Interjú Eszenyi Enikővel
Ahhoz, hogy a Vígszínház tudjon Julius Caesart is játszani, kellenek az olyan előadások is, mint a Hegedűs a háztetőn – mondja Eszenyi Enikő, a Vígszínház nemrégiben újabb öt évre megválasztott igazgatója, akit Robert Wilson vígszínházi rendezéséről, a következő évadról és a Szputnyik megszűnéséről is kérdeztünk.
Fotó: Dömölky Dániel
Az első igazgatói pályázaton rendhagyó módon csak másfél évvel hosszabbították meg a mandátumodat, de nemrég újabb öt évre téged szavaztak meg a Vígszínház igazgatójának. Most újra nyugalom van a színházban?
Most elég egyöntetű volt a szavazás, és nagyon jó volt a szakmai bizottság: érdemben szóltak hozzá a pályázatomhoz, és ennek nagyon örültem. Megkaptam a megbízatást a következő öt évre, ami számomra nagyon fontos volt, mert így most tudunk venni egy új lendületet, hiszen ez a helyzet egészen más az elmúlt hónapokhoz képest: nem akartam például a visszatartó tényezők miatt fiatalokat szerződtetni. Most már „csak” a támogatás problémája lesz a nagy kérdés, de a pénz minden színház életében gondot jelent.
Mit jelent, hogy érdemben szóltak hozzá a pályázatodhoz? Kritikát fogalmaztak meg?
Nem, hanem jó és fontos szakmai kérdéseket kaptam; értették és szerették azt a munkát, amit a pályázatírásba fektettem. A pályázatírást mindig komolyan veszem, hiszen ennek során az ember sok mindent meg tud fogalmazni, ami később sorvezető lesz számára. Főleg dicséreteket kaptam, és ezt jólesett hallani olyan szakemberektől, akik értenek ahhoz, amit csinálnak.
A pályáztatási perióduson kívül az elmúlt időszakban milyen volt a kommunikáció közted és a fenntartó között?
A fenntartóm soha semmilyen művészeti kérdéssel kapcsolatban nem szólt bele a Vígszínház munkájába.
Visszatekintve érthetőbb lett számodra, miért kellett csak másfél évre kiírni az előző pályázatot?
Nem, de nem is szeretném értelmezni, hiszen a követező öt évre igazgatója vagyok ennek a színháznak.
Az igazgatás mellé magától értetődően belefér egy akkora színpadi munka, mint A testőr főszerepe?
A pályázat miatt az évadot már korábban összeállítottam, mert tudtam, hogy nehéz időszak jön. Az az igazság, hogy ilyenkor, évad közben, amikor már tudjuk, hogy ki mit próbál, a színház szinte megy magától, ehhez nem kell itt ülnöm reggeltől estig. Ezért nem okozott gondot az sem, amikor a Jóembert keresünk-ben játszottam, főleg, mert az is örömmunka volt, nagyszerű partnerekkel. A testőr egészen különleges színdarab, benne a színésznőt játszani rettenetesen jó érzés. Nagyon sok nagy női szerepet játszottam és rendeztem is már, de ilyen nehéz szöveggel még nem találkoztam.
A testőr főszerepében Fotó: Almási J. Csaba
Sok interjúban szóba került, hogy igazgatóként akár a megfelelő ruhaszárítógép kiválasztásáig mindenen rajta tartod a tekintetedet, és szinte állandóan a színházban vagy. Hat éve csinálod, még előtted van legalább újabb öt év…
Én harminckét éve teljes odaadással csinálom, amit csinálok, úgy érzem és hiszem, hogy bennem van még újabb harminckettő.
Nemrég jelentettétek be, hogy Robert Wilson a Vígszínházban is játszott, a te szerepléseddel készült 1914 című darab és egy szakmai előadás után rendezni is fog a Vígben. Hogyan jött létre a megállapodás?
Szerintem az volt igazán jelentős lépés, hogy Wilson először Magyarországra jött; az, hogy játszottam az 1914-ben, erős köteléket alakított ki köztünk, ő is nagyon szeretett engem, jó volt a közös munka. Számomra az volt a legnagyobb dicséret, hogy a cseh kollégák szerint, bár több helyen játszottuk Európában, az 1914-nek nálunk volt a legértőbb közönsége – ebben már benne van a mi elmúlt hat évünk. Bob Wilson az 1914 magyar bemutatója után mondott igent arra a kérdésemre, hogy nálunk is megtartaná-e az előadását. Délelőtt Linzből idevonatozott, délután megtartotta az előadását, este megnézte a mi darabunkat, másnap adott egy interjút, majd utazott is vissza Linzbe, ahol éppen dolgozik. Hatalmas gesztus volt ez, és azóta is szép leveleket kaptam tőle. Korábban is beszéltünk már erről, de amikor itt volt, az irodában, hivatalosan is fel tudtam neki tenni a kérdést, hogy van-e kedve dolgozni ebben a színházban, és igent mondott. Épp most írta meg levélben, hogy nagyon izgatott, mit fogunk kitalálni. Lehet, hogy már a 2017-es évadban létrejöhet az előadás.
A saját szavaiddal mi a jelentősége annak, hogy Robert Wilson előadást rendez Magyarországon?
Ezt komolyan kérdezed? Ő a világ egyik legnagyobb élő alkotója.
A Vígszínház története során márciusban harmadik alkalommal mutatta be Brecht Koldusoperáját. Mikor, milyen körülmények között kell ezt a darabot elővenni?
