Bessenyei 100

|

A zseni eltékozlása

Bessenyei Ferenc, aki február 10-én, vasárnap lenne 100 éves, hatalmas szerepeket játszott, előadásokat cipelt a hátán, falrepesztő öblös hangján harsogta a zengzetes szövegeket. Hogy élete utolsó időszakában kikopott a színpadról, az az egész színházi szakma felelőssége.

Fotó: Nemzeti Színház

Mit keresek én a nézőtéren?!, dohogta nem ritkán, meglehetősen fennhangon, amikor már nem játszott, de a felesége, a kitűnő Élthes Eszter unszolására azért csak el-elment színházba. Gyakran icergett-ficergett, nem feltétlenül tudta figyelni az előadást, leginkább magára, meg a kolosszális művészetére tudott figyelni, amikor még tudott. Kétszeres Kossuth-díjas volt, a nemzet színészóriása, meg a nemzet színész-dúvadja, a dúvad jelző ugyanis ráragadt, amikor eljátszotta a Dúvad című film főszerepét. A féktelent, a hirtelen haragút, a veszélyest, a nőfalót, az energiáktól feszülőt, a férfiast, a vadállatit, az ellenállhatatlant, a taszítót. Szóval a formátumost, szóval a valakit, a karizmatikust, ami jellemezte a hősszerepekben is.

A Dúvad  (1959) című filmben, Megyesi Máriával         Fotó: MAFAB

Ő volt például Ádám, Peer Gynt, Bánk bán, Dózsa, Galilei, Széchenyi, Kossuth, Görgey, Othello, Falstaff, Lear király. Hatalmas szerepeket játszott, előadásokat cipelt a hátán, falrepesztő öblös hangján harsogta a zengzetes szövegeket. És általában meglehetősen intenzíven gesztikulált, olykor akár hadonászott, mert ha elkapta a hév, nem feltétlenül tudta ökonomikusan kezelni a gesztusait, áthágott írott és íratlan szabályokat, „beindult”. Ilyenkor szinte kő kövön nem maradt, lehet, hogy a rendezésből se sok, lehet, hogy lemosott a színpadról partnereket, de hát gyakran ettől volt annyira felejthetetlen, annyira elementáris a játéka. Ha béklyókat próbáltak tenni rá, kiszabadult, ezt hosszú ideig tehette, mert ő volt A Bessenyei, az a típusú színész, aki inkább magához passzítja a szerepet, mint hozzáidomul.

Egyik meghatározó emlékem róla, a hetvenes évek elejéről, Az utolsó hősszerelmes robusztus nőhabzsolója. Ez amúgy eltért korábbi szerepeitől, hiszen a bulvárvígjáték addig nem szerepelt a palettáján. De hát volt humora is bőven, Neil Simon jól megírt könnyedsége, Iglódi István szellemes rendezésében, egyáltalán nem fogott ki rajta, közmondásos nőimádata pedig nyilván kellő tapasztalatot adott ahhoz, hogy lezser, sármos pasasnak mutatkozzon, aki magától értetődő természetességgel „behappolja” a Váradi Hédi, Dániel Vali, Kohut Magda által alakított kívánatos nőket. A produkció végén látványosan szétpukkasztott egy papírzacskót, jelezve, hogy azért ez egy üres semmiség, nem egészen méltó hozzá.

De az előadáson kívül számomra pluszélménnyel is szolgált. Mire kijöttünk a színházból, ő is ott volt már a bejárat mellett, és a szerep stílusában jó hangosan – halk csak a lehető legkivételesebb esetben tudott lenni – szövegelt néhány ismerősének. Közben azért ránk, kijövő nézőkre is ki-kipislantott, leste, hogy milyen ábrázattal hagyjuk el a színházat, milyen hatással volt ránk a produkció, és lényegében nekünk is tovább szerepelt.

Kósa Ferenc Ítélet (1970) című filmjében

Nem tudott nem szerepelni, kevéssé tudott civil lenni, a közértben is a sor elejére ment, azt gondolta, hogy ez neki jár, szüksége volt az örökös csodálatra, körülrajongásra, ez volt az egyik legfontosabb mindennapi betevője. Amikor először csináltam vele interjút egy presszóban, kínosan éreztem magam, mert nem tudott diszkréten beszélni, ott is „öblögetett” a hangjával, mértéktelenül hadonászott, vércikinek éreztem, hogy mindenki bennünket bámul. De hát valószínűleg ez is volt a cél. Vagy csak képtelen volt másmilyen lenni. Egy következő alkalommal fiatal fotós lánnyal mentem hozzá interjút készíteni, ekkor már a lakására. A beszélgetésnek elég nehezen nevezhető hosszú monológja közben föl-alá járkált a szobában, és többször üvöltött. Szegény tapasztalatlan fotós kollégám rémülten összekucorogva ült a széken, annyira megijedt, hogy nem is merte kattintgatni a masináját, pedig fantasztikus felvételekkel gazdagodhatott volna. Nekem a szemem sem rebbent, ekkor már tudtam, hogy Bessenyeinél ez az alapjárat.

Az utolsó hősszerelmes (1972)         Fotó: Nemzeti Színház

Valamennyire megismertem, hiszen még életében könyvet szerkesztettem és részben írtam róla. Rondán hangzik, de nem róla mintáznám a jó ember szobrát, a nagy színészét viszont igen. Elégette magát a színpadon, és ez sok tekintetben pusztította az idegrendszerét; ezzel a sérült idegrendszerrel aztán ő is pusztított másokat.

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.

És esetleg oda kell vinnie másokat is. Nem volt például kellő figyelme, elég ideje a lányaira. Ellenségeskedett, őrjöngött, fenyegető cédulákat írt, amikor nagy szerelme elhagyta, ahogy ő fogalmazta, mert „rengeteg” volt neki. Élthes Eszter értett hozzá, évtizedekig éltek együtt, hatalmas szerelem volt az is. De közben, ahogy mondani szokták, még a legyet is röptében. A mélyen katolikus Eszter a paphoz is elment gyónni, és megkérdezte, lehet-e együtt élni egy ilyen emberrel. A pap válasza egyértelműen igenlő volt. Azért merem ezt leírni, mert maga Eszter beszélt nekem erről, benne van a könyvben. És ez azért nem a szennyes kiteregetése, mert segít megérteni egy színészóriást, aki, ha már rendkívüli embereket játszott, nem tudott hétköznapi polgári életet élni, szüksége volt rendszeres kalandokra, hogy bizonyítsa magának, ő bárhol, bármilyen helyzetben hódító. Ez a rendszeresen beszerzett bizonyság nyilván sok feszültséget is levezetett.

Fordulópont volt számára, amikor a hozzá minden szempontból passzoló Nemzeti Színházból csalódottan átszegődött a Madách Színházba. Úgy érezte, egykori teátrumában nem építenek rá annyira, mint valaha. Nem terhelik agyon. Nehezen fogta föl, hogy változnak az idők, ez már nem a nagy tragédiák kora, amelyekben ő annyira otthonosan mozgott. Nemigen vannak már rettenthetetlen hősök, kisszerűbbé, pitibbé, hétköznapibbá váltunk, és ehhez jobban illik a groteszk, az abszurd, vagy akár a bohózat.

Igen keserű tapasztalás volt számára, amikor a Madáchban újra eljátszhatta Othellót, egykori bődületesen nagy sikerét. És azt kellett észrevennie, hogy Ádám Ottó rendezésében a produkció már inkább Huszti Péter amúgy kiváló Jago-alakításáról szól, mint az ő Othellójáról. Azt harsogta teljes felháborodással, hogy ez azért van így, mert már csupa kis Jago ül a nézőtéren. És ebben tán volt is valami, mert ebben a felfogásban a darab már nem annyira arról regélt, hogy a nagy formátumú hős hogyan bukik el, és mi megy végbe az ő jókora lelkében, hanem a manipuláció természetrajzáról, tehát arról, amit Jago csinál, ahogy furmányos eszességgel, gátlástalan szemétséggel, fantáziadús leleményességgel simán átver mindenkit. És bizony úgy állunk, hogy napjainkban is inkább erről kell beszélni.

Ott volt azonban vigaszul az ugyanebben az évben az Operettszínházban bemutatott Hegedűs a háztetőn, amiben ő legendás Tevje lett. Aki amúgy Sólem Aléchem regényében eredetileg kisember. No persze Bessenyei „feldolgozta” nagyszabású hőssé, aki szembemegy akár az egész világgal, rendíthetetlenül állja a sarat, de ha törik, ha szakad, őrzi a hagyományt. Új idők új szavát már nemigen érti. Azért is válhatott ez annyira emblematikus szerepévé, amit szerencsére rengetegszer játszhatott, mert sok minden egybeesett az ő életével. Azt hiszem, ő sem értette már meg az új idők új szavát, őrizni próbálta nemes szerepkörének a hagyományát, de nem volt rá már szükség, és ez végtelenül lehangolta. Nem tudott váltani idős színészek mentsvárára, karakteres epizódszerepekre, hiszen a hős mindig a középpontban áll, így neki is a színpad közepén kell állnia. Ha nem érezte roppant fontosnak magát, akár „dobta” a szerepét. Ő, aki mázsás fajsúlyú szövegtengereket harsogott el, kevés mondatba is belezavarodva kóválygott a színpadon, a súgólyukat lesve. A színészóriás nyilvánosan összetöppedt.

Dermesztő élményem az Operettszínházban az a Marica grófnő, amibe a haláláig ünnepelt díva, Rökk Marika jött haza vendégszerepelni, idős kora dacára káprázatosan csillogni-villogni, parádésan játszani, szubretti, primadonnai fortélyok garmadáját tűzijátékszerűen elősorjáztatni. Bessenyei a partnereként elszürkült mellette, összezagyválta a szövegét, lassú táncok közepette is többször a művésznő lábára lépett, ha fergetegesebb tempójú táncra került sor, kilopta magát oldalra, akár a takarásba. Később kérdeztem tőle, hogy “hát ez mi volt?”. Idegesen legyintve, lefelé fittyedt szájjal azt válaszolta, hogy nem mindegy-e mit csinált, ez az este úgyis csak Rökk Marika ünnepléséről szólt. És ez nem érdekelte.

IV. Henrik         Cserhalmi György és Bessenyei Ferenc         Fotó: Nemzeti Színház

Hogy fokozatosan kikopott a színpadról, az egész színházi szakma felelőssége, a zsenialitás eltékozlása. Vissza kellett volna édesgetni a deszkákra, akkor is, ha már nem volt könnyű vele dolgozni. Meg kellett volna ehhez teremteni a megfelelő körülményeket, amelyek között jól érzi magát, elő kellett volna túrni kedvére való, rá szabott szerepeket. Ehelyett hagyták elszigetelődni a lajosmizsei tanyáján, ahol lovakkal, imádott kutyájával, a Góré nevű vizslájával barátkozott, a végtelenbe bámult. Ott is halt meg. Bár Eszternek sem volt könnyű, mindvégig kitartott mellette. Feri, ahogy mindenki szólította, aki ismerte, félig viccelődve, de keserűen, notóriusan mondogatta, „gyertek ki a temetésemre, ha nem esik az eső”. Nem esett, de farkasordító volt a hideg. Ennek ellenére sokan voltak.

Bessenyeiből szobor lett a Nemzeti előtt. És ott van ehhez rengeteg ember emlékezete, akiknek az ő színészete meghatározó élményt jelentett.

Bessenyei Ferenc munkássága

CÍMKÉK: