Bertolt Brecht: A szecsuáni jó ember / Örkény István Színház
Talán a tehetetlen jóság elviselhetetlen szégyenérzetét tanulmányozzuk ezzel az előadással. Azt meséljük, hogy próbálkozunk, de nem megy. És már kiabálni se tudunk. Vagy mégis?
Tenki Réka
Tanítói körökben évek óta kering egy általános iskolai munkafüzet gyerekírással kitöltött oldalának fotója, melyen megadott hívószóra ellentétpárokat kell létrehozni, hideg – meleg, alacsony – magas stb. Az igazi hívószó mellé azt írták ceruzával: – kínai. S nem véletlenül. A kérészéletű, becsapós tárgyakat idézik emlékezetünkbe Izsák Lili díszlettervezőnek a Távol-Kelet ünnepi selyempirosába áztatott toronyházai is, azok a tüzesen fölmagasló egyentornyok, amikről kisvártatva kiderül, hogy bemázolt raklapok csupán. Azt jelzik, valakik, valaha hoztak erre jóféle anyagokat, de nem ide hozták. Ide a burkolat meg a szemét jutott. Az írói kívánság, miszerint „a városnak nagy, poros, lakhatatlan városnak kell lennie”, teljesült. A meglehetősen merev színpadkép az előadás alatt csak azért nem válik érdektelenné, mert a közöttük szédelgő, vérszívó rokonok, a nyolctagú család tagjai pont olyan szedett-vedett szerelést (jelmeztervező: Benedek Mari) viselnek, s pontosan olyan hidegrázós módon hintáztatják magukat, mint a mi hajléktalanjaink. Kókai Tünde lányalakjának álmos romlottsága, bajokra kész minden-mindegy állapota különösen emlékezetes.
Díszlettervező: Izsák Lili
Ismerjük az érzést, amikor a tárgyak cserben hagynak bennünket, s ismerjük azt is, amikor emberek teszik velünk ugyanazt. Saját világunkkal összemérve ezt a színpadi Szecsuánt, sok egyezést találunk. De mintha nekünk még a Fény fiaiból is csak a selejtese jutna. A rendező Mácsai Pál és a szövegkönyvet vele közösen összeállító Ari-Nagy Barbara az eredetileg három hivatalnok-istenből álló küldöttséget ötszemélyes, öltönyös-kosztümös minisztériumi csapattá duzzasztotta, s ennek a fennhatósági burjánzásnak elég erős üzenete van. Csuja Imre, Ficza István, Gálffi László, Józsa Bettina és Pogány Judit, akik később más szerepekben is megjelennek, egy pillanat alatt képesek egyénített figurákat teremteni ezekből a fáradt, mennybéli HR-esekből. Beszédmódjuk és testtartásuk különböző, de csinovnyik-szorongásuk, s a halandók feje fölött elnéző, szórakozott tekintetük egyformán lehangoló.
Az az ellenőrzendő, mi több, megcáfolandó pletyka hozta őket, miszerint jó emberek nem is élhetnek, nem tudhatnak élni a földön, nem alkalmas erre sem a föld, sem az ember. Sen Te, az utcalány (Tenki Réka) lesz, aki megmenti a jó hírünket, s befogadja az ellenőrző isteneket. A tőlük kapott jutalom elég arra, hogy új életet kezdjen. Később azonban ő is csak úgy tudja rendben tartani kis dohányboltját, ha egy Sui Ta nevű, kitalált valaki, a szigorú nagybácsi alakját felöltve, maga is kegyetlenül kezd intézkedni. Szerelme, Jang Szun (Dóra Béla) az állástalan pilóta, ugyanolyan tág lelkiismeretű, mint Jang asszony (Csákányi Eszter), a fiáért mindenre kész farkasanya, bárkit készek kihasználni céljaik érdekében. A Pilótának le kellene fizetnie valakit, aki más kárára helyzetbe hozná, álláshoz juttatná őt. (Nincs ebben semmi különös, naponta hallunk ilyen híreket a mi végrehajtói kamaránk vezetőiről is.) Sokasodnak a bajok. Egy öreg házaspár (Pogány Judit és Gálffi László) Sen Tének kölcsönadott pénzecskéje is eltűnik, a lakodalomból se lesz semmi, ráadásul Sen Te titokban gyereket vár. Körülötte, a többiek, a sokgyerekes asztalos (Máthé Zsolt), a járókereteken zörgő, kikent-kifent háztulajdonosnő (Bíró Krisztina), Su Fu, a puha, de számító borbély (Borsi-Balogh Máté) és Sin asszony, a boszorkánylelkű özvegy (Takács Nóra Diána), mind gonoszak, mindenkit gyűlölnek. „De lehet-e kárhoztatni őket?” – kérdi Sen Te.
