Interjú Béczes Lászlóval
A fellépők, a szervezők, a helyiek együtt vannak és találkoznak
Fotó: Éder Vera
Ha egy szóval kéne jellemeznie a 2024-es Ördögkatlan Fesztivált, mi lenne az?
Mentés másként. Mindenesetre ez önmagában nyilván tízből tíz embernek azt jelenti, hogy a számítógépénél dolgozik, és valamilyen dokumentumot elment. Ezt a korszerű kifejezést használjuk arra, amit mi valójában a kezdetektől fogva csinálunk, és ez tulajdonképpen semmi mást nem jelent, mint bekapcsolódni a kultúra láncolatába. Mert a kultúra számunkra/számomra egy láncolat. Semmiből nem lehet teremteni, kivéve azt az ismeretlent, aminek nem ismerjük a módszereit. Csak úgy tudunk teremteni, ha kapaszkodunk, ha állunk valamin, ha a gyökeret eresztünk, és még akkor is, ha elszakítjuk azt, de a múltba kapaszkodunk. Tulajdonképpen mindig mentés másként történt, akkor is, amikor Shakespeare egy darabot írt, minden egyes témáját valahonnan merítette, és akkor idesorolhatjuk az egész világkultúrát.
Összességében, tehát ebben az évben jelszóként használjuk ezt a mentést másként szlogent. Mondok egy példát: amikor nálunk levetítik a kolozsvári filmes hallgatók által elkészített/újra készített Drakula remaket, azaz egy 2024-es némafilmet, Pálffy Tiborral a főszerepben, akkor ők egy 100 évvel ezelőtti filmes hagyományba kapaszkodnak. Részben azért, mert ma élnek, ma a fiatalok és részben azért, mert az a hollywoodi mainstreambe belesimuló valahai film, nem feltétlen tartalmazza azokat a népi hagyományokat, (például a halott vőlegény visszatérése és így tovább), amiket ebben a filmben kicsit ki tudnak bontani. Tudjuk, hogy amikor egy mai némafilm készül, akkor másként, 21. századi módon mentünk valamit.
A mentés másként, fogalmából kiindulva azt is mondhatjuk, hogy átmentünk egy darabot a múltból, ami egy másik formátumot, vagy burkot kap és ezt tárjuk a nagyközönség elé?
Új mű születik. Talán ennél még pontosabb példa az, hogy tavaly megjelent Háy Jánosnak a Szerelmes, istenes, okosos: Háy-kódexe, amiben 15-16. századi teljesen ismeretlen magyar költőknek írta újra a verseit. Ezek Háy János versek, de mindenütt fel van tüntetve a lap alján is, hogy kinek a verse nyomán született. Ezekből az alkotásokból a Szent Efrém Férfikar a maguk bizánci hagyományait fölhasználva, dalokat írtak, és augusztus 3-án a beremendi katolikus templomban elő is adják ezeket. Ez abszolút mentés másként.
Az Ördögkatlan családias, barátságos és nyitott. Mit gondol, miben rejlik a varázsereje?
Nyilván a látogatóktól kéne ezt hallani, mert ha én elfogadom, hogy a Katlannak varázsereje van, akkor innentől kezdve nagyképűsködőm és tényként kezelem, amit most jóleső módon hallgathattam.
Olyanokat fogok mondani, amik önmagukban semmit sem jelentenek. Amikor azt mondom, hogy összművészeti fesztivál, érthető a szó, de ez még nem varázserő. Viszont mi ezt komolyan vesszük, például úgy, hogy az irodalmat legalább olyan fontosnak tartjuk, mint az alternatív rockzenét, amivel az alternatív rockzenét egyáltalán nem akarom lejjebb pozícionálni. A kortárs tánc ugyanolyan fontos számunkra, mint a performansz, vagy egy kiállítás és a filmek. Tehát amikor a színművészetisek, fiatal hallgatók egy performance-t csinálnak, Lebeg a világ címmel Beremend központjában, egy ligetben, az számunkra hasonlóan lényeges, mint az úgynevezett húzónevek, például Mucsi Zoltán Egy életem című produkciója. Amikor húzónevekről beszélek, az viccesen hangzik, de vannak. Udvaros Dorottyától, Dés Lászlóig, vagy akár Korniss Péter is, aki a magyar fotográfia atyja. A 87 éves mester, és tizenéves diákszínjátszók is ott lesznek, tehát nem arra hajtunk, hogy minél nagyobb celebeket gyűjtsünk össze, hogy biztos meglegyen a szükséges jegybevétel.
