Reflexiók az Ördögkatlanból
Alice voltam Csodaországban azzal a különbséggel, hogy Alice az élményszerzés mellett ültetőként önkénteskedett…
Fotók az Ördögkatlan Fb-oldaláról
Megtört a jég. Pontosabban a napfény, hiszen július végén, augusztus elején általában – leszámítva idei, szeszélyes nyarunkat − süt a nap és meleg van. Szóval, eljutottam első Ördögkatlan Fesztiválomra, amelyet idén július 31-e és augusztus 4-e között rendeztek meg. Alice voltam Csodaországban azzal a különbséggel, hogy Alice az élményszerzés mellett ültetőként önkénteskedett, a csodák pedig nem a beszélő virágokban és zsebórával rohangáló nyulakban, hanem színházi előadásokban, zenei koncertekben, beszélgetésekben, művészekben és résztvevőkben: magában az atmoszférában rejtőzött.
Az egykori Bárka Színház kezdeményezésére, Bérczes László rendező és Kiss Mónika dramaturg vezetésével 2008-ban a Művészetek Völgye ihletésére elindított összművészeti fesztivál családias hangulatáról és közösségteremtő erejéről híres – teljesen jogosan. A kislexikon.hu-n feltüntetett ’katlan’ szócikk alatt a következő definíció áll: „üst, minden mély, boltos fenékkel ellátott fémedény, mely folyadékoknak felforralására szolgál (…)” Fordítsuk le ezt a megfogalmazást a mi „ördögkatlani” nyelvünkre!
A Baranya megyében fekvő óriási völgy mélyén fekszik a fesztivál központi települése, Nagyharsány, valamint a fesztivál további helyszíneként szolgáló települések is: Kisharsány, Beremend és Villánykövesd. A fesztivál programját képező színházi előadásokkal és/vagy egyéb kulturális eseményekkel e településeken kívül három másik helyszínen is találkozhatunk, mégpedig a Vylyan Pincészetben, a Mokos Pincészet területén és a Szársomlyói Szoborparkban. Öt napot töltünk együtt, szervezők, önkéntesek, művészek, zenészek, műkedvelők, sorszámosok és nem sorszámosok, netán arra járó civilek ebben a művészeti üstben. Amely valóban alkalmas felforralásra és összeforrásra. Eggyé forrtunk és nem csak a kissé szeszélyes, a váratlan záporok miatt dunsztossá és páradússá váló, napsütésben és izzadásban gazdag „katlanos” időjárás miatt.
Noha különböző helyekről érkeztünk, egyikünk sátorban Nagyharsányban, másikunk szálláson Kisharsányban lakott, noha eltérő életkorral és színházi tapasztalatokkal rendelkeztünk, különböző műfajú, valamint más-más generációt megszólító és különleges ízléssel létrehozott előadások találkoztak színházi és „kevésbé” színházi közeggel és környezettel, mégis. Igen, mégis egy eseményhez, egy kultúrkörhöz tartoztunk, a „katlanizmus” híveivé váltunk. Kezdőként, haladóként, rutinos visszatérőként egyaránt. A fesztivál 5 napja folyamán nagyon jól megfért egymás mellett – vagy éppen egymással párhuzamosan futtatva – az ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós által alapított Sztalker Csoport első önálló, elementáris élményt nyújtó közösségi színházi előadása a Kassai Thália Színház Bérczes László által rendezett fekete humorú kamaraelőadásával, Szarvas Józseffel a főszerepben. A Second Life- avagy kétéletem személyes, mégis bohókás hangulata a Pesti Magyar Színiakadémia végzős hallgatóinak dinamikus, feszes tempójú, szívszorítóan végződő Liliom című vizsgaelőadásával. A Forte Társulat kissé hosszú, ám az emberi testet, a fizikalitást (Horváth Csabához méltón) a végsőkig fel- és kihasználó Az öngyilkos című produkciója a belga artisták egyedi, poénos, ugyanakkor elképesztő cirkuszi előadásával.
A Kiscsillag együttes zenéjében megmártott, Scherer Péter egyedülálló, mégis természetes színjátékával megspékelt Semmi konferencia a k2 Társulat Baranyai Gyöngyösbokréta elnevezésű, ott és akkor a Katlanon létrehozott és megálmodott előadásával. Nagyon szépen fogott kezet a RIM (Radnóti Ifjúsági Műhely) hétköznapi, aktuális társadalmi és/vagy kulturális témakörökre épített délelőtti foglalkozásai az immáron hatodik évben megrendezett, 3,5 vagy 7 km-es Katlanfutással, és szépen összecsengett a 30y, a Quimby, a Budapest Bár az ukrán asszonyok énekével, vagy a Grund, Frenk és a Mongooz And The Magnet zenéje a madárkészítéssel vagy a babavarrással. Sőt, még a stoppolás és a naponta induló, a helyszíneket összekötő busz, az ún. Katlanjárat is egybefonódott, amiképpen a jó minőségű villányi borok az egyszerű ciderrel. Egybeöntöttük. Közösséggé váltunk észrevétlenül, ördögi, mégis természetes módon.
A tizenegyedik Ördögkatlan Fesztivál volt ez. E tisztes kor egyben egyre több macerát, egyre több szervezést is jelent, miként az idősebb nénik és bácsik is egyre több (általunk) elviselendő rigolyával rendelkeznek az elmúló évek folyamán. Megvan a veszélye annak, hogy az egyre népszerűbb és egyre nagyobb látogatói számmal rendelkező fesztivál elveszti családias jellegét, és bizalmatlan, minden táskát megnéző, minden vizet nem tartalmazó palackot (a magyar borvidék egyik lüktető szívében!) kidobó biztonsági őrökkel lesz tele a völgy, és mi egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ösztönösen elhúzódunk egymás mellől a koncerten és bezárjuk a táskánkat, nehogy véletlenül… Persze, a veszély megvan. Ám ha a kezdők megérzik ennek az egy üstben való létezésnek az ízét, a haladók tovább nemesítik a katlani cuvét, a rutinosak pedig ezután is részt vesznek a kevergetésben és az összeöntésben szívvel, bizalommal, (a művészetek iránti) rajongással, akkor nem kell félni. Nem szabad aggódnunk, mert az Ördögkatlan Összművészeti Fesztivál még sokáig megmarad annak, ami most, 11 év után: egy folyamatosan fortyogó, elképesztő ízvilággal rendelkező, mindenki által, eltérő mennyiségben fogyasztható, érett, szobahőmérsékletű, egyre több és több alapanyagot, művészeti ágat és embert magába szippantó edénnyé. Vagy, a jó magyar konyhához híven, bográcsgulyássá.
