Háborús helyzet

|

Bertolt Brecht–Paul Dessau: Kurázsi és gyerekei / Radnóti Tesla Labor

A Narratíva csapatával igencsak számolni kell.

Hajduk Károly és Pető Kata         Fotók: Bergh Sándor

Telitalálat, hogy a Kurázsi mama és gyerekei előadásában, a kordé, amit a háborún keresztül húz a címszereplő, egy lepukkant zongora. Az, amiből Brecht alkotótársának, Dessaunak a zenéi is megszólalnak. Hol úgy, hogy Kákonyi Árpád zenei közreműködőként játszik rajta, hol úgy, hogy több szereplő is pöntyög a billentyűkön dallamokat. Tehát szinte mindenkinek van hozzá viszonya; ez egyben a fő díszlet is, ami így lényegében életre kel. Hamarosan kiderül, hogy kibelezett zongoráról, a látványért felelős Schnábel Zita pazar leleményéről van szó. Elképesztő mennyiségű portéka kerül elő a belsejéből, amiket Kurázsi árul, tehát raktár is. Mindennapi használati eszköz, amin, mint egy szekéren, utazni is lehet, meg persze nekifeszülve húzni, vagy éppen taszigálni, amit kezdetben a háború elszánt matrónája a gyerekeivel együtt tesz, majd magára maradva, minden erejét megfeszítve, próbál megbirkózni vele. A vadul pusztító háború és a mindenáron való túlélés jelképévé is válik ez az összeroncsolt zongora, aminek a billentyűi azért még csodaszámba menően csak szólnak, akár megmutatva azt is, hogy háborúban sem hallgatnak teljesen a múzsák. Bár aztán annak is jelentése lesz, hogy az előadás végén kitépik belőle a billentyűket, ripityomra szedik a már eddig is rozoga hangszert, megmutatva, hogy ennek a viszonylag biztos pontnak is annyi, nincs már semmi fogódzó, minden szanaszét hullott.

Kovács D. Dániel rendezésében négy oldalról körbeüljük a játékteret a Radnóti Színház tavasszal nyitott új játszóhelyén, a Radnóti Tesla Laborban, ami saját produkciók létrehozására is szolgál, de be is fogad előadásokat. Most a Függetlenek a Tesla Labor sorozatában egy új társulás, a Narratíva produkcióját látjuk. Ebben négy fiatal rendező fog össze, Kovács D. Dánielen kívül a másik hármat, Hegymegi Mátét, Pass Andreát, Szenteczki Zitát ki is írták konzulensként, tehát valamifajta közös szellemiséget képviselnek. Újra akarják gondolni a színház szerepét. A társadalmi szerepvállalásra való igény tükröződik a produkcióban. Amikor állandó, mesterségesen is szított, belső háborúskodás, gyűlölködés folyik, tandrámát játszani egy elnyúló állóháborúról a valósággal való szembesítést jelent. Megmutatva azt, hogy képtelenebbnél képtelenebb szituációkra milyen reakciók, életstratégiák lehetségesek. (Fordító: Ungár Júlia.)

Piti Emőke

Valaha például a Madách Színházban, Vámos László rendezésében Psota Irén a címszerepben még csaknem heroikus hősként volt jelen, akit még bizonyos romantikus vonások is jellemeztek. Szász János vígszínházi verziója festői, sötét látomás volt, Kútvölgyi Erzsébet hatalmas belső erővel küzdő Kurázsijával. Zsámbéki Gábor rendezése a Katona József Színházban végletekig szikár változat volt, amiben már a totális ridegség uralkodott, Fullajtár Andrea dermesztően kemény markotányosnőjével. Zsótér Sándor a Radnóti Színházban szintúgy poroszosan hideg, vaslogikájúan kegyetlen változatot rendezett, Kováts Adéllal. Egyébként Zsótér, a HOPPart Társulattal, K. mama címen rendezett egy diákos hevületű produkciót is, amiben megháromszorozta a címszereplőt, és nekünk, nézőknek ugyancsak mozognunk kellett az eseményekkel.

