némán ülünk, kavargatjuk a kávét, majd elkapva egymás tekintetét, egy pillantásból megértjük egymást. Többször voltam már szerelmes életem során, de nem tudom definiálni, nem tudom, hogy mi kellene, hogy legyen, vagy hogy mi akar lenni. Velem is megtörtént már, és tudom, hogy mással is előfordul az, hogy valakivel nem tudok, vagy velem nem tudnak szerelembe esni. Akkor sem, ha tudjuk, hogy jó lenne, hogy működhetne, hogy sok dologban megvan köztünk a kapcsolódás, de valami mégsem tökéletes. Van egy folytonos elvágyódás – úgy, ahogy Irina Moszkvába vágyódik –, kergetünk egy elképzelt fogalmat, elképzeljük, hogyan kellene működni egy kapcsolatnak, hogy milyen nagy boldogságban kellene folyton lennünk. Szerintem bután csak erre fókuszálnak az emberek, miközben azt nem tudják megélni, hogy ott, akkor, azzal az emberrel, elsősorban azért, amilyen ő, szerelemben tudjanak élni. Gyakran elkezdünk nem a másik emberre koncentrálni, hanem félni megélni a kapcsolatot, félni attól, hogy teljesen beborít vagy elveszünk benne, ezért inkább a hiányosságokra koncentrálunk, hogy miért nem olyan tökéletes a párunk, ahogy azt a bennünk élő idillikus képen látjuk.
A szűk baráti körömben sokan vagyunk a színház egyik vagy másik oldalán, színészek, rendezők vagy kritikusok. Pálya elején, nagy sikerekkel, de a szerelem sokszor egy sötét, ködös világ. Azt látom, hogy vagy csak a karrier van és semmi más, vagy ha éppen van valaki mellettünk, vagy lenni akar mellettünk valaki, akkor kicsit félünk tőle, hogy mi lesz akkor, ha túl közel jön. Ahogy a Három nővérben is látjuk: vagy családanyaként pakolod a gyereket egyik szobából a másikba, vagy Moszkvába – az elképzelt világba – vágyódsz, és félsz attól a szeretettől, ami előtted áll. Nagyon sokszor megtörténik ma is, hogy ott áll egymással szemben két ember, mint Irina és Tuzenbach, de tulajdonképpen nincs ott senki, mert nem tudjuk egymást úgy szeretni, ahogy kellene. Csehovon innen és túl ez egy örök probléma. De kétségtelen, hogy Csehov volt ezeknek a drámáknak a legnagyobb ismerője.
Még most is könnybe lábad a szemem, ahogy erről beszélgetünk. –
Fotó: POSZT
És igen, ejtünk pár könnycseppet Irina és Tuzenbach be nem teljesült szerelmén…
Csehov drámájában Irina nem csókolja meg Tuzenbachot, ez a mi rendezőnknek volt az újítása. Nekem ezzel az egy instrukcióval nagyon sok minden helyreállt, és megértettem, hogy miről szól a kettejük kapcsolata. Nem arról van szó, hogy Irina érzéketlen, és nem tudja viszonozni a szerelmet, ő igenis nagyon szeretne szerelmes lenni ebbe a fiúba. És igaz, hogy a halálba taszítja, de igazából nem akarja bántani.
Nagyon nehéz azt játszani, hogy szeretlek és nem akarlak bántani, de mégsem szeretlek és ezzel mégis bántalak, mert nem úgy szeretlek, ahogy azt te szeretnéd.
A munkám miatt is sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy mégis mi értelme ennek az egésznek, és hol a helyem a színházban és a világban. Úgy érzem, hogy amikor a darab végén Irinaként azt mondom, hogy „azoknak adom az életemet, akiknek talán szüksége van rá”, akkor Szakács Hajniként is ezt mondom. Mert ha a színházban tudok a nézőknek estéről estére adni valamit, akkor igenis olyanoknak adtam az életem, akiknek szükségük van rám. Mert az életem talán legnagyobb értelme a munkám, az, hogy alkothatok.
Ez egy szerepálom volt számodra?
Igen, igen, ez egy nagyon nagy becsípődés volt, régóta szerettem volna már a Három nővérrel foglalkozni. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert eddig minden évadban jött egy olyan szerep, amire már régóta vágytam. Most Tatabányán Az üvegcipő Irmája leszek majd, ez szintén egy olyan szerep, amit azóta szeretnék eljátszani, hogy Hámori Gabit láttam ebben a szerepben. De szeretnék a naivák bőréből lassan-lassan kikerülni. Most erre is lehetőséget kapok Tatabányán; az első munkabemutatón már túl vagyok, egy német darabot játszunk, ami a második világháború után íródott, és tulajdonképpen mit szépítsem, a falu kurvája lesz az én szerepem.
Mérhetetlenül szerencsésnek érzem magam, amiért azt csinálom, amit szeretek, és olyan munkám van, amiben képes vagyok a határaimat feszegetni, szívvel-lélekkel beleállni és teljesen alárendelni magam. Nincs más hivatás, amit ilyen alázattal tudnék csinálni.
