Bertolt Brecht: A kaukázusi krétakör / Berliner Ensemble, Berlin – MITEM
Szikár és lényegre törő A kaukázusi krétakör a berliniek produkciójában. A palotaforradalom anarchiáját a rendezés elintézi annyival, hogy a szereplők csatakosak a vértől…
Fotók: © Matthias Horn
Nem szakácsnő, csak konyhalány. Gazdái semmibe sem veszik Gruse Vacsnadzét, aki maximum arra alkalmas, hogy a vágásra ítélt hízott libáért elzavarják a legelőre. Akkor jön el Gruse életének a döntő fordulata, amikor a legkevésbé sem számít rá, hiszen lángokban áll körülötte minden és a jövő enyhén szólva is kétséges. Ám a forradalom miatti meneküléskor a lánynál marad a krőzusi gazdagságú kormányzó egyedüli fiúgyermeke.
Kalle Kalima élőben előadott elektronikus gitár szólóiból olykor kihallhatók Leonard Cohen Hallelujah című dalának lágyan duruzsoló motívumai és taktusai. Nem jelenítődik meg sem a történelmi, sem a társadalmi háttér. Ezúttal nem érdekes, hogy a helyszín Grúzia, hiszen mindössze egy-egy reflektor fénye világítja meg, a sötétbe boruló színpad elején az aktuális jelenetben játszó színészt. A német Berliner Ensemble vendégjátéka a Nemzeti Színházban az 5. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) minden érzelmességet lehántva szól az anyává válásról. Mert azé a gyerek, aki mindennek ellenére a gondját viseli, csak nehéz szembesülni a felelősségből adódó következményekkel.
Szikár és lényegre törő Bertolt Brechttől A kaukázusi krétakör a berliniek produkciójában. A palotaforradalom anarchiáját a rendezés elintézi annyival, hogy a szereplők csatakosak a vértől, de mindenki máshogyan teszi ezt. A színész testét borító vér formálja a szituációkat Michael Thalheimer erősen gondolati színházában. A Grusét kényszerből oltár elé vezető Juszuf mellkasa már barnásvörös színű, a fejkendős anyósnak az álla még piroslik, a katonák meg egyenesen frissen áznak a vérben. Acdak bíró (Tilo Nest) prüszköl és nem lát a testnedvtől, hogy aztán visszanyerve tisztánlátását meghozza a lány számára kedvező ítéletét.
A főszerepet adó színésznő és a többiek játéka ellentétes egymással. Gruse arca és a teste játszik, míg másoknak a teste a kifejező. A konkrét stilizáció és a belülről átélt érzelem adja a feszültségét például annak a jelenetnek, amelyben a két, a kis trónörököst kereső katona megerőszakolja Grusét. A férfiak a bőrnadrágjukban a nemi szervüket markolásszák, míg a lány kellő távolságra tőlük véres ruhájában zokog. Az előadás tehát nem meséli hosszabban a jeleneteket, nem készít elő, hanem pár vonással rajzolja meg az öldöklésben elszabadult állatias indulatokat.
A neurotikus Gruse nem szimpatikus és nem könnyen szerethető személyiség. Az a típusú lány, akit elvétve néznek meg az erősebb nem képviselői. A esetleges pillantások sem hosszan és kutató szándékkal szaladnak végig a nagydarab hölgy alakján. Férfi szandál és zokni, no meg a méretes, búzaszőke copfok sokatmondók. Ami a szívén, az a száján ennek a tenyeres-talpas teremtésnek. Stefanie Reinspergert azonban nemcsak a fények játéka állítja a középpontba. A hatványozódó fenyegetettség és a testi-lelki kimerültség állomásait járja be meggyőző intenzitással az alakítása. A csecsemők Moro-reflexét imitálóan mozduló kezei jelzik a lány felbolydult lelkét és önkéntelen védekezését a külvilággal szemben. Később a hosszúra nyúlt vándorlás emberfeletti fáradalmairól árulkodnak az engedelmeskedni már nem képes lábak görcsös rándulásai.
Átélni nem enged az előadás, viszont figyelni kényszerít, ezért az egyvégtében játszott közel két óra alatt a tartalom és a forma szerencsésen találkozik. Jóval szabadabban nyúl A kaukázusi krétakör szövegéhez a Berliner Ensemble a nálunk megszokottnál, hiszen Brecht majd félszáz szereplőt felvonultató drámáját nagyszínpadi kamaradarabbá sűrítette a konvencióknak a feltartott középső ujját kitartóan mutató Thalheimer. Kezdetben talán nem, hiszen szükséges a néző fokozatos akklimatizációja a romantikus kliséktől és az illúzióktól mentes játékstílus szikárságához, ám később érthető lesz Gruse passiója a gyermekért.
