Bertolt Brecht – Paul Dessau: Kurázsi és gyerekei / Budaörsi Latinovits Színház
A környezet steril. A vér látványát a lelkünk hívja elő. Miként e szenvtelen világban rejlő szenvedéseinket. Neonfigurák jelzik az utolsó vacsorát meg a végtelen magányba burkolózó gépfegyveres katonát.
Fotók: Budaörsi Latinovits Színház
A világ zordságát zord sárgára javítja a nyelvileg felkészült mobil. Mellényúl, de azért mégis tud valamit. A sárga ugyanis, a kék mellett, az előadás meghatározó színe. Kék-sárgát hord Kurázsi és némaságra kárhoztatott lánya, ez pedig egy permanens háború idején játszódó Brecht-darab – mai – színpadi változatában nyilván nem véletlen. Közelebbit, a tévedés esélye nélkül, nehéz róla állítani. Mert mond-e többet az, ha Brecht kozmikus igazságú darabját konkrét nemzetekhez kötjük. Ha az ellenséget ezzel, a másik oldalt meg azzal azonosítjuk, vagy éppen fordítva. Ki tudja.
Magától értetődően minden mai
Szóval a világ zordsága. És e mértéktelen zordság elviselhetetlensége. De van ennél szörnyűbb is. A ránk telepedő örömtelenség. A kellemest túlszárnyaló öröm hiánya. Ilyen világ ez itt… Szikár pragmatizmussal tárja elénk az emberi léttel egy időben született – par exellence és átvitt értelemű – háborúskodás kortárs relikviáit. Egy ménkű hosszú putyini asztalt és az emberi lelkek közt bóklászó, obligát kocsit.
Magától értetődően minden mai.
Asztal is, jármű is, amely a történet során hol vánszorog, hol akadozik, hol eszeveszettül rohan, máskor megfeneklik vagy épp elszabadul, mindeközben a maga kalandos életét éli. Hátán Kurázsival (és a gyerekeivel egy ideig), a háborút meglovagló üzletasszonnyal, aki mindent árul, amit az emberi tragédiák, a háborús mocsok és szenvedés – vér, haldoklás, könnyek – közepette el lehet adni.
Spolarics Andrea Kurázsija bölcs alázattal simul a zsótéri világba
A környezet steril.
A vér látványát a lelkünk hívja elő. Miként a szenvtelen világban rejlő szenvedéseinket. Neonfigurák jelzik az utolsó vacsorát meg a végtelen magányba burkolózó gépfegyveres katonát. Kurázsit is mélyről bányásszuk elő, a bennünk lakozó asszonyt, akinek – megtestesült színpadi valóságában – fontos a kocsi. Az eszköz, amivel a sorsát és (ez, bizony, a harmincéves háború) az eladásra szánt, ki tudja milyen eredetű szajrét cipeli. És fontosak a gyerekei, akik egy ördögi világ mindenkori alárendeltjeként követik.
Spolarics Andrea Kurázsija profi módon, bölcs alázattal simul a zsótéri világba. Pont annyit árul el a figuráról, amennyit feltétlenül tudnunk kell róla. Csupa észak-fok és titok. Leginkább a döntései mesélnek róla. A létébe kódolt, elválaszthatatlan program, ami csak viszi és viszi. Mi más ez, mint brechti életmetafora. Egy körvonalazhatatlan, zsigeri cél, ami így vagy úgy, de kénytelen beteljesülni. Bármi – bármi! – áron. Hogy holt gyermekei elviselhetetlen súlya tetézze végül magával cipelt terheit…
A full ridegséget nehéz elviselni. Művészi formába öntve is.
Zsótér Sándor sok módon érti Brechtet. Ez a negyedik Kurázsija. Alkotótársai (fordító: Ungár Juli, díszlet: Ambrus Mária, jelmez: Benedek Mari) sziporkázóan gazdag asszociációs mezőt kínálnak fel neki. Hol mederbe tereli, hol tovább tágítja. Ungár például nem gyermeket fordít. Nem fellengzőst, nem archaizálót, nem ájtatosság mögé rejtett szemforgatósat. Gyereket (így, m betű nélkül), vagyis a legerőteljesebb érzelmet kiváltó hangsort választja, amely ugyanakkor sallangmentesen és szenvtelenül jelzi a kor ridegségét. Ezt a full ridegséget nehéz elviselni. Művészi formába öntve is.
Kár, hogy igaz.
A szöveg ikonikus figurájából Zsótér (sokadszorra is) színészikont alkot. A néma lányból ezúttal Nagy Katica formál fogcsikorgatóan őszinte alakot. Gyönge lánytestbe bújt lázadót, aki – az emberi kultúrtörténet brechti mítosza szerint – elnémult hangszálait dobpergéssel helyettesíti. Aki a háború súlyát esendő bábuként cipelve csak azért kel életre, hogy rögtön utána bele tudjon halni. Aki a bosszú és egyben a megbékélés angyala. Aki nélkül nincs háború és soha nem jön el a béke… Brecht színháza nem könnyű színház, az obligát letargia nélkül nem lehet megúszni. Hát, hagyjuk magunkat, miközben szép lassan újra felfedezzük. Brecht pedig felfedezi korunkat.
