Bartis Attila-Mikó Csaba: A vége / Radnóti Miklós Színház
Nagy Péter István újfent sokrétű, a filmes világot a színpaddal vegyítő vállalásában monumentális rendezést tudhat magáénak a Radnóti színpadán. A vége Bartis Attila 2015-ös regényének színpadi változata, amelyet Mikó Csaba készített.
Fotók: Dömölky Dániel
Az alapanyag jó alaphelyzetet kínál fel egy sok szempontból érdekes és kapcsolati téren terhelt családtörténethez. A főszereplő fényképész, Szabad Andrásról rögtön az elején kiderül, hogy rákos beteg. Egy súlyos betegség az embert saját életének végiggondolására, elemzésére készteti, beleértve a családi viszonyokat is. Az előadás fő kérdésköre, hogy a fénykép műfaja – vagy a rögzítés szándéka – mennyire képes eseményeket, élettörténeteket megjegyezni, átadni az utókornak? És hogy vajon, ha nem készül több kép, ha nem rögzítjük többé a velünk történteket? Véget vet-e az elmesélésének, ha „kiszakad a film a kazettából”?
Nagy Péter István rendezésének érdeme, hogy ezt a filozofikus kérdést vizuálisan izgalmasan vizsgálja a két felvonás alatt a főszereplő Szabad András és az életében szereplők közti viszonyrendszer taglalásával, beleértve Gagarint, az első Holdra szálló embert is. A viszonyok feltárása közben az emlékezés kiterjed a Kádár-kori Magyarország mindennapjaira is.
Kováts Adél és Porogi Ádám
Schnábel Zita több részre osztott színpadi tere játszik a különböző korokban történő visszaemlékezések párhuzamával. Az idős, a középkorú és a kiskamasz Szabad történetei a színpad különböző részein, így hátul, a külön lezárt négyzetes térben is megelevenednek. Az okos díszlet az emlékezés síkjaira, a filmnézési szokásokra és a cikázó gondolatfolyamokra egyaránt reflektál. Ezt a reflexiót segíti a LED-design is. Wurk Ikona munkái többek pusztán a fényképkészítés színpadi megjelenésénél: aláhúz, kiegészít, karaktert jellemez, helyzetet hangsúlyoz. Szellemes, ahogyan a hetvenes évek filmvilágát idéző módon jelennek meg Szabad András apai ősei rögtön a darab elején, kiemelve ezzel az „életünk filmje” metaforát és rögzíthetőség-elmesélhetőség központi kérdéskörét.
Porogi Ádám és Lovas Rozi
Nagy Péter István rendezésében a látvány és a mediális eszközök mellett hangsúlyos elem a zene is. Ragaszkodva továbbra is a filmességhez, szinte minden jelenet alatt aláfestő zene szól, elemelve vagy éppen megtámasztva az adott szituációban kialakuló viszonyokat. Dargay Marcell és Csizmás András elvontabb, inkább érzeteket sugalló zenei világa fenntartja a benyomásokból, nézőpontokból felépített családtörténet gondolatébresztő, nyomasztóan kiismerhetetlen állapotát.
Az élet – és társadalomtörténet megörökíthetőségének kérdéséből indul ki a dramaturgia is. Sándor Júlia munkájában az eseményeket Szabad András saját narrálásában tárja fel, legyen szó személyes vagy a Kádár-rendszer történéseiről, amiket a három különböző korú Szabad kommentál, egyben újra át is él. A fényképész a saját képeit is alaposan leírja: jobb-bal-közép kompozíciókban vázolja fel az éppen elmesélendő eset kezdő szituációját. Ez a technika nemcsak a fényképész alkotó elméjébe, hanem az ember felelevenítési, emlékezési mechanizmusába is betekintést enged: hogyan ragadnak meg bennünk képként különböző módon befolyásolt életünk egyes jelenetei?
Bár kissé bő lére eresztett családtörténetet követ végig a közönség – az első, kissé vontatott felvonást dinamikus és tempós második váltja. Egy feszesebb alapanyag koncentráltabbá és lényegre törőbbé tette volna az előadást, ezzel együtt azonban nem csorbul a benne szereplő színészek érdeme. Egytől egyig otthon érzik magukat ebben a filmesen kaotikus, mégis, érezhetően irányban tartott rendezésben.