Magyarországon a Víg mutatta be először a Koldusoperát, ezért kicsit sajátunknak is érzem ezt a darabot. Abban az 1930-as előadásban Gaál Franciska, Gombaszögi Ella és Jávor Pál játszottak, az akkori feljegyzések szerint briliánsan. Aztán kereken 60 évet kellett várni arra, hogy Brecht és Weill zseniális műve visszatérjen a Víg színpadára. Ebben az előadásban Kaszás Attila, Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Igó Éva, Kern András és Kútvölgyi Erzsébet oldalán játszottam én is. Legendás előadás volt. A nagy klasszikus remekműveknek éppen az az egyik legfontosabb tulajdonságuk, hogy minden korszakban, minden történelmi helyzetben újat tudnak mondani a különböző generációk számára. Egy olyan remekmű, mint a Koldusopera, mindig picit másképp szólal meg, és mindig tudunk rá rezonálni. Bodó Viktor rendezése különleges és nagyon más, mint az eddigi Koldusopera-előadások: bátor, és kiaknáz minden játéklehetőséget, humorforrást, ami Brecht művében rejlik.
A Koldusopera a független társulatot is nagyban támogató koprodukcióként jött létre a Szputnyik Hajózási Társasággal. A csapat nemrég jelentette be, hogy az évek óta fenntarthatatlan körülmények és a pénzhiány miatt befejezik működésüket.
Szeretem Bodó Viktor munkáit, és fontosnak tartom, hogy a kőszínháziak mellett legyenek független színházi alkotók is, akik a maguk módján, másképp keresik az utat. Látszik, hogy mindez tud együtt is működni. Nagy szerencsém, hogy a Vígszínház társulata nyitott szellemiségű és befogadó csapat. Nehéz lehetett Viktornak kimondani, hogy megszünteti a Szputnyikot. Azt gondolom, hogy amennyire lehetett, próbáltuk őket segíteni, és a jövőben is segíteni fogunk. A Szputnyikból nagyon sokan fogják folytatni a művészi munkájukat a Vígszínházban a következő évadban.
Milyennek kell lennie szerinted itt és most egy nagy budapesti színház repertoárjának?
Általánosságban nem, csak a mi izgalmas és érdekes repertoárunkról tudok beszélni. Ha megnézed a Broadway vagy a West End műsorát, azt látod, hogy ott főleg szórakoztatóipari előadásokban utaznak, nagy musicaleket és replika produkciókat játszanak, nagyon kevés a kreatív előadás. De ha a mi műsorunkat nézed, és a Burgtheaterét vagy mondjuk a hamburgi Thalia színházét, hasonlóak a repertoárok. A mienk egészen különleges és egyedülálló már csak azért is, mert sok prózai előadást játszunk, és ezekkel is meg tudjuk tölteni a nézőteret; a Pesti Színház kihasználtsága száz százalék feletti, és a Víg is nagyon jól teljesít. Amikor hat évvel ezelőtt elkezdtem az igazgatást, bemutattam olyan darabokat is, mint a Hegedűs a háztetőn, ami azóta is műsoron van. Kétségtelen, hogy a repertoárba kellenek ehhez a kiváló musicalhez hasonló darabok is, amelyek minőségi alkotások, fontos mondanivalót tartalmaznak, ugyanakkor másmilyen formában szólítják meg a közönséget, mint mondjuk a Julius Caesar.
Ehhez képest, úgy érzem, a következő évad mégis vállal kockázatot, egy Mohácsi János által rendezett Istenítélettel, a kísérletező, fiatal, a Szputnyikból is ismert Kovács D. Dániel rendezésével, vagy akár az általad színre vitt, ismeretlenebb kortárs drámával.
Én nem így gondolkodom. Ez a Vígszínház 120. évada, ez a jubileum számunkra nagyon fontos. Emlékeztetnünk kell magunkat a tradícióinkra, miközben a megújulásra is koncentrálnunk kell. Épp ezért újítjuk fel az Össztáncot, ami fontos előadása volt a színháznak, a nézők is nagyon szerették. A Jó estét nyár, jó estét szerelem szintén eredeti vígszínházi produkció: Szász János és Presser Gábor együtt dolgozva sok új részlettel, új dalokkal gazdagítják a bemutatót. Arthur Miller százéves lenne idén, ő a világ egyik legfantasztikusabb drámaírója, akinek sikeres előadásai voltak a Vígszínházban – mindenképpen szerettem volna emlékezni rá, Mohácsi János pedig már régen rendezett nálunk, nagyon örülök, hogy újra itt lesz velünk. Kovács D. Dániel a színházhoz szerződik; ő egyébként a Vígszínházban kezdte mint kellékes. Tetszett az a kreatív és sokszínű munka, ahogyan dolgozik, és ahogyan egy fiatal csapattal, a Szputnyikkal együtt létre tudtak hozni figyelemre méltó előadásokat. A Haramiákat Schiller huszonhárom évesen írta, így egy fiatal ember nagyon alkalmas lehet arra, hogy megrendezze ezt a különös darabot. Emellett folyamatosan kutatjuk a kortárs drámákat: a Földrengés Londonban, amit én rendezek, magával a Földdel és a bolygónk fennmaradásával foglalkozik, különös látásmóddal.
1914 Pavla Beretová, Eszenyi Enikő Fotó: Lucie Jansch
A következő évadban szeretnénk a múltunkkal is foglalkozni; a nézők régi vágya valósul meg azzal, hogy régi előadásainkat fogjuk vetíteni, de fogunk beszélgetéseket is szervezni például Arthur Millerről is. Az évad fontos momentuma az is, hogy szemben az eddigi három-három bérletes előadással idén négy-négy bemutatónk lesz a Vígben és a Pesti Színházban, ami nagy terhet jelent a művészeknek és a színház dolgozóinak, de a nézők így több előadást kapnak. Épp ezért előre dolgozunk: már most elkezdjük az Össztánc és a Jó estét nyár, jó estét szerelem próbáit.
