Kortárs táncszínház diákoknak
Aulea-produkció / Juhász Kata Társulat
A kortárs művészeti alkotások, különösen a táncszínházi darabok értelmezése nagyobb fejtörést okoz a befogadó számára, mint a régóta jól működő kifejezésmódok megértése. A tánc nyelve a mozgás, amely nehezen dekódolható.
Az Aulea Táncműhely idén tavasszal mutatta be Bemelegítés című produkcióját a kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégiumban. Az előadás koreográfiáját kifejezetten fiataloknak szánták, speciális térben. A produkció elindított egy asszociációs játékot, amiről azt gondolhattuk, hogy a táncosok bemelegítenek, az életre, a különböző élethelyzetekre. Az előadás kezdetén egy magas fiú (Mikó Dávid) jött be, meghajolt, majd a mozdulatsorból levegővétel, nyújtózkodás, nyújtás lett. Nem volt egy pillanatra sem megállás, megérkeztek a táncostársak (Arnaud Blondel és Bukta Gergő) s önmagukat és a padlót használták hangok csiholásához. Az első akciójuk a bemutatkozás volt, amiből hamar játék lett, jeleneteket láttunk az életből, eseményeket, amelyek mindnyájunkkal megtörténhetnének. Tipikus emberi helyzeteket ábrázoltak tánccal, mozgással.
Egyik kedvenc jelenetem így kezdődött: „Volt egy társam…”. Már nem is nagyon emlékszem, hogyan folytatódott, mert amit láttam, rögvest belső utazásra hívott. Amikor a tér sarkában az egyik fiú elkezdte a történetét, különös módon kezdte csavarni a végtagjait, a lábával és a kezével gubancolódott egyfolytában, míg átellenben a másik két táncos mutatott be olyan páros erőelemeket, hogy a diákolimpiára járó tornászaink is lélegzet-visszafojtva figyelték őket. Később ismét bevonták a közönséget, s egy láthatatlan, folyton átalakuló labdával kezdtek el játszani. A játék egy szempillantás alatt váltott át pusztítássá, az életet szimulálta, hiszen abban is vannak pillanatok, mikor képesek vagyunk elpusztítani bármit vagy bárkit, pusztán játékból.
Fotók: Szabó Sándor
A darab zárása felemelő volt, az emelkedettség az egységessé váló szinkrontáncból, s a táncot megelőző közös versmondásból fakadt. A szöveget Müller Péter Sziámitól kölcsönözték és a zárójelenetben felváltva mondták a táncosok. Ha az előadás tétje a magány megjelenítése volt, akkor az utolsó jelenetben annak feloldása, elfogadása történt meg (zene: Csizmás András). A produkció a következő auleás előadásra is felkészített bennünket; a Művészetek Háza színháztermében a Gaspard de la nuit című, Ravel-zenére készített táncművet láthattuk. A koreográfiát megálmodó rendező, Juhász Kata és a Ravel-művet előadó Mikó Szilvia tizenöt perces bevezetővel is készültek. A produkció központi motívumául a férfi és a nő viszonya szolgált, a szerepeket Fehér Laura és Arnaud Blondel formálta meg szenvedélyesen. Egy párkapcsolat stációit követhettük végig az előadásban, amely mesterien ötvözte a klasszikus és a modern tánc elemeit. Először egy hajókötéllel viaskodó férfit láthattunk, a gúzsba kötött ember szenvedését, mintha mi, nézők is lekötözött tengerészekké változtunk volna, Odüsszeusszá, titkok hallóivá és szemlélőivé. A földön fetrengő férfi számára egy hirtelen jelenés villantotta fel a reményt: a háttérben átvonuló nő, aki egyszerre volt fiatal nimfa és a tenger szirénje. Az elragadtatást udvarlás, csábítás, szelídítés követte. Intenzív együttmozgást, táncolást, lélegzést láthattunk, ám a párkapcsolatra reflektáló előadásba elidegenítő elemeket is vegyített a koreográfus. A szerelmesek „szárnyakat növesztettek” a színpadon, függő kötélhez rögzítették őket, ami a földtől való elrugaszkodásukat szimbolizálhatta. A jelenet egyszerre mutatta meg a megélt magaslatokat és mélységeket. A kötélen imbolygó testek kiszolgáltatottsága felidézte a mindig ismeretlen és kiszámíthatatlan érzelmi állapotot, a szerelmet, ami, mint minden érzés, magányossá tesz.
A látványos és nehéz erőelemeket is bemutató mozgássor tíz percben többet mondott el a testi kapcsolat szépségéről, mélységeiről és lehetőségeiről, mint a divatos lektűrök.
