Bábszörnyek és szörnyeteg emberek

|

Bábu Fesztivál / Budapest Bábszínház

Jó mustra volt ez, érzékletes ízelítőt adott az igencsak sokszínű bábművészetből.

A bábjáték szerelmesei most aztán kiélhették magukat, és azoknak, akik pedig még nem tapasztalták meg a műfaj csodáit, most lehetett mutatni néhány felvillanyozó produkciót a 10. Bábu Fesztiválon, a Budapest Bábszínházban. Aminek 70 éves születésnapja alkalmából idén nemzetközi volt a rendezvénysorozat.

Rögtön az első produkció saját bemutató volt, Weöres Sándor Holdbeli csónakos című gyönyörűséges, szerteindázó mondatú, és a történetében a világot bejáró darabja, ami egy szombathelyi kivételt leszámítva, nem volt még bábszínpadon, holott oda íródott. Emlékezetes a Tháliában való előadása, és talán még emlékezetesebb, amit a Nemzetiben rendezett Valló Péter, sok szereplővel, temérdek figurával, jelmezek, díszletek, no meg a színpadtechnika tobzódásával, és Kaszás Attila felejthetetlen színészetével. A mostani premiert megelőzően biztató volt, hogy Hoffer Károly rendezi, tervezi. Ez a fiatal művész sokat tud a műfajról, és sokat arról is, hogyan lehet többféle korosztályhoz, nézői réteghez szólni. Hogy lehet egy produkción belül különböző  bábtechnikákat használni, és az „élő” színész miként játszhat együtt az általa vagy a kollégái által életre keltett holt anyaggal, legyen az bábfigura vagy tárgy egyaránt. A Semmi, Az időnk rövid története költői víziójú, humorral teli, szép és megrendítő produkciók, a Gengszter nagyi remekül beszél arról, hogy kiskölyök és nagyszülő hogyan kapaszkodik egymásba, hogy lesznek egymás szövetségesei, barátai, rakoncátlan játszótársai.

És most itt a Holdbeli csónakos, aminek ugyancsak ő a rendezője, tervezője, kapott hozzá pénzt, paripát, fegyvert, jó színészeket, megálmodhatott rengeteg figurát, lehetett nagyszabású víziója. Érezhetően tobzódott a lehetőségekben. Mesés világjárásra hívja a nézőket, az ábrándos Pávaszem királylánnyal, akinek négy fejedelmi kérő sem felel meg, és a beléje halálosan szerelmes, ugyancsak királyi sarj Medvefiával, hogy kalandozzunk velük a földtekén. Izguljunk értük, miközben képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe keverednek. Szörnyűségesen elaljasodott, kegyetlen emberekkel is meg kell küzdeniük. És közben lassacskán csak megtalálják önmagukat, Pávaszem is rájön, kár arról egyfolytában álmodozni, hogy az égen úszó Holdbeli csónakos, akibe reménytelenül belezúgott, majd valaha is magához emeli. Neki itt van a földön Medvefia, ráébred arra, hogy mesebeli holtodiglan, holtomiglan módon vele érdemes, üdvös élnie.

Hoffer ezúttal sem spórol a csodákkal, a Holdbeli csónakos árnyjátékként úszik az égen, de aztán hús-vér drótkötéltáncos artista képében is megjelenik. A két főszereplőt, Pájer Alma Virágot és Barna Zsombort is látjuk teljes valójukban és bábalakban szintúgy. Azt különben nem szeretem, hogy amikor egymáséi lesznek, kicsenik a deszkákról a bábjaikat, így ők nem részesei a boldog végkifejletnek. Három vásári bábfigura, akiknek mozgatói ugyancsak hol látszanak, hol nem, Vitéz László, Bolond Istók és Paprika Jancsi kísérik őket a hatalmas veszélyekkel járó útjukon. Ők kesztyűs bábok, Tatai Zsolt, Szolár Tibor, Pethő Gergő megszemélyesítésében. A segítőik, a „drukktáboruk”, világfájdalmas sóhajtozásuk közben képviselik a humort, az áradó vitalitást. Ebből a második előadásban olykor még kevesebbet éreztem, mint amennyire szükség lenne. Nem telivéren élettel teli még minden szituáció, tán a roppant nehéz mozgatási feladatok, a színpadtechnika, a háttérben dolgozók csúcsra járatása még időnként elvonja a színészi átéléstől a figyelmet, és a művészek még nem érzik mindig, mire hogyan reagál a közönség. De hiszem, hogy mindez a helyére rázódik. Vagyis, amikor én láttam, még nem volt teljesen kész a produkció. Ettől azonban még lenyűgözött a fantáziadús grandiózussága, a nekifeszülés ennek az óriási munkának, a tehetség, a markáns figurák tobzódása, az egész látvány. Több felszabadult játékosság, szertelenség kell még, kicsit lehetne száguldóbb a tempó, feszesebb a ritmus.

De a kritikai észrevételek dacára, azért imponálóan lenyűgöző ez az egész, a színészek, Pallai Mara, Hannus Zoltán, Kovács Katalin, Teszárek Csaba, Karádi Borbála, Kemény István, Beratin Gábor, Ács Norbert, Spiegl Anna, Ellinger Edina koncentráltan odaadó jelenléte, Gimesi Dóra dramaturgi munkája, ő már a szombathelyi Mesebolt Bábszínház, Harangi Mária által rendezett, előadásának létrejötténél is bábáskodott. Fontos a zenéről is beszélni, amit a vérbeli színházi muzsikus, Kovács Márton szerzett, Wagner-Puskás Péter és Gyulai Csaba játszik igencsak „összelélegezve” a történésekkel.

Az egymás után sorjáztatott csodák, a filmes elemekkel is tarkított látvány, a varázsos mondatok hatnak. Jó nézni a közönség tagjainak arcát, az ámulatot-bámulatot, jó nevetni, fellélegezni egy-egy vészes helyzet után. A Holdbeli csónakos minden bizonnyal hosszú-hosszú ideig méltán műsoron lesz, nagy-nagy sikerrel.

Duda Paiva: Blind

Volt egy kimondottan felnőtteknek szóló, holland produkció, ami totálisan lenyűgözött. Duda Paiva játszotta, aki rászolgál a hírnevére. Egyedül csinál összművészetet. Bábjai valószínűtlen lények, szürreális látomások, de nagyon is valóságosan táncol az akár ember nagyságú alakokkal, amik részint torzszülöttek, beteges lázálmok kivetülései. Horrorfilmben is megállnák a helyüket, de kedves gesztusokra is képesek. Paiva énekel is, hasbeszél is, sőt „hasénekel”, ilyet én még soha nem pipáltam. Akrobatikus képességei is vannak, és lazán megszólít a közönségből bárkit, kedvesen vagy ironikusan provokál, sármos és, ha kell visszataszító, improvizálva poénokat szór, de feltárja lelkünk iszonytató bugyrait, és Evandro Serodio-val közösen tervezett, meghökkentő, mesteri figuráival, Nancy Black rendezésében, elementáris előadásban teszi közszemlére azt, amit inkább visszafojtanánk magunkba.

