Félmeztelenül Kunderát olvastam

|

Beszélgetés Farkas Dénessel 

„Az apámmal való kapcsolatom tulajdonképpen a saját fejlődéstörténetem.”

Farkas Dénes 2010 óta játszik a Nemzeti Színház színpadán, 2015-ben édesapja, Osztojkán Farkas Béla verseiből önálló estet rendezett, most, közel harmincévesen úgy érzi, készen állna egy nagyjátékfilmes feladatra is.

Gyermekkora egyik legmeghatározóbb helyén, a budapesti Mikszáth Kálmán téren beszélgettem a fiatal művésszel. A hely, mint kiderült, kultikus szerepet tölt be az életében, élményei egészen gyerekkorára nyúlnak vissza.

Nyaranta itt ültem ezeken a padokon, és félmeztelenül napozva Kunderát olvastam. De ez az a hely, ahol sok időt töltöttem, megismerkedtem a barátnőimmel, majd szakítottam velük. Amikor az önálló estemre készültem, itt tanultam a verseket is. Szeretek itt lenni. Itt otthon érzem magam. Az M5 Szeretem mert… című műsorának szerkesztői megkértek, hogy beszéljek egy kedvenc műtárgyamról, és én ezt a csodálatos helyet mutatom be.

Mennyire ragaszkodsz a színházhoz?

A második otthonom, és nem csak azért, mert a legtöbb időmet ott töltöm. Nekem az édesanyáim és édesapáim vannak a színházban. De most nem csak a szakmai dolgokra gondolok; ha elszakad a civil ruhám és bemegyek a jelmeztárba, elordítom magam, hogy segítség, azonnal jön valaki és segít megvarrni.

Elmozdulnál a filmvászon felé?

Persze, filmekben is nagyon szívesen vállalnék feladatot. De például napi sorozatokban soha nem vállalnék el szerepet. Heti sorozatban is csak akkor, ha annak például Tasnádi István az írója. Valami miatt eddig még nem kaptam nagyjátékfilmes szerepet, szerintem attól tartanak, hogy szeszélyes vagyok a munkám során is.

Te hogy látod magad, szeszélyes vagy?

A magánéletemben igen, végtelenül. De a munkámban, azt hiszem, ez nem igaz rám. Bánhatják a magyar filmesek, hogy nem hívnak, nem is értem, hogy mi ennek az oka. Nézz rám, intelligens vagyok és szép, mindemellett tehetséges – és persze szerény. (Összemosolygunk, ő rágyújt egy cigarettára, én pedig kérdezek tovább.)

Mi a véleményed a közelmúltban megjelent hazai alkotásokról? A legfrissebb például a Pappa Pia. Mi a véleményed róla?

Játszik benne egy olyan ember, akire felnézek, Szabó Kimmel Tamás. Nagyon jó színész és szerintem emberileg is példaértékű életet él. Érdemes rá odafigyelni. Szerintem sokan tanulhatnának tőle. De visszatérve a filmre, én tényleg nagyon szeretnék forgatni, és úgy érzem, hogy hamarosan eljön ennek is az ideje, de nekem is meg kell érnem a feladatra. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a filmezés lutri. Nem kívánom bejárni azt a szamárlétrát, amit a színházban megtettem. A színház más, ott ez természetes, de csak azért, hogy egyszer főszerepet kapjak egy nagyjátékfilmben, nem szívesen vállalnék négy-öt mondatos szerepeket más filmekben. Azt érzem, az lenne az ideális állapot, ha minden nyáron forgatnék egyet, minden hónapban szinkronizálnék három nagyobb szerepet, és minden évadban próbálnék három színházi darabot.

Az önálló ested után nem gondolkodtál azon, hogy komolyabban foglalkozz a rendezéssel?

Teljesen más felelősség, mint a színészet. Nem azért akartam megcsinálni az önálló estemet, hogy megmutassam: Farkas Dénes rendezni is tud, hanem édesapám miatt szerettem volna ezt az előadást, és hogy megtudjam, képes vagyok-e egy egész estén át egyedül betölteni egy teret. A bemutató után éreztem először, amikor lejöttem a színpadról, hogy alkalmas vagyok a pályára.

Édesapád után tulajdonképpen nem is lehettél volna más, csak művészember. Mennyire volt borítékolva számodra az, hogy erre a pályára vagy teremtve?

Egyáltalán nem volt borítékolva, sem nekem, sem a bátyám számára, sőt, a testvérem kicsit más területen helyezkedett el. Ő fotós és kiválóan végzi a munkáját. De egyikünknek sem volt kötelező művészettel foglalkozni. A színházzal való kapcsolatomat inkább édesanyámnak köszönhetem, aki roma gyerekeknek szervezett és szervez ma is művészeti táborokat. Gyerekkoromban minden nyáron én is részt vettem ezeken a kirándulásokon. De maga a színház világa a Bárka Színházban, azon belül is A Pál utcai fiúkban szippantott magába.

Gyerekként csak annyit láttam édesapámból, hogy állandóan dolgozik. Majd egyszer csak feltűnt, hogy ő verseket ír, művészember. Az apámmal való kapcsolatom tulajdonképpen a saját fejlődéstörténetem. Sokáig nem olvastam a verseit. Amikor idősebb lettem, és már néhány írását ismertem, nekem is megfordult a fejemben, hogy megpróbálkozom az írással. Kíváncsi voltam, hogy nekem menne-e. Akkoriban sok verset, novellát és regényt is írtam, mostanában viszont kicsit dühös lettem, és újra játszom a gondolattal, hogy tollat ragadok. A mai kortárs magyar irodalmat kicsit felhígultnak érzem. Fantasztikus dolog az írás, materiálisan létezővé teszi az ember érzéseit és a gondolatait. Ezért is szomorodom el, amikor azt látom, hogy mindenki próbálkozik mindenfélékkel. Nincsenek mércék, vagy el vannak mosódva. Nem akarok feltétlenül író lenni, mert azt éreztem, hogy nincs rám szükség, de ha a kortárs magyar irodalom piacán olyan sok rossz írás születik, akkor…

Kíváncsian és szeretettel várom az első Farkas Dénes-kötetet. De kanyarodjunk vissza a színházhoz. Van olyan darab vagy szerep, amire biztos, hogy nemet mondanál?

Természetesen van. Nemcsak hiúságból, hanem tapasztalatból sem vállalok el bármit. De olyan karakter nincs, amire azt mondom, hogy nem szívesen játszom el. Én örömmel játszom koldust, cigányt, királyfit, vagy akár nőt, férfit. Tudni lehet, hogy félig cigány fiú vagyok, és Alföldi Robi gyakran osztotta rám a lopós, deviáns szerepeket. Tudom, hogy a cigányságnak van egy ilyen megítélése is a társadalomban, de nyilván ez egy csúnya általánosítás. Most Vidnyánszkytól sorra kapom a „fő gonosz” szerepeket. Tudod, az elegáns, intelligens manipulatív figurákat. Amelyeket persze a végén a néző is megsajnál, mert kiderül róluk, hogy valami miatt megtiporta őket az élet, és azért lettek olyan keserűek.

A Szentivánéji álomban alakított Puck-szerepedet szinte főszerepként emlegetik. Holott nem ez volt a legnagyobb alakításod, sem a legnagyobb szereped. Szerinted mi ennek az oka?

Talán azért tartják ennyire számon ezt a darabot, mert az Alföldi-korszak után ez volt az első nagyobb szerepem. De tény, hogy más előadásokban is kaptam nagy feladatokat. Imádtam a darabot és a próbákat is. Nagyon jól éreztem magam, kíváncsiak voltak a véleményemre, éreztem, hogy számít az, amit mondok. Ez egy újszerű helyzet volt számomra.

Próbák és előadások során mennyire tudod levetkőzni, feldolgozni a magánéleti feszültségeket?

Teljes mértékben. A színház a munka, a magánélet, a hobbi és a szerelem, mindennek az origója. Bármilyen örömöm vagy bánatom van, azt bele tudom pakolni az éppen aktuálisan játszott szerepbe.

Beszéltünk arról, hogy félig roma fiú vagy. Mennyire érzed magadhoz közel az autentikus roma identitást?

Egyáltalán nem, és nagyon sajnálom, hogy ez így van. A bátyámhoz sokkal inkább közel áll ez a dolog. Gyakran zenél együtt a barátaival, én meg csak hallgatom őket, de sajnos nem tudok csatlakozni hozzájuk. Talán nem vagyok még elég bátor ehhez.

CÍMKÉK: