Próbálunk előre nézni

|

Interjú Barda Beátával

Hogy mit jelent a Trafó? Izgalmas előadásokat, kiállításokat, egy mindig pulzáló közösségi teret, innovatív gondolatokat, lehetetlennek tűnő dolgok megvalósulását, a hely és a közönség szeretését. Barda Beáta tizenöt éve előbb művészeti vezetőként, jelenleg ügyvezető igazgatóként meghatározó alakítója intézménynek. Barda Beátával beszélgettünk a Trafó múltjáról, jelenéről

Barda Beáta, a Trafó ügyvezető igazgatója         Fotó: Nagy Gergely

A Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakára jártál, dolgoztál néhány fontos filmben. Az, amit ma csinálsz, bár van kapcsolódás, távolabb van attól. Az a fajta alkotás nem hiányzik?

Úgy éreztem akkor, hogy nem vagyok benne a filmszakmában, hiányérzetem volt, és bizonytalan voltam, hogy mit szeretnék csinálni. Elmúlt, úgy érzem, most a helyemen vagyok.

Dolgoztál Bereményi Géza Eldorádó című filmjében is. Nem szippantott be annyira, hogy ez legyen a te világod?

Mindössze három film asszisztense voltam, az Eldorádóban még főiskolásként és a Garas Dezső-féle Legényanyában, majd Tarr Béla egyik rövidfilmjében dolgoztam. Mindhárom erősen hatott rám, el nem tudtam képzelni, hogy más filmekben is dolgozzam. Megkaptam mindent, amit meg lehetett kapni. De azt is éreztem, hogy nem szeretném ezt egy életen át csinálni. Nincs hiányérzetem, legalábbis a filmmel kapcsolatban nincs, sok minden másban viszont érzem, tudom, mit kell, kellett volna csinálni, de ez a három film elképesztően jó volt, s ez így kerek.

Miközben azt mondod, most a helyeden vagy, mégiscsak hiányokról beszélsz.

Talán azért, mert nagyon sok mindent akartam volna. A Színművészeti előtt a Bölcsészkar történelem-angol szakán végeztem, tudtam, hogy tanítani nem szeretnék, de elég sok mindent, a doktorit is megcsináltam, ami a történelemhez kötődött. Ezek elmúltak, a hiányt leginkább abban érzem, hogy nem ülök be mint régen, a könyvtárba, nem olvasok el már ehhez kapcsolódó könyveket. Korábban sokat fordítottam filmeket, hiányzik, hogy más szeleteit is használjam az agyamnak. Azt hiszem, az ember mindig telhetetlen.

Bár voltak rövidebb előzmények, a Millenáris, a Táncszínházi Egyesület, jó régóta összefonódott az életed a Trafóval. Ezek az előzmények már egyenes utat jelentettek a Trafóhoz? Mit adtak a későbbiekben a mostani munkádhoz?

Ismeretet, helyismeretet adtak, mert evidens volt, hogy minden, mint például a Millenáris is, a független területhez kötődött, meg azokhoz az emberekhez, akik a kilencvenes évektől ebben a szcénában mozogtak. Tulajdonképpen organikus a fejlődés, ahogy eljutottam a Trafóig.

Az alap az volt, hogy a te világod a függetlenek, ott érzed jól magad, abban mozogsz szívesen?

Nagyon sokfélét szeretek, a lényeg, hogy jó, hogy érdekes színház legyen. Én is a kaposvári színházon nőttem fel, nagyon sokáig az, meg a Katona József Színház volt az érdeklődésem fókuszában, ami később kiszélesedett. Tanulási folyamat, amikor az ember megtapasztalja, hogy mennyiféleképpen lehet színházat csinálni, s milyen széles spektrumot takar, ha azt mondjuk, színház. Szeretem ezt minél tágabban értelmezni.

Kaposvár nem csak az ott játszó színészeknek lett alapélménye, a nézők több generációja is azon nőtt fel. Mennyiben határozza meg azt, ahogy ma gondolkodsz a színházról? Mit gondolsz a színházi formáról és nyelvről, mit jelent a szabadság és a függetlenség?

Az, hogy ma mit gondolok, abban nyilván benne van mindaz, amit ott láttam, amit azokról az előadásokról gondoltam. Mezei nézőként csodálattal néztem az ottani előadásokat, aztán később néztem másokat is ugyanilyen csodálkozással, csak akkor már több tapasztalattal és tudással.