Most nincs interaktivitás, de azért „elfelejtik” a nézőtéren leoltani a villanyt. Akár fenyegető tényezőként, a menekülési lehetőséget eltorlaszolva, minden oldalról körbevesszük a szereplőket, akik így semelyik irányból nem érezhetik magukat biztonságban. És netán mi sem érezhetjük magunkat biztonságban tőlük, hiszen mi is könnyedén megtámadhatók vagyunk, ki tudja, tán még a szemben ülő nézőtársainktól is, akikkel tulajdonképpen gyakran farkasszemet nézünk. És bár az előadás viszonylag lassan döccen be, kezdetben azt érzem, hogy szinte csak szövegfelmondás folyik, hamarosan megteremtődik a bizonytalanság légköre, az, amit annyiszor átélhetünk manapság, hogy bárkivel bármi megtörténhet. Senkinek nem lehet tuti biztos talaj a lába alatt. Amit áthághatatlan törvénynek gondoltunk, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, könnyedén áthágható, sőt esetleg még kitüntetés, jutalom is jár a galádságért.

Kurta Niké

Pető Kata Kurázsija is igyekszik kiölni magából az érzelmeket, iparkodik csak a hasznot figyelembe véve, valahogyan túlélve, menni, törtetni előre; tán némiképp még élvezi is ezt a szikár, de kalandos életet, a maga igavonó barommal felérő erejét, a legváratlanabb helyzetekre való jó reagáló képességét. Lidércesen rezzenéstelen tud lenni az arca, aminek néhány vonása olykor mégiscsak elárulja, hogy azért mégsem egy munkagépről, hanem szívvel is rendelkező lényről van szó. Impozáns ez az alakítás, mert a pitiánerségben megmutatja a nagyságot, és viszont. Miközben félelmetes is ez a Kurázsi, olyan éles hangon fakad dalra, hogy az géppuska-ropogással ér fel. Hátborzongató, ahogy a Hajduk Károly által játszott szakáccsal alkudozik egy megcsupaszított kappanra. És még rémisztőbb, amikor a saját, végveszélybe került fiára, a Kárpáti Pál megformálta Elifre kufárkodik, és elhazardírozza az életét. A fiút, megvesztegetés hiányában, halálra ítélik, pedig nem csinált semmi mást az időlegesen „kitört” békében, mint amiért háború idején kitüntették, azaz rabolt és gyilkolt. A becsületes fiúként, Stüssziként Fekete Ádám elénk tárja az elesettséget, gyámoltalanságot és a lelkiismeretesség megtestesülését. A gátlásos néma lány, Kattrin szerepében Piti Emőke jelentős alakítást nyújt. Nem is olyan néma, mint ahogy megszoktuk, vinnyogó, artikulálatlan, segélykérő hangokkal lármázza fel a katonák által felgyújtásra ítélt várost. Kurta Niké kiváló prostituáltjában megcsillan a humánum. Egger Géza papja próbál lavírozni a háborús viszonyok között. Koroknai Sándor, Váradi Gergely, Samudovszky Adrián több szerepet is megformálva, karakteres figurákat teremtve, érzékletessé teszik a háború, a bornírtság, az elvadultság miliőjét.

Jelmeztervező: Pattantyus Dóra

A tizedik jelenetben, egy bölcs parasztasszony képében színre lép Lázár Kati. Ő a sokat szenvedő civil, akiről folyton folyvást, mindig mindenki leszedi a sápját, aki megtanul valahogyan alkalmazkodni, hogy egyáltalán tovább létezhessen. Ha úgy tetszik, ő mi vagyunk, a lakosság. Lázár lenyűgözően fajsúlyos szerepformálása érzékelteti, hogy káosz ide, totális zűrzavar, basáskodás oda, azért valamennyire velünk is csak számolni kell.

Kovács D. Dániel jól végiggondolt, fantáziadúsan megvalósított, átlelkesítetten játszott, de nem minden pontján elég erőteljes, közlendőtől duzzadó rendezése pedig érzékelteti, hogy a Narratíva csapatával igencsak számolni kell.

CÍMKÉK: