Edward Albee: Nem félünk a farkastól / Centrál Színház
Bele a közepébe. Bele a lecsóba. Hamvai Kornél remek, nyelvileg naprakészen jelen idejű, pillanatonként szikrapattintó új fordítása megengedi, hogy az előadás első percét ezzel a link dumával, a megkavart katyvasz elcsépelt szófordulatával jellemezzük.
Rudolf Péter, Básti Juli Fotók: Horváth Judit, Centrál Színház
Básti Juli mint Martha ittas dülöngéléssel zuhan saját lakásuk még épp elviselhető rendetlenségébe, bukik be a drámába. Szétszórt mozgásában érződik némi mesterkéltség, allűr, amelyet később levetkőz, akárcsak egyes ruhadarabjait – de hát most, éjjeli 2-kor olyan buli van mögötte, amelyen folyamatosan megjátszotta, odatette magát, ő, az összeszokott értelmiségi társaság vélt vagy valós női fénypontja. Férje, George, a szerep szerint nála hat évvel fiatalabb, negyvenhat éves, pályáján mindössze gyér sikereket magáénak tudó egyetemi docens (történelem tanszék) Rudolf Péter alakítása által halkabbra veszi szavait és lépteit, megfontoltabbra mozdulatait, azonban ő is a szétesés határán jár, annyira utálja – még zsigereiben remegteti – apósa, a kisvárosi, ötödrangú egyetem mindenható rektorának menetrendszerű szombati pofavizit-orgiáját.
Puskás Tamás állandó kis akciózásokra építő, egyszerre aprólékosan figyelmes és nagyvonalúan mozgósító rendezése az első részben egy percre sem vesz vissza ebből a mindjárt az elején majdnem tetőponti hangvételből. A szöveg pedig – kiradírozva és újakkal helyettesítve a múlt század közepe táján keletkezett színmű mára fakóbbá lett, néha még az ezerkilencszáznegyvenes-ezerkilencszázötvenes évekre visszautaló információit és poénjait – biztosítja a folyamatos nyelvi attakokat: mi lett a (főleg a férjek felől nézve) két „jó partiból”. A Centrál Színház előadása ugyanakkor nem tüntet azzal, hogy elszakad Edward Albee eredetijétől. Sőt, igazán albee-s. A Pallós Nelli tervezte, nappalivá egybenyitott zsúfolt könyvtárszobákból álló nagyszabású díszlet bizonyára tudatosan idézi fel az 1962-es Broadway-bemutató hasonló kulisszáit. A zegzugos térben sok a szeglet, hátul több a ki- és feljárat, elbújni, menekedni mégsem lehet benne. Itt megy végbe az első, a második és a harmadik felvonás (a könnyen érthető szerzői címekkel is illetett Fun and Games gonosz kis huzakodásai, a Walpurgisnacht kísérteties boszorkányéje és végül az „ördögűzés”: The Exorcism), ezúttal két részben, egy szünettel.
Ha Puskás ilyen díszletet kért és kapott, be is kell játszatnia. Járásokkal, fekvésekkel, félreülésekkel, összetűzésekkel, horizontális és vertikális színpadi magatartás-jeleket keresve. Ipiapacsokkal, fogócskákkal. Mikor ki a hunyó. Básti Juli közönségességében is királynői démonjának lelki lemeztelenedéséhez és Rudolf Péter kimértebb, rekedtesebb, okos George-ának páncélok és maszkok mögötti védtelenségéhez szövetséges ellenfélként társul Schmied Zoltán (alias Nick), az egyetemi versengésbe még csak belekóstoló friss tanerő alapvetően sportemberi teljesíteni igyekvése, sótlanságból fűszeresedő daca és a Honey-t játszó Ágoston Katalin árnyszerűsége, mely a butuskaságból fegyvert is képes kovácsolni. Gyilkos viadal, négyszemélyes ön- és egymás-kergetés. A szokatlan időpontban érkezett vendégek egy se vele, se nélküle házasság nem először prezentált, de ezúttal pokolivá izzó tusakodásának lesznek tanúi és részesei. A négy figura az összes lehetséges páros szituációkban, hármasokban és főleg négyesekben megjárja az író vájta kapcsolati bugyrokat. Andó Ildikó jelmezei ugyancsak elbeszélik, hogy Honey drámája pasztellben alig veszélytelenebb Martha harsányan divatbemutatós, sikertelen önvédelmének csapdáinál, és a lezseren konvencionális öltözékű biológusból, Nickből még George-formátum sem válik soha, pedig utóbbi beletörődött a sikertelenségbe, szürkeségbe. A bezápultság, a távlattalanság a vendéglátók múltja és jelene, a vendégek jövője. Eddig talán egyikük sem félt a farkastól. Egy már biztosan félni fog. Vagy kettő. Vagy mind a négy.
Schmied Zoltán, Básti Juli, Ágoston Katalin
A gyors váltásokból kifogyhatatlan Básti az ura, viszont a robbanáskész egykedvűséget mindenképp őrizni akaró Rudolf a színészi dirigense az előadásnak, melyben a szerepét folytonosan újrapozicionáló Schmied és a Honey-t a megszokottnál kontúrosabbra fogó Ágoston sem mellékszereplő. A közös akciókhoz mindannyian hozzáteszik a magánakciókat, öntik az olajat és a szeszt a tűzre. Érdemes lenne „lekottázni”, melyikük mikor milyen italt kér vagy tölt, miként dobálják a jégkockákat fogóval vagy marokkal a poharakba, s hogyan hat rájuk a növekvő alkoholszint a poharak sokasodó ütegei között.
Puskás és csapata végig bírja szusszal az első részt, bőségesen mérve a szarkasztikus humor adagjait. Lankadatlanul veszik űzőbe az ördögöt – a mondókabeli farkast –, mit sem törődve azzal, hogy esetleg utolérik. A premier paradoxona, hogy amikor viszont az ördögűzés (az idősebb házaspár felnőtt „gyermeke” körötti nagy, gyilkos dialógus) Albee-nál is visszafogottabb, szimbolikus síkra terelődik – és a domináns kettős mellett az inkább hallgatósággá váló másik páros játéklehetőségei lecsökkennek –, a Nem félünk a farkastól feszültsége lankad a Centrálban, és szituáció, hanghordozás, világítás még ebben a gondos beállításban is fenyeget a melodráma besurranásával.
Rudolf Péter, Schmied Zoltán, Ágoston Katalin
De megússzuk. Nagy taps éltette a premieren Básti Juli elementaritását, Rudolf Péter mennydörgés nélküli villámlását, szívből honorálta a közönség Ágoston Katalin és Schmied Zoltán taktikus színpadi sakklépéseit. Lehet, hogy az elismerés inkább a szünet előtt szerzett élményeknek szólt – de a rendezői és színészi munka egészét illette.