Amikor a Trafóban kezdtél dolgozni, az akkor főleg a kortárs táncra fókuszált, ami azóta nagyon sokat változott. Milyen volt számodra az indulás, a Szabó György vezette időszak?

A Trafó egyik legjobb tulajdonsága, hogy próbál arra figyelni, hogyan kell az idő változásával finoman változni. Van egy finomhangolás, hogy mikor, mit és miért. Gyuritól tanultam, akinek hihetetlen antennája van erre, hogy gondolkodjon előre: mi lesz kurrens, mi lesz a jövő. Tagadhatatlan, hogy az ő köpönyegéből bújtam ki.

A váltás érzékelhetően akkor történt meg, amikor a kilencvenes évek kortárs tánca, azok az alkotók, akik korábban jelen voltak, már nem voltak jelen. A hazai vagy inkább a nemzetközi trendek határozzák meg a Trafó műsorpolitikáját?

Igaz, de annyi minden más is befolyásolja. Nyilván Gyurinak egyszerű volt óriási nemzetközi sztárokat meghívnia addig, amíg nem volt a Trafónak konkurenciája. A Petőfi Csarnok, majd a Trafó volt az a hely, amely ezt számtalan okból meg tudta valósítani. Később lettek hasonló műfajokat bemutató helyek, de nekünk az a feladatunk, hogy újszerű, újító, innovatív produkciókat mutassunk be.

A nemzetközi trendekben és a magyar viszonylatokban is ezt próbáljuk megtalálni, hogy mik azok az új megközelítési módok, azok az utak, eszközök, amelyekkel másról vagy máshogyan lehet beszélni. Hogy most nálunk, a Trafóban több a színház, mint korábban volt, azt számtalan dolog – például már van a kistermünk – határozza meg. Amúgy meg a műfajok kezdenek összeolvadni, nehéz a műfaji határokat meghúzni.

Úgy vélem, a műfaji határok vegyítése, egybeolvasztása, a műfaji sokszínűség a Trafó nagyon tudatos kézjegye.

A kétezres évek közepén „A képek ideje” című, két, hosszú távú európai uniós projektünk a mozgóképet az előadó-művészetekkel kapcsolta össze, ahol nagyon sok vetített produkciónk volt. Ez akkor még úttörőnek számított, ma szinte elengedhetetlen kelléke a színháznak. A vizualitásnak roppant fontos szerepe lett a színházművészetben.

A Trafó befogadó hely, kiállításoknak is ad helyet, közösségi tér, jó csak úgy beülni. Hogyan tudnád meghatározni a helyet?

A Trafó galériája szerintem Budapest egyik legizgalmasabb kiállítási helyszíne, kiállításai – hasonlóan a ház előadásaihoz – határátlépők: fantasztikus kísérőprogramokkal, performanszokkal, zenével, olvasókörrel gazdagítják a kínálatot kurátorok, azaz nem hagyományos módon közelítik meg a vizuális művészetet. Azt is nagyon fontosnak gondolom, hogy a Trafó szinte már a kezdetekkor elindította a színházi nevelési programját, ami folyamatosan alakul. Az évek óta Gondolat Generátor néven futó nevelési program, amelyet egy külön csapat visz, művészeti-nevelési programmá bővült, s minden művészethez kapcsolódó dologgal foglalkozik. Most, az online oktatásban kicsit nehezebb a szervezőink helyzete, de így is működik.

Azt látom, hogy ebben a szűkebbre szabott térben is folyamatosan dolgoztok, online kiállítások, streamelt előadások, beszélgetések vannak, emellett megindítottátok a Tudástrambulin előadás-sorozatotokat. Mennyire gyorsan tudtatok átállni, mekkora a küzdelem a fennmaradásért?

Mivel annyifélét csinálunk, úgy gondoltuk, ezt nekünk másként kell megközelítenünk, mint egy hagyományos társulattal rendelkező kőszínháznak. Heti menetrendet készítettünk, s így a hét minden napján más műfajban jelenünk meg az online térben. Vannak táncóráink, zenés programjaink, a galéria Nyitott Műterem sorozatában kurátorok és művészek beszélgetnek. S vannak a performatív események, amelyeket a hagyományostól kicsit eltérő módon (nem pusztán felvett előadásokkal) próbálunk izgalmassá tenni. Jó példa erre a Freak Fusion cirkuszi alkotócsoport Restlesslegs című előadása, amelyet még be tudtunk mutatni az ősszel. A mostani felvett változatban a néző döntheti el, hogy az előadás egy pontján melyik szereplővel megy tovább, vagy milyen nézőpontból nézi a produkciót, így egészen másféle befogadói élményt jelent annak is, aki élőben látta.

Új színházi formák születnek így. Mennyiben épülhetnek bele ezek a későbbi előadásokba, fogjuk használni a kényszer szülte kreativitásokat?

Szerintem lesznek olyan dolgok, amelyek meg fognak maradni az online térben, mert ott a helyük. Fekete Ádám Levél Anyámhoz című előadása például kifejezetten a digitális térre készült: abba a folyamatba engedett betekintést a nézők képernyőjén megosztott privát képernyő és fájlok segítségével, ahogyan a mamájának írt levél számos piszkozatból újra és újra átírva megszületett.  Az ilyen megoldások csak az online térben élnek meg. A technika fejlődésével azonban ezek is bevett színházi eszközökké válhatnak, új lehetőségeket nyithatnak.

Misszióként beszéltek a honlapon mindarról, amit a Trafó jelent. Mindig fontos volt, hogy éppen mi áll a Trafó érdeklődésének, érzékenységének a középpontjában. Ma melyek ezek a társadalmi kérdések, amelyek meghatároznak benneteket?

Hogy milyen az ideális Trafó? Nyitottnak, befogadónak, támogatónak, nevünkből adódóan generátornak, kezdeményezőknek kell lennünk, olyanoknak, akiknek nincs prekoncepciójuk. Ezek az értékek nagyon fontosak a Trafó életében.

Tavaly ünnepelte 20 éves fennállását a Trafó, s mivel ezt már „élőben” nem lehetett megünnepelni, egy négyrészes beszélgetéssorozat került ki a honlapra. Összegzés, meg útmutató a jövőre nézve is.

Egy ilyen kerek születésnap alkalom persze az összegzésre is, olykor össze kell foglalni, hogy honnan jöttünk s hova tartunk, de talán a legfontosabb, hogy próbáljunk előre nézni, s végiggondolni az iránytűt, hogy merre van Észak. Ez függ az anyagi helyzetünktől, attól, hogy mennyire tudunk kitekinteni arra, hogy mi van a világban, hogy mi történik Magyarországon, hogy mennyire tudunk interaktivitásban lenni a közönségünkkel. Hogy mennyire tudjuk szélesíteni azt az alkotói mezőt, akikkel tudunk s érdemes dolgozni.

Több, hozzátok hasonló befogadó intézmény van, hasonló kézjegyekkel, műsorpolitikával, több alkotótok ezeken a helyeken is működik. Versenyt jelent ez a számotokra?

A verseny egyáltalán nem ártalmas dolog, persze, gyorsabban és jobb cipőben kell futni, meg többet kell edzeni, de ez mindannyiunknak jót tesz.

Számos olyan előadásotok van, amely évek óta fut. Milyen szempontok szerint alakítjátok a műsorpolitikátokat?

Nem volt célunk, hogy repertoárt építsünk, miközben mégiscsak lett, mert igény van rá. A függetleneknél ahhoz, hogy támogatást kapjanak, előírt, hogy hány bemutatót kell tartaniuk, ez is szempont. Ettől aztán felgyorsul a tempó, s születnek újabb és újabb előadások. Miközben olykor szüksége lenne az alkotóknak lassulásra, megállásra, kísérletezésre, amiből nem feltétlenül kellene előadásoknak születnie. Persze a projektek, mint például a mostani Liberty, amelyből majd létrejönnek művek, lehetőséget adhatnak erre. Tavaszra terveztük, a járvány miatt csúsztatni kellett, s iszonyú kíváncsi vagyok, hogy ezek a szabadságból és a szabadságról született furcsa hibridek hogyan találkoznak majd a közönséggel.

Azt hiszem, a Trafó összenőtt az életeddel. Örök szerelem?

Sokan vagyunk így, Szabó Gyuri életével, aki kezdetek óta ott van, még jobban összenőtt. Ha ő nincs, nem ez a Trafó születik meg. Nekem is nyilván szerelem, sok mindent szeretek is csinálni ezzel kapcsolatban, vannak olyan feladatok, amiket nem feltétlenül. De összességében nagyon jó mindaz, amit a Trafó jelent nekem.

CÍMKÉK: