Beszélgetés Rudolf Péterrel
„Ősi, kultikus foglalkozást űzünk – ez tartást kell adjon. Ki kellene emelődnünk a napi politikai térből! A megosztás fekete-fehér helyzeteket hoz létre, márpedig a leegyszerűsítés unalmas” – mondja a Vígszínház igazgatója. Vlasics Sarolta interjúja
Rudolf Péter Fotó: Wikipédia, Stekovics Gáspár
A kinevezése abból a szempontból is érdekes, hogy meglehetősen szűk másfél évre szól. Mit lehet ennyi idő alatt csinálni egy színházban?
Hosszú távra tervezek, de nyilván tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent a másfél év. Úgy korrekt, hogy ha bárkivel beszélek a jövőről, hozzáteszem, hogy a távlati tervek között van egy megálló. Én ebben gondolkodom, aztán az élet majd eldönti, hogy ez reális vagy sem. A vírusnál is abból indul ki a szakma, hogy ki tudjuk majd nyitni a színházakat, én is másfél plusz öt évre készülök. A másfél év arra kevés, hogy egy színház újrafogalmazza magát egy váltásnál, de ha nem látszik legalább nyomokban az irány, akkor baj van. Ki kell derülnie, hogy körülbelül mit gondolunk a színházról. Másfél év alatt nem szabad radikálisnak lenni – békés építkezés kell.
A Vígszínházban indult a színházi pályája a Szentivánéji álom Puckjával.
Nagy szerepként igen, de a Popfesztivált vettük át először, mint főiskolás évfolyam. Sűrű időszak volt, a Cha-Cha-Chát forgattam, és három napig nem aludtam. Egy percet sem. Aztán egy felvétel közben elszundikáltam. Abszurd lehetett. Szóval a Popfesztivál átvételekor álltam először a Vígszínház színpadára. Most, a sajtótájékoztatón, amikor fölléptem a deszkákra, eszembe jutott, hogy a főiskola alatt édesapámékat nem engedtem vizsgákra, nehogy közel üljenek abban a kis térben, mert zavarban lettem volna. Amikor elkezdtük a Popfesztivált játszani, mondtam, hogy persze, most nyugodtan vegyenek jegyet, akkor még 1100 férőhelyes volt a nézőtér. Az előadás egy pontján ki kellett mennem a színpad szélére, és akkor döbbenten láttam, hogy édesapám 50 centire ült tőlem az első sorban biztató mosollyal az arcán. Felejthetetlen volt.
Visszakanyarodva a mába, ismerem ezt a színházat, de vannak, akikről keveset tudok, és ez a másfél év arra jó, hogy kiderüljön, az én attitűdöm, az én alkatom hogyan áll az embereknek, és fordítva. Persze néztem előadásokat, de a vírus miatt kénytelen voltam áttérni videókra, ami azért nagyon más. Kötelességem a lassú építkezés, szerintem ez a nyugalom megteremtője.
Amúgy is ilyen alkat?
Vehemensebb vagyok ennél, de nyilván ez egy olyan helyzet, ahol illik kordában tartani önmagam.
Már többször fölmerült a neve színházigazgatóként. Sikeres a pályán, miért vállalja föl akár a bukás kockázatát is?
Többször merült fel másokban, mint bennem, hogy színházigazgató legyek. Osztályfőnököm, Marton László színházi embereket nevelt. Olyanokat, akik kérdeznek, visszakérdeznek, akiknek van rálátásuk az egészre. A Tanár úr, az óra befejeztével becsukta az ajtót maga után, és elvárta, hogy lázas összmunka kezdődjék. Díszlettel, jelmezzel foglalkozzunk, dramaturgiai munkát végezzünk. Így aztán egy osztályon belül viszonylag hamar kiderült, hogy kik azok, akik ezekben a feladatokban is örömüket lelik, és kézbe veszik egy-egy jelenetnek, később nagyobb egységeknek az irányítását. És én ezt nagyon élveztem. Ezek az előzmények, az egyetemi évek, amik meghatározták a viszonyomat a szakmámhoz. Aztán jött a Vígszínház, ahol az ember megpróbált fölnőni egy elképesztő társulathoz, de az érzet, hogy engem az egész érdekel, velem maradt. Aztán a Tanár úr biztatása is kellett, hogy belevágjak az első rendezésembe. Egyébként is mindent kicsit később csinálok, mint ami magától értetődő lenne. A nyolcvanas évek szakmai zsongása sok lehetőséget kínált egy pályakezdőnek. Furcsa mód ez is nehezítette, hogy megérjen bennem az elhatározás. Annyi mindent csinálhattam, el-elvesztem a részletekben. A kockázatokat mindig is kedveltem. Keresgélő ember vagyok. Rengeteg műfajban próbálkoztam. Ebben a keresgélésben mindig ott van a kockázat. Viszont immár a tapasztalat is.
Ebből mit tud hasznosítani egy olyan korszakban, ami sokféle szempontból kevésbé szerencsés, nagyon megosztott társadalomban élünk, a politika egyre erőteljesebben beleszól a kultúrába.
A politika akkor is beleszólt, csak tisztább képlet volt. Voltak a színháziak és volt a másik oldal. Az előadás résztvevői összekacsinthattak a nézőtéren ülőkkel, és ez nem tett rosszat a színháznak.
Most azért bonyolultabb a helyzet.
Az egyik idekacsint, a másik másfelé, ezt inkább tikkelésnek hívnám. Viszont az, hogy negyven éven keresztül én ennyi mindent csinálhattam, az most engem segít. Nagyon sokféle szemszögből láttam ezt a világot, itt is ültem már ebben az irodában, együtt gondolkodva az igazgatósággal a jövő évadon, voltam művészeti vezető az Új Színházban, stb., nagyon sok szemüveg volt rajtam. Tapasztalatom szerint sokszor egyszerűen egzisztenciális szempontok határozzák meg az egy-egy ügyben megszólalók álláspontját. Ha egy megszólalás azonnal táborba sorol, ha azonnal elhelyeződsz egy politikai térben, ha annak következményei vannak a munkához jutási esélyeidet illetően, akkor vagy nem szólalsz meg, vagy egyre élesebben fogalmazol, hisz erősíted a tábort és építed a jövődet. Nincs visszaút. Persze ez mindig így volt, de talán nem ennyire élesen. Én nagyon unalmasan mindig azt képviselem évtizedek óta, hogy egy szakma lehet persze megosztott belül, lehetnek a négy fal között óriási viták, kellenek is, sokféle módon lehet látni a világot, lehet érvelni előadásokkal, sok mindent lehet csinálni, de több közünk kell, hogy legyen egymáshoz, mint bármilyen politikai erőhöz. Ez ilyen egyszerű. Ősi, kultikus foglalkozást űzünk – ez tartást kell adjon. Ki kellene emelődnünk a napi politikai térből! A megosztás fekete-fehér helyzeteket hoz létre, márpedig a leegyszerűsítés unalmas. Didaktikus – életben, művészetben egyaránt.
Sajtótájékoztató a Vígszínházban Fotó: Gál Bereniké
Vannak kulcsszavak a pályázatában, amiket hangsúlyoz. Ilyen a morál vagy a polgári színház.
Az a dolga a színháznak, hogy a jó és rossz közötti különbséget megfogalmazza. Egy ekkora színháznak sokszínűnek kell lennie, különben unalmassá válik. Vitatkozhat egymással két előadás is, de kell, hogy legyen valami viszonyunk azokhoz a kérdésekhez, amelyek vannak most a világban, nem lehet, hogy véletlenszerűen keveredjenek előadások egymás mellé egy évadban. Akkor lehet idevonzani embereket, ha valamit képviselünk. Persze, gondolom, ez evidencia, mindenki így fut neki a színházigazgatásnak, de nem mindegy, hogy az ember mennyire veszi komolyan magát, vagy hagyja, hogy elsodorja az élet. Ha a színháznak van szellemisége, sugároz valami ügyekhez és nem politikai erőkhöz való viszonyt, akkor lehet bevonzani a hasonlóan gondolkodó embereket.
Milyen lesz ez a Vígszínház? A darabok kiválasztása publikus, túl vannak szerződtetéseken, ezekből le lehet vonni némi következtetést.
A polgári színházat – és a Víg igazán az volt – mindig is a színészközpontúság jellemezte. A színházhoz kötődő írók ide, ebbe a térbe és ezekre a sztárokra írhatták a darabokat. Ez nyilván visszahozható. A színész minden értelemben megbecsült tagja volt a művészvilágnak. A sztárkultusz minden előnyével és hátrányával együtt.
Ma a színész helyzete sokkal zavarosabb. Nem érdemes nyafogni, megváltozott a világ. Közhely, de tény, hogy egy manipulált értékrend zavarja meg a fejeket. Bár azt hiszem, hogy az emberek ma is pontosan tudják, mi a valódi érték, feltéve, hogy el is jut hozzájuk. Ez már marketingkérdés is. Nem nosztalgiázom, nyilván ma nem lehet a Molnár-féle polgári színházat feltámasztani, de van mit visszahozni abból a kommunikációból.
A rendezői színház megszületése áthangszerelt sok mindent. Hosszú távon törekszem arra, hogy egy állandó rendezői gárdával dolgozzunk együtt. Az is fontos, hogy a Víghez tartozni egzisztenciális biztonságot is jelentsen.
Fog játszani?
Persze, szeretnék, de még nem mertem ilyen mennyiségű munka mellett vállalni, pedig vágyom együtt állni a kollégákkal a színpadon. Most első évben egyet rendezek, aztán majd meglátjuk, lehet, hogy egyet játszom, nem akarok túltengeni. Bár jelen pillanatban még azt sem látom, hogy a mindennapjaim hogyan alakulnak, mennyi a kötelező bürokratikus elem, most alakul a munkabeosztásom, áll fel egy csapat – meglátjuk, mennyi erő marad a koncentrált színészi állapotra.