A másik varázserő egy olyasfajta személyesség, megint csak egy szót használok, ami jól hangzik, de ami arra utal, hogy a fellépők, a szervezők, a helyiek együtt vannak és találkoznak. Mert nem az történik, hogy a fellépő megérkezik, magas színvonalon lenyomja a programját és eltűnik. Például Dinnyés Dániel és felesége, a Kossuth-díjas Kolonits Klári, napokat ott töltenek, programokra járnak, találkoznak a helyiekkel és ha úgy adódik, a beremendi menzán ebédelnek. Ebből következik az is, hogy sokszor olyan előadók, művészek, akik az idén nem is lépnek fel, eljönnek a Katlanba, mert szeretnek ott lenni.
Fotó: Éder Vera
Miben látja másnak a Katlant a többi összművészeti fesztiválhoz képest?
Erre az öt napra az emberek abszolút félreteszik a mindennapjainkat meghatározó, nagyon felszínes kérdéseket. Például a politika mélységesen alacsony színvonalát, a háborúskodását, a sárdobálást és az acsarkodást. Ez nem elhatározás kérdése, csupán látják, hogy ránéznek a másik emberre, aki mosolyog és ők is visszamosolyognak. Kíváncsiak, nyitottak, és teljesen elfelejtik, föl sem merül, hogy most ki hova tartozik. Kiss Mónival, akivel együtt annak idején ezt létrehoztuk, számunkra ez a legfontosabb. Egy másik Magyarország megteremtése legalább öt napra. Ennyi telik tőlünk. Nem tudom, hogy ez mássá tesz-e bennünket, vagy nem, ha nem tesz mássá, annál jobb, mert akkor máshol, más napokon szintén megvalósulhat, és akkor egyszer csak 365 napon át egy másik Magyarország lesz.
A jövő címszó mellett három kérdőjel szerepel, mi ennek az oka?
Erre ősszel szívesebben válaszolok hosszan, most júliusban arra kell koncentrálnunk, hogy az Ördögkatlan minél jobb legyen. Tudva tudjuk, hogy változtatnunk kell. Az ország helyzetéből adódóan, kevés a támogatás, nehezen tudunk pénzt szerezni, nincsen Magyarországon mecenatúra, nem akarunk a jegybevételre ráhajtani, mert akkor Rockfesztivált, vagy valami másfajta fesztivált szervezünk. Nem tagadhatom, hogy sok-sok lobbizással kapunk állami támogatást – de az megalázó, a 17. Ördögkatlanra ugyanúgy a nulláról kell startolnunk, mint az elsőre, mint az ötödikre, mint mindegyikre kellett. Letettünk annyit az asztalra, hogy nekünk ne kelljen újra és újra bemutatkozni az egymást váltó politikusoknál. Sőt azt is merem mondani, vagy hangsúlyozni, hogy biztos, hogy nem csak az Ördögkatlanról beszélek. Most van egy jó pár olyan kulturális közösségi esemény, amelyik ugyanúgy bizonyított már és ugyanúgy a nulláról indul. Nem akarjuk, hogy a pénz határozzon meg minket, kisebb, családiasabb, sokkal személyesebb, nem is a fesztivál szót használom, hanem kulturális, közösségi eseményt szeretnénk a jövőben. Nem arról beszélek, hogy nem lesz, hanem hogy másképp kell csinálnunk. Alapvetően nem mást akarunk, de máshova kell a hangsúlyokat tenni
Mit teheti vonzóvá a fiatal fesztiválozni vagy kulturális eseményre vágyók számára az Ördögkatlant?
Azt érzem, hogy ez a fesztiválozni szó leértékelődött, elkopott, és hát mindenkinek mást-mást jelent. Tehát persze ez egy nagy buli is, de emellett szeretnénk minőségi programokat összegyűjteni, ami a kezdetektől is a célunk volt. A többesszám az sosem királyi többes, hanem egyértelmű, hogy ezt nem egyedül csinálom. Mindig Mónira gondolok, és egy csapatra, akik segítenek, illetve a helyieket is ideértem természetesen.
Azt vettük észre menet közben, hogy amikor például Kollár-Klemencz Laci és a zenekara egy fantasztikus koncertet ad, a sok száz vagy ezer fős hallgatóságot arra a kis időre jobbá teszi. Romantikus, amit beszélek, de megtörténik, ezért nem szégyellem. A minőségi programok az emberi minőséget hívják elő, és jobbak leszünk tőle.
Gondolok itt például a Cseh Andris és a barátai által szervezett offline rezervátumra, ami lehet, hogy a jövő iránya. Ott más szabályok érvényesek, a telefont, meg a laptopot kikapcsolni és találkozni az emberekkel. Ők minden este egy kis daloskönyvből Cseh Tamás és Bereményi Géza dalokat fognak együtt énekelgetni. Ebben mindig más fog segédkezni, a már az előbb említett Kollár-Klemencz, Lovasi Bandi vagy Víg Mihály.
Emellett rengeteg fiatal fellépőnk lesz. Úgy gondolom, hogy az elfogadás kultúrája még megvan a fiatalokban. Ezért törekszünk arra, hogy egy helyet teremtsünk, hogy együtt legyenek, találkozzanak, és persze megmutassák, amit tudnak, az SZFE-sek, a Freeszfe-sek, a kaposvári egyetemisták és a marosvásárhelyi színi hallgatók. Sőt van olyan produkció, amiben természetesen együtt játszanak SZFE-s és Freeszfe-s hallgatók. Tehát ez a romantika visz bennünket.
Mi az oka annak, hogy nincs a különböző helyszínek között egy a mostaninál gyakrabban és akár éjjel-nappal közlekedő buszjárat?
Egy szóval, három szóval, de százszor is ugyanazt tudom mondani, pénz, pénz, pénz. Most, hogy gyakorlatiasabb terepre léptünk, elmondhatom, hogy azt vettük észre, hogy kénytelenek voltunk a többi fesztivál módján emelni a bérletárakat, és bizony tapasztaljuk, hogy ezt nem tudják megvenni, miközben máshoz viszonyítva nem vagyunk drágák. Most ne beszéljünk a Szigetről, mert az nem egy másik Magyarország, hanem az egy másik ország. Miből csináljuk meg? Állami támogatásból, mecenatúrából és jegybevételből. Ebből a középső majdnem teljesen hiányzik. Változik körülöttünk a világ, és az egyik védnökünket idézem, Cseh Tamást, amikor a közösen írt könyvben arról beszél, hogy az egész világ csörömpöl a pénzben, gázolunk a pénztengerben. Ez önmagában borzasztó, de mégis mindig van és lesz a világnak olyan pontja, ami menedéket nyújt. És nekünk ez kell, hogy legyen. Most is ez van előttünk, hogy a Katlan egy ilyen menedék lehessen.
Visszakanyarodva a buszos kérdésre, tehát reggel 9-kor indulnak a buszok, éjjel 1 óra körül még ide-oda viszik az embereket. Tehát én azt érzem, hogy annyira nem szégyellnivaló, hogy mondjuk éjjel fél kettő és reggel kilenc között nem akkora a buszforgalom a falvak között.
Úgy tudom a Katlan minden évben létrehozza a saját produkcióit.
Előttem az egyiket, ezt a bizonyos Szent Efrém-Háy János produkciót, de lesz egy másik példa a mentés máskéntre, a Petri-tér. Rozs Tamás és Pál András közös előadásának már volt egy előbemutatója, ami a Most, mikor a vers újra divatba jött címen futott. Ez egy folytatása egy Petri-estnek, aminek Kezdhetek folytatódni volt a címe. Olyan, mintha ez az elnevezés is jelezte volna, hogyha elkezdhették, és szerintem iszonyú erősen elkezdték, akkor folytathatják is. Ez is lesz a Petri térben, de annak folytatása ez a kortárs magyar költők verseiből készített, koncertszínházi előadás. Remélhetőleg a jövőben aztán olyan élete lesz, mint a Petri-estnek, ami a Radnóti Színházzal közösen már négy-öt éve létező produkció.
Emellett vannak események, amelyek nem, mint forgalmazott produkció jönnek létre, hanem csak egyszer vannak. Az első kérdésre visszautalva, a mentés másként mellett, akár az itt is most is lehetett volna az az egy szó, amivel jellemzem a Katlant. Erre jó példa a vendégekkel kiegészült Balaton Zenekar. Megint Cseh Tamásozni fogok, de Víg Mihály és a barátai csak itt és csak most fogják ezeket a dalokat elénekelni. Persze egyiket-másikat énekelték már, csak nem ebben a felállásban. Van, amikor egy-egy zenekar olyan vendégeket hív, akikkel akár most lépnek föl először. Illetve megemlítek, egy szomorú eseményt, ami egy jó buli akar lenni, amiben egy francia énekesnőre emlékezünk. Hát ez biztos, hogy csak itt és csak most lesz. Julie Mama’j nyolcszor vagy kilencszer volt nálunk a Wombo zenekarral, Franciaországból, és tavaly ősszel meghalt. Az emlékesten két francia zenekar, majd a Besh o drom és Beck Zoli lép fel. Erre a kivételes énekesre és kivételes emberre emlékezünk, de közben benne lesz az emlékezésben sok mindenki. Például Tompos Kátya, vagy Törőcsik Mari, és persze ki-ki arra emlékezik, és azért gyújt gyertyát, akiért csak szeretne. De mindeközben ennek jó bulinak kell lenni, mert amíg élünk, addig az élet fölülírja a halált.
Most, hogy a Katlan már nem fér el egy tenyérben, és viszonylag nagy tömeget mozgat, mennyire tudnak odafigyelni, hogy a fesztivál fenntartható legyen vagy zöld?
Nem annyira, amennyire kellene. Figyelünk rá, de mindig lelkiismeret-furdalással jövünk ki belőle. Természetesen tudok pozitív példákat mondani, de mégis azt érzem, hogy erre sokkal jobban oda kéne figyelnünk. Ősszel sok más mellett ezen is el kell gondolkodnunk, hogy amikor vége a fesztiválnak, akkor részben a fejekben, részben ott a falvakban, egy szebb dolgot hagyjunk ott, mint amibe érkeztünk, és ez most még nem így van. Ebben a témában föl kell gyorsítani a gondolkodásunkat, mert a gondolkodás lassan változik, de ebben nagyon sok még a tennivalónk. Azt nem tudom a többi fesztiválhoz viszonyítva, hogy állunk, de mindegy is. Önmagunk szándékához képest rosszul állunk.
Van-e egy olyan célja a rendezvénnyel, amelynek elérésével azt gondolná, hogy az Ördögkatlan révbe ért?
Nem lehet révbe érni, ugyanakkor bizonyos értelemben lehet. 16-szor megrendeztük, mondhatjuk, hogy tudjuk, hogyan kell, tudjuk, hogy mi vált be, akkor szépen azokat, amik beváltak, azt megcsináljuk, és nem találunk ki semmi újat. De akkor pont nem lesz mentés másként, vagy itt és csak most, és nem lesz semmiféle olyan kihívás benne, amiért érdemes ezt csinálni. Ezt mi nem a pénzért csináljuk, ez nem a foglalkozásunk és erre senki nem kért fel bennünket. Felelősséggel jár ezt csinálni, mert sok ezer ember számára magától értetődő, hogy vagyunk. De ha már csináljuk, akkor olyan legyen, amin nekünk is izgulni kell. Amin talán legjobban izgulok, hogy sikerüljön, az a Vízhang-színpad. Az egyik estére, a beremendi strand egyik medencéjére építünk egy színpadot és ott Dinyés Dániel vezetésével egy kamarazenekar, illetve operaénekesek zenélnek, énekelnek, mindenféle hangtechnika nélkül, abban bízva, hogy a víz segít és viszi a hangot. Van min izgulni, de csak így jó, hogyha tétje van számunkra. Úgyhogy csak azt tudom hangsúlyozni, hogy révbe akkor érünk, amikor azt mondjuk, hogy ennyi volt.