Jelenet az előadásból
László Zsolt, Porogi Ádám és Katona Péter Dániel játssza Szabad András három generációját. Van, hogy külön narrálják a saját korukat, van, hogy interakcióba lépnek egymással, természetesen, mint ahogyan néha mi is beszélgetünk magunkban kicsi énünkkel. Katona megformálásában egy az anyjához ragaszkodó, (női) szeretetre éhes kiskamasz tárul fel előttünk, aki ajándékba kapott fényképezőgépével emberi történeteket akar megragadni, hogy megértse a saját vidéki valóságát is. Katona gyorsan vált a határozott és elszánt fiatal, illetve a szexuális izgalmakkal teli, az idősebb nőknél alávetett szerepet játszó srác között. Egyszerre esendő, elszánt, idegesítő, kíváncsi, pökhendi és önbizalomhiányos. Katona ezen a skálán a fiatal, szenvedélyes hév érzetével, a szimpátiát megtartva mozog.
Porogi középkorú Andrása már egy céltudatosabb, de nem kevésbé kiéhezett és kiegyensúlyozott, tépelődő alkotó. Nagyon jó párost alkot az élete szerelmeként, majd feleségeként felbukkanó Évával, azaz Lovas Rozival. Porogi egyre nyíltabbá és kiismerhetőbbé válik, amíg Lovas Rozi kezdeti vonzereje és nyílt laposnak tűnő játszmája átvált egy zárt, titokzatos, minden családi titkot magába záró szelencévé. Ez a dinamika teszi a párosukat izgalmassá, főként abban a jelenetben, amikor Porogi Szabad Andrása fényképsorozatot készít Éváról és barátnőjéről, és rájön, hogy ezt a nőt nem tudja megfejteni a fotók segítségével sem. Lovas Rozi arcban és játékban is különlegesen játszik. Egyszerre képes a jelentéktelen, elbújó nőt és a buja, csábító femme fatale-t is megjeleníteni úgy, hogy mindkét személyiségtípusban hiteles marad, megrajzolva így az ember ezer arcát.
Szabad András Éva előtti életének fontos nőit Kováts Adél, Berényi Nóra Blanka és Bata Éva jeleníti meg. Mindhárman remek kiegészítői az éppen aktuális korban lévő Szabadnak. A nyugodt hangszínnel és kecses mozdulatokkal dolgozó Kováts kemény, mégis ellágyuló figuráiban jelen van a gondoskodó anya, a szexuális fenevad, a babusgató és a magához láncoló nő. Minden, ami a kötődési nehézségekkel küszködő Katona fiatal énjét és Porogi középkorúját vonzza. Kováts Keresztes Dalmája és Katona Szabad Andrása strandon töltött jelenete tartalmilag és képileg is az egyik legmeghatározóbb jelenet.
Bata és Berényi inkább epizódszereplők, ám a saját pillanatukban megragadják a közönség figyelmét. Bata hitelesen csábos acélossága remek ellenpont a fiatalosan bohém Berényivel, bár utóbbi néha hangban és gesztusokban túlzásba viszi a kedves, aranyos, ártatlanocska vidéki lány karakterét.
Porogi Ádám és Lovas Rozi
Az idős fotós László Zsolt karaktere. Az élettől és Éva elvesztésétől nem megtört, inkább eltöprengő idősebb férfit látunk, aki az analizálások során egyre bölcsebbé válik saját magával kapcsolatban. László Zsolt nem kapkod, nem ugrál emberekhez, kevesebb interakciója is van partnereivel. Hol áll, hol lassan sétál. Szemlél. És ez a szemlélődés László Zsolt szuggesztív színpadi jelenlétéhez nagyon is illő.
A férfi epizódszerepeket Bálint András, Rusznák András és Pál András alakítják. Ők is a főszereplő jellemalakulásának – és talán a Kádár-rendszernek is – befolyásolói és alakítói, akár a nők. Bár csupán egy-egy jelenetre bukkannak fel, mindhárman felmutatják számos karakterük közül a legerősebb színűt. Bálint öreg fényképésze kellemes és emlékezetes felüdülés a történetben, Pál András művészettörténésze igazi humorforrás, Rusznák helybeli, bicikliző Szentantalja pedig annyira szeretetteljes, mint amennyire a színész rafinált, de segítőkész barát Kornélként.
A legvégén László Zsolt egymaga a színpad elején állva összefoglalja az albumot: „nem fér el két valóság egy életben.” S bár a való életben talán nem is lehet, a színpadon Nagy Péter István és a Radnóti csapata képes párhuzamos emléksíkok, fotók és mozgó képek bemutatásával megmutatni a megörökítés és az emlékezés egyéni és társadalmi mechanizmusának bonyolult mivoltát, még ha kicsit hosszan is. Jó kezekbe került Szabad András életműve.