Anima

A Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatói, az Anima című produkcióban, Ellinger Edina kurzusán, rászabadultak négy ugyanolyan, semleges arcú bábra, technikáját tekintve, úgynevezett bunrakura, amit hárman is mozgatnak, finom összehangoltsággal. Általuk kitalált etűdöket látunk. Ők feketében vannak, de azért látjuk valamennyiüket, nem használnak kellékeket, a bábokra nem adnak jelmezeket, azt vizsgálják, hogy ennek a négy teljesen azonos figurának milyen a hatása rájuk, hogyan viselkednek a kezükben, mivé tehetik őket. Lehetnek persze férfiak és nők, még szeretkezős jelenet is van, lehetnek gyerekek, fiatalok és öregek, bárkik. Fellázadhatnak mozgatóik ellen, önállósodásra törekedve, szabadságvágytól fűtötten, és megláthatják, mire mennek nélkülük. Az is felmerül, hogy báb lehet-e szerelmes emberbe, és viszont. Leendő szakmájuk lehetőségeit is vizslatják ezek a fölöttébb rátermett, lelkes, fantáziadús fiatalok. Ács Petra, Bánky Sára, Bartha Bendegúz, Bartos Ágnes, Csarkó Bettina, Csernák Norbert, Horgas Ráhel, Kedves Csaba, L. Nagy Attila, Podlovics Laura, Szekeres Máté, és már végzett színészként, Tóth Mátyás pontosan dolgoznak, de felszabadultan, diákos hevülettel játszanak, szinte nem férnek a bőrükbe az örömtől, hogy ezt csinálhatják. Nézni is öröm őket, fantasztikusan jó lenne, ha meg tudnák őrizni ezt az ihletett alkotói állapotukat.

Meet Fred

Az Egyesült Királyságból érkezett színészeket a Meet Fred előadásában, a Hijinx-Blind Summit Színház színeiben, nem mindig nézem szívesen. Van egy hasonlóan semleges bábfigurájuk, mint amilyeneket az egyetemisták használnak. De ők, ellentétben velük, nincsenek mindig pariban ezzel a saját maguk által érzékenyen, komoly tudással életre keltett lénnyel. Időnként olyanok, mintha rossz kabaréban ripacskodnának. Amikor pedig a bábhoz nyúlnak, átszellemült az arcuk, fölöttébb figyelmes a tekintetük, virtuózak, de leheletfinomak is. Douglas Rutter, Llyr Williams, Nick Halliwell, Ben Pettitt-Wade rendezésében, a különböző jelenetek előadásakor, jól tennék, ha a játékmódjukat közelítenék ahhoz a stílushoz, amit a báb számára olyan kiválóan megtaláltak.

Torzonborz, a rabló

A Bóbita Bábszínház Torzonborz, a rabló című előadása üde vásári játék. Mint a Holdbeli csónakosban, ebben is szerepel a nagy szájú és nagy vagányságú, Vitéz László meg társa, Paprika Jancsi. Afféle bohócpárost alkotnak ők ebben az esetben. Mókás viszontagságokon keresztül üldözőbe veszik a tényleg eszelősen torzonborz rablót, aki sátáni kacaj kíséretében, Jancsi szeretett nagymamájától ellopja az éppen a születésnapjára a két kópé által neki ajándékozott kávédarálót. Na ebből aztán lesz nemulass, csihi-puhi. Schneider Jankó rendező érti a vásári bábjátékot, már több mint tíz évvel ezelőtt is értette, amikor A három kismalac és a farkasok elképesztően őrült, tébolyultan szellemes változatát írta, rendezte és játszotta Nagy Viktóriával egyetemben. Egyébként változatlanul játsszák, remélhetően az egykori szédült kergetőzésekkel, szélsebes irammal, bohózati helyzetekkel, rajzfilmesek által is megirigyelhető ötletparádéval. Mindebből van most is, de valamivel kevesebb, nem mindig száguldó a tempó, de amikor nekilódul a játék, vagy éppen a színészek zenélése, akik hol elrejtőznek a paraván mögé, hol előkerülnek, akkor igencsak élvezetes a Czéh Dániel, Matta Lóránt, Papp Melinda, Balog Zita Mária, Vadon Judit és Schneider által előadott produkció. Aminek fancsalian telitalálat bábjait és elmésen megosztható játékterű paravánját Grosschmid Erik tervezte.

Összességében jó mustra volt ez, érzékletes ízelítőt adott az igencsak sokszínű bábművészetből.

CÍMKÉK: