Fehér kereszt és vörös farok

|

Bertolt Brecht: Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban / Stúdió K Színház, k2 Színház

A szereplők félelmetes bohócok, pantomimművészek vagy némafilmszereplők arcait veszik magukra…

Fotók: Szedő Iván, Stúdió K Színház

A Stúdió K Színház és a k2 Színház közös előadására, mely Bertolt Brecht Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című drámájának szemelvényeiből áll, május 29-én ültem be. A megint teltházas előadás iránt méltán lehet nagy a várakozás, hiszen a szerző egyik legélesebb szövege ez. (Rendező: Benkó Bence, Fábián Péter.) Brecht már a Harmadik Birodalom kiépülésének és virágzásának idején képes bemutatni, hogy a diktatórikus, terrorra épülő rendszer nem csak a kiszemelt ellenségnek, de a résztvevőknek, fenntartóinak, sőt még a kivonulóknak is fokozza a nyomorát. Ami fenntartja, a fejlődésbe, a rendszerbe vetett hit, csak látszat, propaganda és még inkább: félelem. Egyaránt, bár különböző mértékben, de fejét veszti tőle az elítélt, a hóhér, a boltos, a vevő, a szülők, a gyerek. Mégis, elég az egymás iránti bizalmatlanság, a néhány suttogó, a pár lelkes hívő, hogy elnyomja, megfélemlítse a maga relatív kényelmét őrző többséget. Az öncenzúrára, a megalkuvásra és ki nem mondásra épül a háború előtti időkben a rendszer, mint minden még épülő diktatúra.

Nagyon csábító tehát párhuzamot vonni (és csakugyan lehet is) a jelen hétköznapokkal, a kérdés itt az ízlésesség és a pontosság követelményeinek mértéke: sikerül-e még a darabot úgy maivá tenni, hogy ne forduljon didaxisba ez a szándék. Ez az, amin az előadás megdöccen olykor, és végül is nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy egészen belehelyezze a mát a múltba, s úgy azonosítsa a nácit, hogy a találó és szatirikus hangnem helyett maga is propagandisztikussá váljon. Brecht darabja a maga korában igencsak aktuálpolitikai térben mozgott, ráadásul az emigrációban a kívülállók színpadára is szólt. Ezért érzi kellemetlenül magát a néző, hiszen szabályosan lenyomják az előadás során egyre inkább nyíltan vállalt a párhuzamot a torkán. De nem kívülállókként valamivel differenciáltabb beszédre volna igényünk. (Könnyen lehet, hogy ez is csupán e sorok szerzőjének naivitása, a butaság egyik fajtája, melyről a konferanszié – Spilák Lajos – beszél). Nem eléggé felelős, nem elég értelmes a két pólus kijelölése (többször elhangzik az előadás során egy „üsd a nácit, ahol éred” szövegű, számomra ismeretlen, talán punk dal). Az indulat, a tehetetlen düh (bár érthető és átérezhető), nem viszi el a hátán a párhuzamot.

Könnyen lehet, hogy csupán a mostani előadás aktualitása, hogy a Népszavazás című jelenetben, mely az előadást zárja, az idős férfi levele helyett a társulat nyílt levelét halljuk, mely a választások traumáját igyekszik feldolgozni, ám didaktikusabb nem is lehetne… „Nem úgy hangzik ez is, mint valóban egy nép hangja?” – teszi fel a kérdést Brecht. Megoldás a rendszer ellen való tiltakozás, a „talán mégsem vagyunk olyan kevesen” reményében. Kár így lebutítani az egyébként perfektül színre vitt darabot, amiben minden jelenet jól sikerült, több színész nagyot alakít, egymásnak adva a stafétát, mindenki megmutatja magát, főszereplőként is, és senki sem vérzik el.

A kabarédíszletek a jól ismert musicalfilmet (Cabaret 1972)  idézik, kreatív jelmezvilág és eszközhasználat jellemzi az előadást, a szereplők félelmetes bohócok, pantomimművészek vagy némafilmszereplők arcait veszik magukra. Fehérre mázolt az arcuk, s a férfiak és a nők is gyakran neccharisnyát vagy egyéb olyan ruhadarabot viselnek, mely talán arra utal, hogy mindenki része a kizsákmányolásnak, mindenki a kabaré táncoslánya. Az első jelenetben bejövő náci bakák majomként tántorognak részegen, a kivetítőn jelenik meg a szövegük. A sliccen kitolt banánon hugyoznak, majd ezzel lőnek, már pisztolyként, végül behabzsolják félelmükben, hiszen idegen, veszélyes terepre tévedtek. A jelenet, amilyen félelmetes és abszurd, olyan merész és frappáns is. Belekerülünk a fekete humorú kabaréba, ami megidézi a tavaly díjazott A négyzet című film talán legjobban várt jelentét, amelyben a performanszművész gorillaként provokálja elit közönségét.

A Krétakereszt című jelenetben mind az SA-legényt alakító Borsányi Dániel, mind a munkást alakító Nagypál Gábor remekelnek. Borsányi uralja a teret, piperkőc testtartása, mindig magabiztos, máskor ravasz tekintete valóban fenyegető, és képes karakterét leleplezni, mikor kiderül, el kellett költenie félretett pénzüket az SA-s csizmára, amit méregdrágán sóztak rá. Látszik, őt feljebbről tartják sakkban, ahogy ő a háztartásán veri el a port.

Sipos György már a nézőtér hátuljáról vérnáci anyókaként hívja fel magára a figyelmet, a tömegben hallott bármilyen renitens szóra válaszol a hithű vezérrajongó vékony és sértő hangján. Rögtön odakapjuk a fejünket, nevetni kezdünk, de belül felszisszen valami, hogy sajnos túl ismerős ez a figura a szupermarketből, a békemenet-tudósításokból, zsigereinkig szól. Majd Sipos a Jogorvoslat felügyelőjeként remekel, mindig titkot hoz a színpadra, valami nagyon emberi bizalmasságot, és érdekel, hogy miért is kardoskodik, melyik oldalt képviseli. A leginkább zavarba ejtő figura, valószínűleg a bíró (Domokos Zsolt) számára is, aki szemünk előtt alakul át kényelmes, magával láthatóan elégedett, nyugodtan zabálgató, magát nem igazán zavartató díszpolgárból nyüszítő piperkőccé, aki mindenkinek igyekszik a kedvébe járni, de rájön, hogy nincs megoldás, itt ő is áldozat lesz, akármilyen döntést hoz.

A zsidó feleség című jelenet nagymonológját Piti Emőke mutatta be, a disszidálni készülő minden fájdalmával, az előadás érzelmi és dramaturgiai csúcspontját is megadva. Már végigéli magában a szakítás, az elhagyás pillanatát, mikor Nagypál Gábor, most a férj szerepében, látszólag naivan lép a jelenetbe (mintha csak a remény volna maga, hogy mégsem úgy lesz, ahogy a feleség képzelte). Őszintén hangzik a kérdés: miért pakolsz? Nem tűnik meggyötörtnek, jóképű, szerelmes, egy szót sem szól a munkahelyi nehézségekről, mégis kapva kap az alkalmon, hogy ráadhassa a bundát feleségére, aki papíron csak nyaralni megy. A monológban összeomlik a feleség, pedig most sziklaszilárd és magabiztosan mondja ki azokat a szavakat, amelyek az előbb még összetörték. Jellemző, hogy ezután már Piti Emőke sem lépett ki ebből a szerepből, és a záró epizód a magyarázat betoldásával már erőtlen gyásznak hat, amire a fent említett magyarázó jelleg miatt, és a zsidó feleség jelenet ereje miatt, talán nincs is szükség. Nézőként nem igénylem, hogy magyarázatot adjanak a számba. Bízzunk egymásban, és hogy az előadásban mindez el volt játszva. (És valóban el volt.)

CÍMKÉK: