Molière: A nők iskolája / Katona József Színház
Némi leplezetlen öniróniát vélek fölfedezni ebben az öreguras színpadi opuszban, amelyben Molière, „öreg” negyvenévesen, a korabeli rossznyelvek szerint, az önnön megcsalatását örökítette meg.
„Azt akartam, hogy a lehető legtudatlanabb legyen.
Nélkülem egy senki.”
Nem iskola. Elleniskola.
A nők iskolája, egy olyan virtuális tanoda, ahol tilos bármit is tanulni. A szabad világtól elzárt hely, amelynek egyetlen funkciója a tudatlan serdülőlány jótékony tudatlanságban hagyása abból a magasztos célból, hogy majdani feleségként egyedüli birtokosa (a férj) kénye-kedve szerint bánhasson vele. Ennek jegyében a köztiszteletnek örvendő Arnolphe négyéves kora óta tartja felügyelete alatt Ágnest. A gyermek felnövekedett és lassan ideje, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeket…
Némi leplezetlen öniróniát vélek fölfedezni ebben a öreguras színpadi opuszban, amelyet a korabeli rossznyelvek szerint Molière, „öreg” negyvenévesen, önnön megcsalatásáról írt, miután elvette szeretője leányát (vagy annak húgát, vagy húgának mondott leányát). Még rosszabb nyelvek szerint a saját leányát, de ez már az az abszurd kategória, amelyet nagy valószínűséggel a király (XIV. Lajos) kegyeibe férkőző színjátékíró egzisztenciális, ilyen-olyan ellenlábasai konfabuláltak. Molière, az „öregúr”, görnyedt, beszédhibás. Más emlékezések szerint még mindig fess és valamiképp vonzó. A színpadon változatlanul megdobálják olykor, almával, egyebekkel. Merthogy eredendően színész. Tiszta Petőfi-fíling. Újdonsült férjként megírja A nők iskoláját, majd 11 év múlva már halott. Az egyház, tekintve rögös életútját, nem hajlandó szentelt földbe helyezni.
XIV. Lajos járja ki náluk, hogy legalább suttyomban, éjjel…
A vágy, hogy az ember a másik embert tárgyként használja, (kizárólag az előnyeiből részesüljön, a vele járó gondokból lehetőleg soha) valószínűleg egyidős az emberiséggel. A férfi ilyetén vágya a nő iránt társadalmi szinten jóval esélyesebb, mint fordítva. A történettel tehát megjelenik a társadalmi miliőbe ágyazott genderproblematika s en passant az emberi szabadság kérdése. Mindehhez még Arnolphe minimum egy (két) generációval idősebb, mint a zsenge korú Ágnes, aki (némi kis öntudatra ébredve) hasonlóan zsenge korú ifjúra vágyik, és tessék, máris itt a nemzedéki kérdés s vele, hipp-hopp, a föloldhatatlan konfliktus.
Merthogy az ifjú, ahogy az lenni szokott, elő is kerül.
S ha még hozzávesszük, hogy a kakaskodó, föld-ostoba fiatal hősünknél már csak a vágyaiba kényelmesedett, megcsalt, kijátszott Arnolphe a nevetségesebb, és hogy épp a kellően bamba tekintetű Ágnes űz csúfot belőle ártatlannak látszó pilláit rebegtetve, máris egy vígjáték kellős közepében vagyunk. Legalábbis ami Molière egyik lehetséges ars poeticáját illeti: „Megragadni azt, ami az emberekben nevetséges és tetszetősen ábrázolni…”
(Molière egyébként olyan fontosnak tartotta a saját oeuvre-jén belül A nők iskoláját, hogy az ellene felhozott kritikai kifogásokra válaszul La Critique de l’École des femmes címmel külön darabot írt azért, hogy megvédje az eredeti szöveget.)
Nos, ha maga az alapszituáció meglehetősen obszcénül hangzik is, Ascher Tamás előadása nem a mű mélyén megbúvó, társadalmasított perverziót hangsúlyozza.
Máté Gábor Arnolphe-ját elsőrendűen nem a szexus, sokkal inkább az elkényelmesedés vezérli. Egészen pontosan a hatalmi pozíció megtartásának a vágya. A figura nevetségességét a méltóságától megfosztott ember önismeretének a hiánya adja, amint méltatlan sorscsapásként éli meg a fiatal rivális ellene szövögetett terveit. Máté alakításának komplexitását mutatja, hogy ugyanez jelenti a figura tragikumát is. Ellentétben az ifjú Horace-szal, akiben túlcsordul ugyan a szexus s egészen a nevetségességig fokozódnak az ifjúi hormonok, de ez a komikum Tasnádi Bence alakításában a tartós érzelmek hiányát, egy elfásult nemzedék tragédiáját takarja.
És itt még a „tárgy”, amely nem hajlandó tárgyiasulni.
A bebábozódott létben tartott Ágnes életre kelése lenne hivatva megcsillantani a történet társadalomkritikai vonulatának mélységeit. Eleinte titkolt, majd lassanként felvállalt öntudatra ébredése olyan kettősség, amelynek a szöveg szerint az ifjú lány alakjában mindvégig jelen kéne lenni. Rujder Vivien alakításának legjobb pillanataiban jelen is van. Máskor elbagatellizálódik.
Az alantas szituációt, amelybe, mondjuk így, fogva tartója Ágnest taszítja, az önálló szellemi alkotásnak is beillő műsorfüzetben (szerkesztő: Sándor Júlia e.h. és Radnai Annamária) egyebek mellett a szürrealista művész, Hans Bellmer 1936-os fotográfiája illusztrálja. Bellmer, aki riasztó „erotikus babáival, tárgytorzóival vált önálló művésszé”, a sokkoló fotón – a huszadik századi korszellem lázadó megnyilvánulásaként – egy megtévesztően valódi pillantású, obszcén babát ábrázol életnagyságú műlábbal és kivillanó domborulatokkal. A korai huszadik század fenyegető szelleme akár e korai huszonegyedikben is újjáéledhet, ha épp még nem éledt újra – sugallja a füzet –, egészen eredeti megvilágításba helyezve ezzel Molière történelmi korokon átívelő, végtelen modernitását.
A színpadi mű összetettsége ennél archaikusabb.
A modernség leginkább az előadás puritánságában nyilvánul meg. A szövegmondás látszólagos csupaszságában, monotóniájában. Valamint a díszletben (Khell Zsolt), annak is a variálható, egyedi megformálású tereiben és Szakács Györgyi döntően múlt század eleji, visszafojtottan mai jelentésű jelmezeiben. Továbbá a cselédség leplezetlen véglényeiben (Jordán Adél, Ötvös András) és olyan mellékfigurákban (Bán János, Vajdai Vilmos, Szacsvay László), akik érzelemmentes végrehajtóként szedik ki a nekik járó jussot abból a valamiből, amit egészen közönségesen emberi létezésnek neveznek.
Fontos helyeken be-be rímel a szöveg – mondja Závada Péter a molière-i textus újmagyarra fordításáról, amelyet egyúttal valamifajta mérföldkőnek is tekinthetünk. A merészen újszerű kilengések helyett ugyanis a kanonizált újmagyar nyelvet veszi leltárba.
Ezzel együtt még az tűnik a legjobb módszernek, ha az előadás erényeit nem a vélt vagy valós modernségében, hanem valahol a modernség mögött keressük. Abban az örök érvényű férfi-nő labirintusban, amelynek fájóan önironikus ábrázolása alkalomadtán túllépi a patriarchális szemlélet (leegyszerűsítve: a genderidentitás) szűk kereteit.
A többit bízzuk az érzékeinkre.