A Nemes Nagy Ágnes, Térey János és Kovács Krisztina fordításai alapján született, s Eörsi István-dalszöveget tartalmazó szövegkönyv minden bizonnyal nagy odafigyeléssel, s megindokolt módosításokkal készült. Mindazonáltal a premieren még ragasztgatottnak és feltűnően zenétlennek tűnt az alapszöveg. Talán az alapnyelv hiánya teszi, hogy nincs huzata az előadásnak. Az ellenerő valamilyen formájának, a szélnek vagy a sokat emlegetett esőnek az időnkénti jelzése, a szembemenésnek, az ellenállás pozíciójának érzékeltetése talán érne valamit. Mert most elszenvedett bajok, gyötrő érzelmek, azok vannak, de indulati dübörgés nincs. A Kákonyi Árpád vezetésével megszólaló muzsika, Paul Dessau csikorgó zenéje föltépi ugyan időnként a történetet, de ez a hangzás inkább csak viszi az erőt, színésztől és nézőtől is. Az egyébként kiválóan előadott songok – mint például Csákányi Eszter Dal a nyolcadik elefántról, vagy Dóra Béla Dal a Szent Sohanapjáról című énekszáma, sokkal inkább egy koncert, mint egy dráma részleteinek tűnnek. Nem a hangerő, hanem a történet ereje hiányzik a színpadról.
Jelmeztervező: Benedek Mari
Znamenák Istvánnak egyszer az életben biztosan el kellett játszania Vang vízárus figuráját. Vang szívszorító egyszerűsége, kis csalásokra berendezkedett, nagyobb csalásokba biztosan belebukó teszetoszasága, egész tragikus kisembersége szoborszerű szépen van megmintázva. Ő vezeti föl a játékot a prológgal, s ő búcsúzik tőlünk a híres epilógus szavaival: „Tisztelt közönség, kulcsot te találj…” Szelíden, szinte bocsánatkérően szól hozzánk. Majd ereszkedni kezd a függöny, s nemigen lehet könnyek nélkül nézni, ahogyan Tenki Réka elgyötört Sen Té-je kariatidaként emelve a két karját, megpróbálja megtartani az alázúduló sötétet.
Meglehet, bele kell nyugodnunk, hogy azt a dühös rámutatást, azt a keserű kioktatást, ami a brechti példázat lényege, nem leljük meg ebben az előadásban. Lehet, hogy Mácsai a maga érzékenységével pontosan felmérte, hogy utána vagyunk már annak? Fogadjuk el, hogy most nem fölháborodva, összekapaszkodva és egymást biztatva mesélik el nekünk a történetet, hanem inkább elmélyülten megélik a helyzeteket? Van ebben valami. Talán nem lenne hiteles ordítva és suttogva, zokogva és káromkodva tetemre hívni a bűnösöket, mert egyrészt megtették azt előttünk épp elegen, másrészt, ha a vétkezők netán eljönnének, föl se férnének a színpadra.
Melankolikus dünnyögés formáját ölti hát a történet. S mert a színpadon részvétté hanyatlik a harag, a néző feljogosítva érzi magát némi önsajnálatra is. Hát igen – mondja, s csöndesen szégyenkezik. S talán a tehetetlen jóság elviselhetetlen szégyenérzetét tanulmányozzuk ezzel az előadással. Azt meséljük, hogy próbálkozunk, de nem megy. És már kiabálni se tudunk. Vagy mégis?
Fotók: Horváth Judit
A színház honlapján elérhető az előadás digitális műsorfüzete, s benne Bertolt Brecht Utódainkhoz címe verse, Eörsi István fordításában. Ennek a vége szinte a Vangéhoz hasonló bocsánatkérés, a jövőnek címezve: „…tudjuk:/ Az aljasságra vicsorgó gyűlölet / Is eltorzítja az arcvonásokat. / Az igazságtalanság miatt érzett haragtól / Is bereked a hang. Ó, kik a nyájasság / Számára akartuk előkészíteni a talajt, / Még mi sem lehettünk nyájasak. / De ti, ha eljön majd az a kor, / Hogy az ember az ember segítője lesz, / Gondoljatok ránk / Kímélettel.” (Eörsi István fordítása. B.B. Utódainkhoz – részlet)
