Az utolsó tűzijáték / Bethlen Téri Színház
Udvaros és Földes jól állnak egymásnak. Lerí róluk, hogy igencsak szeretik ezt az egészet csinálni.
Földes Eszter és Udvaros Dorottya Fotó: Kállai-Tóth Anett
Udvaros Dorottyának szörnyűségesen meg tud keményedni az arca. Az előbb még tűzijátékot készült nézni egy dombtetőn, szerepe szerint, iceregve-ficeregve, de csak elhelyezkedett kényelmesen, látszott, örül, hogy itt lehet. Kisimultak a vonásai, szelíd mosolyra húzódott a szája, jelezve, hogy most éppen minden rendben van. De aztán hirtelen megjelenik a lánya, és villanásnyi időre ez az arc megkeményedik, a szemekben valami ridegség, kegyetlenség villan, majd visszarendeződnek a vonások, netán túl kedveskedővé is válnak, a hangban is megjelenik valami hamis nyájasság, így aztán rögtön érződik, hogy nincs rendben valami kettőjük között, miközben máris kedvesen csacsorásznak.
Történik mindez Az utolsó tűzijáték című darabban, amit Csábi Anna az ausztrál Alex Broun és a dán Jens Christian Grondahl műveiből kavart ki, és a Bethlen Téri Színházban rendezett meg a MANNÁval közös produkcióban, a Találkozások program keretében. Ennek lényege, hogy egy fiatal rendező, valakinek a mentorálásával – ebben az esetben Jordán Tamáséval –, színpadra állít egy olyan darabot, amiben különböző generációjú színészek játszanak. A Nőkből is megárt… címűben például a valóságban is anya és lánya, Tordai Teri és Horváth Lili alakítanak egy persze nem minden konfliktus nélküli anya-lánya viszonyt, a fanyar humorral átszőtt, gyakran kesernyés, de mégis életvidám produkcióban, Cseh Judit rendezésében.
Fotó: Jókuti György
Most Földes Eszter a minden szempontból méltó partner. Ebben a szezonban kijut neki a kétszereplős darabokból. Decemberben még a Karinthy Színházban láttam, A babában, amiben szexis és önérzetes robotot személyesít meg, aki megleckézteti az őt próbaüzemre bevállaló, Szabó P. Szilveszter által alakított, macsó férfit. Alapvetően könnyed, szórakoztató az este, ami azért mégis fontos kérdéseket vet föl. Az utolsó tűzijáték viszont lavíroz a Bergman-filmek vérre menő lélektani, önmarcangoló és mindenkit marcangoló, szinte bőrt és húst letépő drámája, meg valami hollywoodi kissé a felszínen lelkizős, csipetnyit érzelgősségbe hajló, de azért nézőbarátan „jól csúszó” könnyedség között. Persze naná, hogy jutalomjáték a két színésznek, hiszen minden kétszereplős darab az. Lehet úgy játszani, és van, amit úgy is kell, hogy a színészek virtuózan csillogtatják a képességeiket, felvonultatják az eszköztárukat, szinte show-műsorral, attraktív esztráddal rukkolnak elő, elolvadva a saját briliáns képességeiktől. Most alapvetően nem erről van szó, bár csipetnyi ebből is van a produkcióban, ami alapvetően ennél sokkal mélyebbre ás.
Az első jelenet az egykori mozi erkélyén játszódik. Fölfelé kell néznünk, így jól érzékeljük a magasságot, az elkülönültséget, azt, hogy az anya innen szokta csodálni mások elől elrejtőzve, számára kellemes magányban a tűzijátékot. Felfedezve a rejtekhelyet, ebbe, ha úgy tetszik, az intim szférájába hatol be a lánya, aki feltehetően rengetegszer próbált közelebb kerülni hozzá, de ez nyilván nem ment és nem ment. Ott voltak köztük az anya által emelt falak, amit színésznőként önimádatból, munkamániából, fontosságtudatból, a középpontban levés kényszeréből, időhiányból emelt maguk közé. Földes arcáról lerí a szeretetvágy, az, hogy akár még bújna is a mamához, de már rajta is látható a ridegség, a tartózkodás a közeledés áhítása mellett, a félrehúzódás, mert nyilván számtalanszor megégette már magát. De azért röhécselnek, dumcsiznak, mint a jó barátnők, és mégis egyfolytában érződik, hogy valami nincs rendben, hogy ez csak pillanatnyi látszatidill, ami hamarosan szertefoszlik majd.
Fotó: Udvarhelyi Gergely
Amit aztán látunk is a következő jelenetben. Ébner Aletta díszlete kitáguló kórházi folyosót ábrázol, kétoldalt fehér, sterilen rideg, egy kaptafára gyártott, dermesztően jellegtelen műanyag székekkel. Ideérkezik az immár sztárszínésznő lány, hogy hosszú idő után, meglehetős kényszeredettséggel, meglátogassa az anyját. Napszemüveg mögé rejtőzik, arca rezzenéstelen, de szép, viselkedése távolságtartó, egész lénye a jégcsaphoz hasonlítható. Udvaros ekkor már a végstádiumban lévő anya ápolónőjét adja. A celebeknek járó rajongással körbezsongja a színésznőt. Igencsak megbámulja elölről, hátulról, kellőképpen megcsodálja. Amire persze távolságtartás és merev tekintet a válasz. A mama alszik. Ott ácsorog a híres színésznő, kezében cserepes virággal, masnival átkötött ajándék desszerttel, nagy tanácstalansággal. Egyik lábáról a másikra lépve toporog. Itt most nincs a rajongók ünneplése, nem címlapfotózáshoz rendezettek a vonások, itt hamar kiderül, hogy kiszolgáltatottság van. Várni kéne, de ahhoz se kedv, se idő. Menekülne már az anyjával, és ezzel a saját magával való szembesüléstől. Az ápolónő pedig egyre csak marasztalja. És mindinkább kíváncsiskodik. A maga oktondian, rámenősen cserfes módján egyre jobban belekérdez a lényegbe, az anyjával való kapcsolatának lúdbőröztető hiányosságaiba.
Fotó: Udvarhelyi Gergely
A két színésznő elemében van. Földes bámulatos ívet játszik el a teljes bezárkózástól a csaknem őszinte megnyílásig, majd az ismét ünnepelten is magányra ítélt, jégcsap létig. Sejthető, hogy majd a maga gyerekével ugyanúgy bánik, mint vele valaha az anyja. Udvarosnál is ott az impozáns ív, a csacska nőtől eljut az életet jól ismerő, a „jövevényre” tényleg kíváncsi, csaknem bölcs gyóntatóig. Ez valódi párharc. Nagyszerűen játszható és nagyszerűen is játszott színészcsemege. Kicsit sziporka, tűzijáték, kicsit pokolra szállás. Nem annyira, hogy maradandó károsodást okozva hatalmas gyomrosokat húzna be a nézőknek, de azért fájdalmas, önvizsgálatra késztető. És némiképp groteszkbe hajló is, ami pedig, ha nem is harsányan, de nevettető.
Udvaros és Földes jól állnak egymásnak. Érezhetően inspirálják a másikat, és inspiratívan hatott rájuk Csábi Anna, a rendező is. Lerí róluk, hogy igencsak szeretik ezt az egészet csinálni. A közönség pedig viszonozza feléjük a szeretetüket.
A Bethlen Téri Színház és a Manna produkciója
