Beszélgetés Hegymegi Mátéval
Hegymegi Máté szerint fontos, hogy a generációjának tagjai, ha lehet, ne elmenjenek innen, kényszerből, inkább itthon tegyenek hozzá ehhez a szakmához. Igyekezzenek reflektálni arra, ami történik. De mindennap fölmerül, hogy van-e ennek értelme, tud-e a színház eléggé fontos kérdéseket feltenni, eléggé élesen reagálni? A kiváló rendezőt, aki nemrég vitte színre a Woyzecket a Szkéné Színházban, a közelmúltban Junior Prima-díjjal tüntették ki.
Hegymegi Máté Fotó: Dömölky Dániel
Miért fontos neked annyira a Woyzeck, hogy már az egyetemen is foglalkoztatott?
Elsősorban a téma és a darab atmoszférája fogott meg. Illetve rendezőileg hatalmas kihívást jelent, mind a darab szilánkosságát, mind annak formáját illetően. Eddig nem is mertem hozzányúlni, de most jött el az a pillanat, amikor már azt érzem, hogy formába tudom önteni és egy ívvé tudom írni a koncepcióm mentén a darabot.
A Woyzeck töredékben maradt, ami lehetőséget ad arra, hogy szinte mindenki össze-vissza csereberélje a jeleneteit, hiszen nincs is tulajdonképpen igazi sorrend. Ez egyébként nyilván lehet vonzó is.
Sőt, nagyon komoly feladat: minden egyes döntés kapukat nyit, de sokkal inkább be is csuk. Egyszerűen muszáj olyan erősen átgondolt példánnyal, és olyan erős vizuális képpel az olvasópróbára menni, hogy ez előre hatalmas szerkesztést igényel.
Sokkal inkább, mint más daraboknál?
Igen, általában van egy ív, ott van a drámában az irány, és az ember eldöntheti, hogy mit szeretne ebből kiemelni, mi az, ami neki fontos és hogy azt merrefelé írja. De hogy a Woyzeck esetében hogyan pakolom össze a sorrendet, az már egy erős állítás kell legyen. Körülbelül másfél évig készítettük elő az előadás szövegét, és még az olvasópróba után is sok munka volt vele, hogy azt fejezze ki, amit mi szeretnénk. Sok munka volt, de élvezetes.
A kiszolgáltatottság most nyilván központi kérdés, és ez Büchner darabjának is legközpontibb kérdése.
Így van. Nagyon fontos, hogy mi az a közeg, ami ezt az embert körülveszi. Kik taszítják bele a gyilkos cselekedetbe vagy kik azok, akik nem veszik észre, hogy mi az, ami vele történik. Igen nagy a részvétnélküliség.
A tulajdonképpen teljesen jámbor kiskatonából vadállat lesz.
Azért ennél a jámbor kiskatonánál van egy alapvető labilitás. Nem egy stabil emberről beszélünk, hanem olyanról, aki közel áll ahhoz, hogy megroppanjon. Csak azok, akik fölötte állnak és segíteni tudnák, nemhogy segítenék, hanem még vissza is élnek a helyzetükkel. Ami hozzájárul ahhoz, hogy ez az ember végül meddig megy el.
Újságolvasó, hírfogyasztó ember vagy, vagy éppen hogy próbálod ezt kicsukni az életedből?
Igyekszem több oldalról figyelni azokat a híreket, amik felénk jönnek és ezekből valami olyat leszűrni, hogy megállapítsam, mi az, ami reális lehet. Rádiót hallgatok, interneten olvasok hírportálokat, ritka az az alkalom, hogy nyomtatott újságot olvasok.
Minden oldalról olvasol híreket, véleményeket?
Igyekszem pontosan tájékozódni. Túl gyakran változik, hogy éppen kihez kerül egy-egy orgánum. Szeretnék világosan látni, de ez egyre nehezebb.
Ezek az információk evidensen hatnak is rád, valamilyen módon bekerülnek a rendezéseidbe?
Próbálok reflektálni arra, ami körülvesz, ami elnehezíti azt, amiben vagyunk, a mindennapi dolgaimat megköti.
Mik ezek most?
Például az, hogy én nagyon szeretnék itthon, ebben az országban színházat csinálni. Azt gondolom, fontos, hogy a mi generációnk tagjai, ha lehet, ne elmenjenek innen, kényszerből, inkább itthon tegyenek hozzá ehhez a szakmához. Igyekezzünk reflektálni arra, ami történik. De mindennap fölmerül, hogy van-e ennek értelme, tud-e a színház eléggé fontos kérdéseket feltenni, eléggé élesen reagálni? Fontos, hogy legyen annak értelme, hogy én ebben az országban maradok és nem éppen sajtot szolgálok fel valahol külföldön nyugodtabb körülmények között, és nem idegeskedem naponta azon, hogy éppen melyik hírportálon mit olvasok és próbálok eligazodni, hogy ez milyen kihatással lesz a jövőmre.
Fotó: Slezák Zsuzsi
Ezen rendesen fel is húzod magad?
Hát sajnos ilyen a habitusom, talán akkor is felhúzom magam, amikor nem kellene.
Azt is lehetne mondani, hogy ó, hát téma most aztán van nálunk bőven, bizonyos mértékig akár ez kedvezhet is az alkotásnak, így a színháznak is lehet feladata bőven. Másrészt nyilván ott van az alternatívok egyre romló helyzete és te leginkább ebben a szférában dolgozol. Ha megszüntetik a kulturális szférában a TAO-t, akkor az több együttes ellehetetlenülését is eredményezheti.
Hát igen, ez az elmúlt években egyre csak gyűrűzik és most a gyűrűnek annyira közepében vagyunk, hogy már nem csak az van, hogy egyre nehezebb, hanem a lét is kérdéses. Nyilván lehet kevés pénzből és üres térben színházat csinálni, de nem minden anyagnak, témának tesz ez jót. Ezzel szűkül a kifejezés lehetősége, az eszköztár be van szűkítve, ami nem feltétlenül hasznos. Persze lehet dacolni és így is fontos témák kerülnek terítékre. De annyira változik a napi politika, hogy egyszerűen nem is lehet rá jól reagálni. Jó lenne általánosabb érvényű témákról beszélni. Körülbelül az az újságszínház, amit annak idején Halász Péter és Lukáts Andor csinált, tudna a mostani helyzetre aktuálisan, naponta reagálni. Amit én csinálok, az nem az aktuálpolitikára reagál, hanem igyekszik arról áttételesen beszélni, de most már olyan dolgok merülnek fel, hogy helyenként én is gyengének érzem azt, ahogyan fogalmazok.
Érzel olyan késztetést, ami például több Bodó Viktor-előadásban is volt, hogy akár konkrét napi történésekre is reagálj az előadásaidban?
Így van, ott tartunk, hogy az általánosabb kérdések tárgyalásába muszáj bele-beleszúrni konkrétabb dolgokat. Holott szerintem az a színház a jó, ami tágabban fogalmaz és nem éppen csak a pillanatnyi dolgokra reagál, mégis magunkra ismerünk benne. De most olyan sok minden aggaszt, hogy azt érzem, muszáj ezekre ebben a pillanatban reagálni. Azt nem tudom, hogy ez hogyan lehet jó színházilag, mert azt gondolom, hogy ráadásul az emberek jelentős része ezt unja. Hiszen mindenhol ezeket olvassuk, ezeket látjuk. Ráadásul mindebből igen nehezen tudjuk szelektálni a valódi hírértéket és tartalmakat; az emberek kicsit fáradtak is ettől, ahogy én is. Nem lenne jó, ha az összes színház ráállna arra, hogy ezeket a problémákat fogalmazza bele az előadásaiba.
Ez a veszély azért nem fenyeget olyan különösebben, mert vannak olyan kinevezett igazgatók, akik garantáltan nem fognak ilyen produkciókat bemutatni. Másrészt vannak olyan szórakoztató, zenés, bulvárszínházak, amelyeknek nem is ez a dolguk.
Ráadásul nekem sem feltétlenül ez a dolgom. Én is ütközöm ezzel. Nem gondolom, hogy attól, hogy foglalkozom vele, értenék a politikához. Az én feladatom az, hogy a minket érintő problémákra felhívjam a figyelmet, igyekezzek kérdéseket feltenni, hogy gondolkozzunk ezekről. De mind nehezebb ebbe pontosan beletalálni.
Fotó: Slezák Zsuzsi
Ez a napi munkát is folyamatosan megnehezíti? Egyfolytában kell például a színészek lelkét ápolni, hogy éppen ki nem tudta befizetni a sárga csekkjeit, kinek milyen létproblémái vannak? Akár egészen odáig, hogy röhejes összegből kell a díszleteket, a jelmezeket megcsináltatni? Azt pedig te is említed egy interjúban, hogy a független szférában meglehetősen kicsik a gázsik, ezért mindenki igyekszik nyolc-tíz szereppel összeszedni a pénzét. Ez pedig azt jelenti, hogy igen nehéz egyeztetni a színészeket, emiatt jó esetben havonta általában kétszer megy egy-egy produkció, vagy kéthavonta csak egyszer. Ez pedig igencsak csökkenti a hatékonyságot, hiszen az alternatív együttesek rendszerint kis helyeken játszanak, ha pedig ritkán adnak elő egy-egy produkciót, akkor ezeknek még kevesebb nézőjük lesz, még kisebb hatékonysággal.
A független színháznak erős hátulütője, hogy van egy-két befogadóhelyünk ebben az országban, és ha sikerül is ezekbe bejutnia valakinek, és én hál’ istennek ezen a téren nem panaszkodhatom, akkor is ritkán mennek a produkciók. Túltelítettek a játszóhelyek. Mi is csak havonta egyszer tudjuk játszani például a Kohlhaast a Szkénében, a Woyzecket pedig kétszer, ami már jónak számít a jelen helyzetben. De nem tudom, hogy a következő generáció hol indulhat el nulla pénzből úgy, hogy meg akarja mutatni, mit gondol színházról, milyen víziói vannak. Fontos szerintem az üres tér, de ha valaki nem ezt képzeli, akkor az ő koncepciója, az ő állítása nagyban sérül. Ezek után nehéz őt más munkára hívni, hogy megmutassa, mit gondol a színházról, mert amit valóban gondol, azt nem volt módja megmutatni. Azért van egy-két támogatói kör, ami az indulást segíti, például a Titánium, a Staféta.
Te azért rendeztél egy grandiózus díszletű produkciót, a Peer Gynt-öt, ahol nem felépítetted a drága díszletet, hanem megtaláltad a káprázatos terekkel rendelkező kőbányai pincerendszert. Ez különben valószínűleg nem egy hú, de olcsó előadás, sok színész van benne, és nyilván fizetni kell a pincerendszer használatáért, a világításért, fűtés sajnos nincs, úgyhogy az nem kerül pénzbe. Ez az utóbbi öt év messze egyik legjobb előadása, és sikerült azért egészen pazar díszletet keríteni köré. De hát ez is viszonylag kevésszer tud menni, mert szabadtéri helyszíneket is használtok, ezért csak évad végén és évad elején játszhatjátok.
Érdekes, hogy például a Kohlhaas, ami most megy negyedik évada, kevesebbszer ment, mint a Peer Gynt, ami másfél éve van műsoron. Eredetileg a Peer Gynt nem ide készült, csak két héttel a premier előtt mégsem kaptuk meg azt a teret, a volt Bakáts téri szülészotthont, amiben játszottunk volna.
Végül miért nem használhattátok?
Nem lehetett pontosan tudni, hogy kihez tartozik, a kerülethez vagy az államhoz, mire kiderült, annyi bérleti díjat kértek, amit nem tudtunk kifizetni.
A volt szülészotthonnak lett volna egy olyan előnye, hogy egész évben mehetett volna az előadás, így viszont mégiscsak egészen különleges, a produkcióhoz sokat hozzáadó, jelentőségteljes helyszínt sikerült találni.
Az alapvető törekvésem az volt, hogy ezt a csodálatos epikus szöveget ne színházba, hanem valamilyen lepusztult térbe tegyük. A volt szülészotthonban is jó helye lett volna, de azt gondolom, hogy annál jobb tér, mint ahová került, ennek a koncepciónak nem létezik.
Miért akartad, hogy lepukkant közegben legyen?
Mert azt gondolom, hogy Peer Gynt fantáziája és képzelete tölti meg azt a szegényes világot, ami őt körülveszi. Azt szerettem volna, hogy ezt ne ügyes színházi díszlettel, téralkotással teremtsük meg, hanem az ibseni csodálatos szöveg legyen az, ami tulajdonképpen teret alkot, közeget és atmoszférát csinál.
Na jó, de ebben a pincerendszerben vannak egészen fantasztikus terek, amiket még világítással elképesztően fel is turbózol. A lepusztultból akár gyönyörűt csinálsz.
Örülök, ha ez derül ki belőle, ez látszik. A cél ez volt, élhetőbbé tenni ezeket az üres, fagyos tereket. Az ember, amikor ebbe először bemegy, nem gondolná, hogy ez színházi tér, ebből csoda lehet ezekkel a szövegekkel, amik ebben a közegben teljesen mást jelentenek. És ehhez tényleg hozzájárulnak a fények és a minimális tárgyhasználat.
Woyzeck, Szkéné Színház Fotó: Slezák Zsuzsi
Honnan van ilyen térlátásod és világítási készséged? Ez azért a magyar színházban nem az átlag.
Az gondolom, hogy sokat adtak ehhez az osztályfőnökeim, Horváth Csaba és Lukáts Andor. Mindketten azt mondták, hogy valamiféle ízlésességet és színházi hozzáállást akarnak tanítani, nem színészetet, nem rendezést. Olyan groteszk, absztrakt színházban gondolkodtak mind a ketten, ami nagy hatással volt az egész osztályunkra. Sokáig töprengtem azon, hogy még operatőr szakra is jelentkezem, hogy ezen tovább dolgozzam. A képzőművészet nagyon érdekel engem a színházban. Szeretem azokat a szövegeket, amelyek költőiek és valamilyen filozófiát hordoznak. Ezekhez jó érzés egy-egy képet társítani.
A testekkel is képeket, teret formázol. Úgynevezett fizikai színházi szakon végeztél, amiről még senki sem tudta megmondani pontosan, hogy mi is az.
A Szkéné színházi Woyzeckben is jelentős az intenzív mozgás, a testhasználat. De ha valaki megkérdezné, hogy mozgásszínház-e ez, akkor azt válaszolnám, hogy nem. Nehezen meghatározható ez, nyilván nem véletlen, hogy nincs egyféle definíciója.
Egy interjúban azt mondtad, azt kerestétek, hogyan lehet kevés szöveggel, rövid jelenetekben minél nagyobb távolságot bejárni. Miért volt ez lényeges?
Azért, mert a Woyzeckben sokszor négy-öt mondatos jelenetek vannak. A színészeknek nagyon különböző állapotokba kell eljutniuk három-négy mondattal.
De ezek között jókora csendek, hosszú hallgatások is vannak.
Ezeket a csendeket borzasztó nehéz jelentéssel, állapottal megtölteni, a színészeket erre jól instruálni. A szünetekben ki nem mondott gondolatok vannak és ezeket nem is szabad kimondani, legtöbbször még testtel sem. De ezeknek a csendeknek súlyuk kell, hogy legyen. A Woyzeck előadásának fő nehézségét abban érzem, hogy olyan, mintha Büchner vázlatot írt volna úgy, hogy minden jelenet csak a legsúlyosabb mondatokat tartalmazza. Az átkötő mondatok megírására már nem maradt ideje, vagy nem is akarta. Nem lehet minden mondatot súlyosan kiejteni. Át kell kötni ezeket csendekkel és ez szerintem komoly színészi és rendezői feladat.
Peer Gynt, Stúdió K Színház Fotó: Slezák Zsuzsi
Cirkuszban is rendeztél, ami evidensen szintén mozgásigényes. Az Egyenes labirintus című produkció esetében azt éreztem, hogy ebben a műfajban még igencsak útkereső állapotban vagy. Nem tartom olyan jó munkádnak, mint az előbbieket.
A cirkusz nagyon más világ. Abban hasonlít alapvetően a színházhoz, hogy szintén katarzist igyekszik előidézni, csak itt három-négy percenként egy-egy veszélyes helyzettel. A cirkusz rendszerint nem történetet mesél. Engem az érdekelt, hogy lehetséges-e, hogy a cirkusz egy történet leképeződése, absztrahálása.
Az újcirkusz azért már mesél történetet, például a Cirkus Cirkör remek produkciói, de akár a magyar artistaképzősök által bemutatott, Uray Péter rendezte, ugyancsak figyelemre méltó Rómeó és Júlia szintén. És fölöttébb érdekes volt Schilling Árpád Urban Rubbits produkciója is, amit fiatal artistákkal rendezett meg a francia Nemzeti Cirkuszművészeti Központban, a Fővárosi Nagycirkuszban is vendégszerepeltek vele.
Nem azt mondom, hogy erre nincs kísérlet és nincsenek csodálatos találatok, hanem hogy alapvetően a cirkusznak, ahonnan indul, nem ez az iránya. Ez sok-sok éve, az én ízlésemnek megfelelően, arrafelé is megy, hogy legyen egy alaptörténet, de azért a szöveges szituáció a cirkuszban ritka. Én nem értek a cirkuszhoz, nekem nagyon inspiráló volt, hogy ott dolgozhattam. Tulajdonképpen olyan volt ez, mint egy vizsgaelőadás, végzős artistaképzősökkel dolgoztam és az volt a feladatom, hogy a színházat, ami nekem mégiscsak az elsősorban fontos, valahogyan próbáljam összehozni a cirkusszal. Ebben az esetben is, ahogyan az Ibsen-szövegben ugyancsak, azt kerestem, hogy a költészetnek hogyan lehet egy vizuális megfelelője.
Éppen azt nem éreztem, hogy a költészet hogyan olvad össze mondjuk egy trapézszámmal. Az végképp zavart, hogy két színész, Gyabronka József és Pető Kata ott vannak a produkcióban, és mégis magnóról szól a szöveg.
Ezek belső monológokként jelennek meg. Az összes elhangzó vers igen erősen férfiközpontú, egy férfi viszonyáról szólnak a világhoz, a nőkhöz, egy férfi agya testesül meg bennük. Az én gondolatom és szándékom az volt, hogy ennek a férfinak a fejébe belső monológokként belelátunk és ezt halljuk ki, az életének bizonyos szakaszait látjuk. Azokat a szakaszait, amiket ezzel a nővel tölthetett, az együttléttől az esküvőn át, a gyermekig és az elválásig. Ezeknek az állomásoknak a leképezései az artista számok.
Szerintem neked lehetne még dolgod a cirkusszal.
– Nagyon érdekel, de semmilyen műfajjal nincs olyan viszonyom, hogy na én most feltétlen ezt akarom. Ha olyan anyag kerül éppen elém, amiről azt gondolom, hogy na, ezt artistákkal lehetne legjobban kifejezni, akkor nagyon szeretnék még cirkuszban dolgozni, de direktben nem fogom keresni ennek a lehetőségét. Nem értek hozzá, ez egy szakma, örülök, hogy belekóstolhattam, megismerhettem a szegmenseit, de azért ezt én nem értem, csak jobban, mint eddig.
Most a Jeanne d’Arc-ot rendezed a Kamrában, ez is abszolút rímel a mára, hiszen egy kettészakadt országot akar valaki összehozni benne „egyszemélyes vállalkozásként”, a maga hitével, lendületével. Valamennyire ez sikerül is neki, de hát őt azért megölik, kivégzik.
Nyilván igyekszünk olyan témához nyúlni, amihez közünk van. A Johanna vagy Jeanne d’Arc olyan helyzeteket és gondolatköröket vet fel, amikkel most azt hiszem, hogy érdemes foglalkozni. Itt van egy lány, aki a hitével és az elszántságával meggyőz embereket, komoly dolgokat ér el. És azok, akiknek segített bizonyos ideig, azt mondják, hogy ez most nekünk hasznos, majd miután már nem az, nincs rá többet szükség, eltüntetik.
Egy ideig középpontba került az úgynevezett fekete ruhás nővér, aki úgy tűnt, hogy tömegeket tud megmozgatni. Róla mondták, hogy modern kori Jeanne d’Arc. Nem véletlen, hogy Schilling Árpád csinált is róla egy produkciót, amiben már láthattuk azt is, hogyan állnak el mellőle és hogy taszítja ki magából őt az egészségügy úgy, hogy takarítónői állást is alig kap. Tud-e terük lenni a Jeanne d’Arc-oknak? Törvényszerű az, hogy kicsit velük mennek, aztán a semmibe hullanak?
Szerintem éppen ez az izgalmas ebben, hogy nem törvényszerű. Nem hisszük el, hogy egyetlen ember, egy kislány pusztán a hitével képes arra, hogy embereket meggyőzzön, vezessen, ami aztán mégiscsak sikerül. Fontos kérdés, hogy ez tényleg rajta múlt-e vagy csak hitet öntött az emberekbe, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa a történelmet. De tény, hogy ez a lány fontos tényezője annak, hogy a százéves háború egyszer csak más irányt vett. És mégis azt mondták rá, hogy ezek után el kell ítélni, mert most már nem hasznos. Egyébként Kohlhaashoz hasonló történet ez, ez a lány is kicsit túlgondolja azt, amit elért. És emiatt sokkal több áldozatot követel már annál, mint ami reális. Hirtelen ellene fordulnak. Fura, hogy ezt az embert az egyház és a politika hogyan használta ki, hogy segítsen, aztán pedig eltüntetik.
Ilyen Jeanne d’Arc-ok elképzelhetők kisebb közegekben is, tehát rendbe tudnak tenni például egy kórházat, netán iskolát vagy valamilyen más intézményt? Az egyik színikritikusdíj-átadáson Zsámbéki Gábor azt javasolta, hogy a mostani helyzetben mindenki próbáljon mikroklímákat kialakítani. Lehetnek mikroklímák kialakításában „kis” Jeanne d’Arc-ok vagy azért ezt muszáj nagyban csinálni?
Attól tartok, ha ma kiállna egy Jeanne d’Arc elénk, nem tudnánk benne egyöntetűen hinni, bármilyen ügyről is lenne szó. Nem tudnánk melléállni annyian, hogy ezzel bármit is el tudjunk érni. Azt látom, hogy nagyon sok Jeanne d’Arc áll ki. Nem az ő hiányuk a probléma, hanem bennünk van a hiba, akik egyszerűen nem megyünk velük együtt.
De a Jeanne d’Arc-oknak pontosan az a természetük, hogy olyanokat tudnak tűzbe-lázba hozni, akik maguktól erre nem vállalkoznának.
Hát igen, látunk azért olyan embereket, akik megpróbálnak a lehetetlen helyzet ellen kiállni, maguk köré gyűjtenek ezer-kétezer embert, csak ez kevés ahhoz, hogy eredményt érjenek el. Ezért csodálatos az, hogy ebben az egyszerű pásztorlányban mennyien hittek. És attól, hogy hittek benne, megváltoztak dolgok.
Kohlhaas, Szkéné Színház Fotó: Mészáros Csaba
Színházzal mit, mennyit lehet elérni?
Egy-két évvel ezelőttig még azt gondoltam, hogy mindent, hogy nekünk ajtókat kell berobbantani színházzal és ez majd megváltoztat bármit. És hát sajnos látom, hogy ez nem így van, ez kevés, emiatt gondolkozom azon, hogy abban a helyzetben, amiben most vagyunk, elég-e színházat csinálni? Nem lenne-e jobb Jeanne d’Arc-ként feltűnni és valahogy erősebben a vágyainkat, érdekeinket érvényesíteni. De hát én máshoz nem nagyon értek, mint a színházhoz, ezért színházban próbálom megfogalmazni azt, amit gondolok. Nem tudnék kiállni és beszélni. Nagyon szeretnék, sok gondolatom van, csak egyszerűen nem vagyok Jeanne d’Arc.
De a színház még mindig egy csatorna, amin keresztül lehet beszélni, lehet közösen gondolkodni. És amíg így van, szeretném csinálni.
