Beszélgetés Polgár Csabával
2007-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Azóta tagja az Örkény Színház társulatának, rendez is, de a színészetet nem cserélné el/le semmivel. Játszott Hamletet, és rendezett is Hamletet. Szereti a zenét és a gondolkodó színházat. Azt, amelyik rákérdez problémákra és keresi a megoldási lehetőségeket. A kezdetekről, A lélek legszebb éjszakája című előadásról/rendezéséről, a kelet-európai emberről és amúgy a színházról beszélgettünk Polgár Csabával.
Fotók: Horváth Judit
Mi vezetett a színészethez?
Már a nádudvari általános iskolámban is nagyon jó irodalomtanáraim voltak, akik hatással voltak rám és a humán tanulmányaimra. Ahogyan a legtöbb általános iskolában, nálunk is voltak versmondóversenyek, amelyeken én is részt vettem. Ezután a debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatán tanultam tovább. Oda is elsősorban azért jelentkeztem, mert a nyílt napon nagyon megtetszett a suli. Ebben a gimiben fertőződtem meg a színházzal. Később aztán ösztöndíjasként fél évet Dániában tölthettem, az ottani iskolának is erős volt a drámás vonala. Rájöttem, hogy nekem ez az, ami igazán fekszik ̶ mert azért korábban még a régészet is felmerült bennem. Onnantól kezdve tudatosabban készültem az egyetemre.
Elsőre felvettek?
Nem, harmadjára vettek fel Ascher Tamás és Novák Eszter osztályába.
Nem tántorított el az első visszautasítás? Miért próbálkoztál tovább?
Nem éreztem akkora pofonnak. Első jelentkezésemkor a harmadrostáig jutottam, élveztem a felvételit, jó élmény volt. Ezután két évig az Új Színház Stúdiójában tanultam. Nagyon jó csapat gyűlt akkor össze, nagyon jó emberektől tanulhattam ott, köztük Nagy Maritól és Gosztonyi tanár úrtól (Gosztonyi János, elhunyt Jászai Mari-díjas drámaíró, színész, rendező – a szerk.).
Meghatározó volt számodra az, hogy Ascher-Novák osztályba jártál?
Szerintem minden tanítványra, valamint a tanítvány stílusára is hatással vannak az oktatóik. Mi voltunk Novák és Ascher első osztálya, a főiskola első zenés-színész osztálya. Noha prózai színész szakra jelentkeztem, oda nem vettek fel, viszont a Máté Gábor által árokpartra küldötteket még utólag felcsipegették ̶ így kerültem erre a szakra. De egyáltalán nem bántam meg. Csodálattal vegyes irigykedéssel néztem énekelni nagyon jól tudó osztálytársaimat…
De hát te is tudsz!
Hagyok némi kívánnivalót magam után, főleg az egykori osztálytársaim mellett. Ugyanakkor nagyon megszerettem a zenét, fontos elemmé vált számomra ebben az időszakban. Ezért is jelentős szinte az összes rendezésemben a zene. A tanulmányaim felkeltették az érdeklődésem különböző zenei irányzatok, továbbá azok megfelelő használata iránt. Még klarinétozni is tanultam a főiskolás éveimben, heti egy órában. De ugyanide tartozik a tánc, a mozgás is… ezek a művészeti elemek szerintem elválaszthatatlanok egymástól. Számomra valahogy ez az eszményi színház.
A zenés színház nem is érdekelt az egyetem befejeztével? Azonnal az Örkény Színházhoz kerültél.
És ezen kívül még az egykori HoppArt Társulat (2007-ben létrejött társulat, melynek tagjai az akkor végzett zenés-színész osztály együtt maradt diákjai – a szerk.) tagja is voltam. Egyébként, azt nem mondanám, hogy nem érdekelt a műfaj, hiszen játszottam Zsótér Sándor Chicagójában és a West Side Storyban is… de nem ez lett végül az utam.
Hiányzik neked a HoppArt, vagyis inkább a velük járó független lét?
A csapat hiányzik. A HoppArt is a függetlenek elleni merénylet áldozata lett. Egyébként nem látok akkora különbséget a független és a kőszínházi szféra között. Szerintem, ha egyazon szellemiségben alkotunk, akkor mindegy, hogy hol dolgozunk. A kreativitás, az igényesség, a közös munka az, ami számít. A függetleneket jellemző projektalapú alkotási mechanizmust át lehet helyezni kőszínházi keretek közé is.
Vajda Milán és Polgár Csaba a Secondhand előadásában
Gondolkodtál valaha azon, hogy elszerződj az Örkényből?
Őszintén? Nem. Nagyon jó dolgom van itt, de tényleg. Nagyon jó színészi feladatokat, kihívásokat kapok, ráadásul évi egy független produkcióban is részt vehetek, idén például Schwechtje Mihály rendezésében, Az örökségben, amit a Jurányi Házban mutattak be. El vagyok kényeztetve.
És még rendezhetsz is.
Pláne!
Mennyire követed a fiatal pályakezdők munkásságát?
Ritkán jutok el színházba, de amennyire tudom, figyelemmel kísérem őket. Sok kollégámmal ellentétben én szeretek színházba járni szabadidőmben. Nagyon rossz látni, hogy egyes fiatal tehetségek azért (is) kallódnak el, mert nincs kapacitása egyik színháznak sem arra, hogy alkalmazza őket. Ráadásul ezt a szakmát nagyon nehéz mérni, mert hihetetlenül szubjektív. Ezt akkor én is éreztem a bőrömön, bár ugye, nekem szerencsém volt az Örkénnyel.
Mikor próbáltad ki magad először rendezőként?
Már az egyetemen is szerettem jeleneteket rendezni. Egy évvel voltunk az egyetem után a HoppArttal, és próbáltunk rendezőket hívni egy-egy előadás elkészítésére, de aztán valamiért sosem jött össze egyik meghívottal sem. Ekkor döntöttük el, hogy mi fogunk magunknak előadást csinálni. Megtaláltam Kleisttől a Hermann csatáját, nagyon megtetszett, így abba belevágtam. Az egykori Odeon moziban volt a bemutató. Erős Balázsnak, a MU Színház akkori és mostani igazgatójának nagyon megtetszett a darab, és meghívott magukhoz, hogy rendezzek a MU színházban. Ekkor született meg a Coriolanus. Ezután meghívtak Münchenbe is rendezni… majd az Örkény… szóval, egyik munka hozta a másikat.
Az összes rendezésedhez te keresel anyagot?
Többnyire igen, de Münchenbe például a Hamlet megrendezésére hívtak meg. Eleinte nagyképűsködtem, hogy mi az, hogy nekem megmondják, mit rendezzek, de aztán ahogyan kimondtam magamnak hangosan, milyen felkérést akarok visszautasítani, idejében észbe kaptam. Azóta nem vagyok a hozott anyag ellen sem. Ha van hozzá fogódzóm, ha vannak a csapattal ötleteink az elkészítésével kapcsolatban, az csak jó lehet.
Segít rendezőként az, hogy színész vagy?
Talán igen, mert jobban át tudom érezni, mi történik velük, bennük a színpadon. Ám ez hátrány is, mert sokszor emiatt a bevonódás miatt nem tudom kellő mértékben eltávolítani magam a jelenetektől. Túl elfogult vagyok, lehet.
A lélek legszebb éjszakája című előadásod esetében eleve eldöntött tény volt, hogy csupán két színész játszik a színpadon?
Jászberényi Sándor kötetét Bagossy László rendező ajánlotta a figyelmembe, miszerint ezt a művet lehetetlen megrendezni. Én pedig erre a kijelentésre kedvet kaptam: lássuk a medvét! Eleinte monodrámában gondolkodtam, de sem nekem, sem Nagy Zsoltnak nem volt igazán kedve hozzá. Aztán kiderült, hogy Zsolt szívesen játszana együtt Ficza Istvánnal. Ritka, hogy két ennyire eltérő karakterű színész meg akarja nézni, mire mennek egymással a színpadon. Jót is tettek egymásnak. Szabó-Székely Ármin dramaturggal való közös munkánk során rájöttünk, hogy ennek az anyagnak jót tesz ez a „kettősség”, hiszen egy amúgy is meghasadt személyiség az előadás főszereplője.
Nehéz volt ezzel az anyaggal dolgoznod?
Sokat rágódtunk azon a próbafolyamat során, hogyan tudjuk ezt tőlünk távoli történetet jelen idejűvé tenni. Mit tudunk mi innen, a Madách térről közölni ezekről az állapotokról anélkül, hogy hiteltelen legyen? Ennek a vacillálásnak az eredménye az előadásban lévő Madách teres utalás is. Talán kicsit segít megértenünk, hogy a hozzánk nagyon hasonló gondolkodású kelet- európai ember hogyan és miért is esik szét ebben a pokolban. Hogyan járja a saját poklát? Számomra ennek az embernek a széthullása vált a darab központjává, és nem csak az, hogy mi történik Közel-Keleten. Hiszen ennek mi nem vagyunk szakértői, annyit tudunk csupán visszaadni, amennyit Sándor novelláiból megtudtunk.
Akkor inkább a személyes tragikum, az újságíró sorsa, mintsem a mű közéleti része, a napjainkban folyó háborúk érdekeltek?
Klasszikus értelemben ez nem dráma, inkább állapotjelző. Lenyomat egy széthúzott létről. Hogyan hullik szét egy élet, és hogyan próbálja valaki összeszedni a darabokat. Mindemellett az is nagyon aktuális, hogy hogyan érezzük magunkat kultúremberként, hogyan látjuk magunkat most, európaiként, hogyan viszonyulunk egy másik kultúrához. És hát, a férfi, a macsó kérdésköre is benne van: mit akarunk mi ezzel a viselkedéssel elrejteni? Hogyan esünk bele az önsajnálat, a fájdalom és a nárcisztikus önimádat bugyraiba?
A lélek legszebb éjszakája – Ficza István és Nagy Zsolt
Az előadásban hangsúlyos szerepet kap a kamera használata és a digitális felvételek is. A te ötleted volt ezek alkalmazása?
Hozta magával az anyag ezt a fajta képi világot. Ráadásul Marosi Dániel, a főhős haditudósító. Ő ebben a világban él, az ő élete a rögzítésből, a fényképekből áll. A kamera lencséjén keresztül látja a világot.
Ebben a darabodban is fontos a zene.
Matkó Tamás a zenei munkatársam. Mindig ő csinálja a zenét az előadásaimhoz, ennél az előadásnál is együtt kalapáltuk össze az ő javaslatai alapján.
Ez a darab reagál is a közéletre, ugyanakkor mégsem. Tényleg, téged mennyire érdekel a közélet?
Érdekel. Szerintem a színháznak reagálnia kell a közéletre. Azt a közeget kell megmutatnia, amelyben a színház él, és amelyben mi élünk. Hiszen a színház a máról szól.
Ez úgy hangzik, mint egy színházi hitvallás.
Hát, ez azért nagy szó… (nevet). Próbálok efelé közelíteni. Szerintem az összes jó színház e szerint működik. Csak akkor tudjuk érezni a bőrünkön, csak akkor érezzük a tét súlyát, ha tudatosítják bennünk, hogy ez most és itt van, itt és így zajlik. A színháznak arról kell szólnia, ami velünk történik, de kerülnie kell a plakátszerűséget. Az bántó, ha egy adott témát nem járnak eléggé körül az alkotók, vagy nem eléggé árnyalt a néző számára az előadás. Nem kell végeredményt mutatnia, de a színháznak rá kell kérdeznie az idáig vezető folyamatokra, a miértekre és a hogyanokra egyaránt. Keresnie kell a megoldást, a kiutat.
