Az igazság gyertyái a Budaörsi Latinovits Színházban
Székely Csaba váltig képes arra, hogy a borzalmakból nevetést, sőt röhögést fakasszon azzal, hogy érzékelteti a visszájukat, rémséges abszurditásukat. Alföldi Róbert pedig, aki már annyi Székelyt rendezett, mint Shakespeare-t, Az igazság gyertyáiban is megmutatja, hogy a humor a túlélés eszköze is lehet.
Fotó Borovi Dániel
A székely szombatosok kereszténység helyett a zsidó vallást választó erdélyiek. A történetüket feldolgozó darab ősbemutatóját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata tartotta, ahogy több Székely darabét. Sebestyén Aba revelációt jelentő rendezése a tavalyi szezonban a magyar kritikusok három díját is méltán elnyerte, Romániában is jelentős díjakat zsebelt be. A produkció városmajori vendégjátékon is látható volt. Most a Budaörsi Latinovits Színház mutatta be, Bíró Bence érzékeny dramaturgi közreműködésével, a darabot. Húsba vájóan fájdalmas, és sok tekintetben förmedvényesen aktuális a II. Világháborúban Bözödújfalun megesett történet. Észak-Erdélyt 1940-1944-ig Romániától visszacsatolták Magyarországhoz, és a magyar hatóságokat túlzottan is érdekelni kezdte az ott élők sorsa, az úgynevezett szombatosoké pedig különösen. Vitatható volt, hogy zsidók vagy székelyek, hogyan kell őket kezelni, személyre szabottan is rendelkezés született róluk, majd végül lényegében egy kalap alá véve őket gettóba kerültek, haláltáborba szállítás fenyegette valamennyiüket.
Székely kinagyítja Bözödújfalu, és azon belül is egy négy tagú család, Kovácsék történetét. A kis mikrokozmoszra fókuszálva világméretű problémákról regél. Arról, hogy ahol valaha a lehető legtermészetesebb módon békében éltek magyarok, románok, zsidók, keresztények, cigányok, ott a mind ádázabb gyűlöletkeltés, az elharapódzó pogromok, az elaljasult rendeletek és azok elvakult végrehajtói totálisan szétzilálják az életet. Alá- és fölérendeltséget teremtenek, bűnbakokat kiáltanak ki, őket okolva nélkülözésért, szenvedésért, háborúért. Mind többen csatlakoznak hozzájuk törleszkedésből, már meggyőződésből is, mert a hamis propaganda, az eltökélt hazugság sajnos egyre inkább táptalajra talál.
Székely nem idealizál ahogy nem tette Sebestyén Aba és most Alföldi sem. Nem teszik ezt azokkal sem, akik mellett kiállnak. Kovácsék közel sem mintacsalád. De nagyon életszagú. Sebestyén a népszínművekhez, a realitáshoz, olykor a naturalizmushoz közelítő sok szereplős, nagy statisztériájú produkciót hozott létre, látványosan mozgalmas jelenetekkel is operálva. Alföldi előadása jóval kevesebb szereplőt mozgat kisebb térben, szikárabb, de nem kevésbé érzelmekkel teli. Kálmán Eszter kék és sárga színű, könnyen mozgatható absztrakt térformái alkotják a díszletet. Ezekhez majd erős színhatásként társul a vérpiros. Tihanyi Ildi jelmezei érzékeltetik a viszonylagos jólétet, majd a megalázottságot is.
Egy mindent meghatározni akaró, vasmarkú, elszántan, ha törik, ha szakad, felvett zsidó vallásához ragaszkodó anya, Pelsőczy Réka alakításában, áll az események középpontjában. Karizmatikus, makacs, rigolyás, olykor nehezen elviselhető, túlzottan, rögeszmésen is a hitéhez, ha törik, ha szakad hű. Pelsőczy olyan elszántan tud nézni, annyira parancsolóan, kemény határozottsággal képes megszólalni, hogy evidens, annak kell lennie, amit ez az asszony mond. Nincs apelláta! De aztán majd nem így lesz. A történelem, ahogy ezen a fertályon fájdalmasan gyakran, rútul belegyalogol az emberek életébe, így Kovácsékéba ugyancsak, és felborít mindent, a családi hierarchiát szintúgy. Egyenes gerincű, hajlíthatatlan, semmiféle engedményre nem hajlandó pedig ez az asszony. A halálba is emelt fővel megy, bár megmenthetné az életét, ahogy a többi székely szombatos, ha azt állítaná, hogy ő nem zsidó.
Döbbenetes jelenet, amikor Ráduly István plébános eléri, hogy engedjék ki a szombatosokat a gettóból, hiszen ők nem zsidók, hanem ugyanúgy székelyek, mint a gettóparancsnok, akkor ő nem akar szabadulni. Próbálja kifelé vonszolni a lánya és a fia is. Megmarkolva őt, kétségbeesetten rimánkodva iparkodnak az ajtó irányába tuszkolni. Ám igencsak megmakacsolja magát. Lecövekel. Megmerevedik a teste, befeszül a lelke. Szinte földbe gyökerezteti a lábát. Zsigerből fakadó meggyőződéssel, magából kikelve üvölti, hogy ő zsidó!!! Húzza vissza magát a gettóba. Arcán elszánt elkeseredés, hogy ő márpedig visszavonszolja magát az övéihez. Nem tágít. Hozzájuk tartozik. Nem érdeklik a következmények, nem érdekli a sorsa. Kitart mellettük, punktum! Nem tehet mást, ez a tántoríthatatlan meggyőződése. Vér szerinti zsidónak érzi magát, már eggyé vált velük, akkor is, ha valójában nem az, akkor is, ha ez most halállal jár. A szintén menekülni akaró fia, Fröhlich Kristóf alakításában, végül ott marad mellette. Gyönyörű, hogy ekkor az eddig elkeseredett asszony arca kisimul, egyenesen üdvözültté válik. Ahogy ezt Pelsőczy eljátssza, azzal glóriát von ő is, és a produkció szintén, a hőssé lett anya feje fölé. Felmagasztosítja őt. Az Ilyés Róbert által adott férje egészen más. A házasságot nem tekinti szentségnek, félre-félre lép, sebtében meg is keresztelkedik, el is tűnik hosszú időre, már halottnak is gondolják, majd visszatér, de a legnagyobb vészben ismét lelécel, a könnyebb ellenállást igyekszik keresni. A jég hátán is valahogyan megél, hogy a családjával mi lesz, az különösebben nem zaklatja fel. Ő az elvek nélküli, mindenkori túlélő. Hartai Petra a bicebócán járó, némiképp habókos de sok mindent tisztán látó, férfira vágyó Kovács lány, Sára. Betölti a narrátor szerepét is. Időnként a közönség felé fordul, és objektíven, de mégis felzaklató átéltséggel, meséli el a történteket. Gyermeki lélek, ám a szemünk láttára nővé érik.
Tanító, falubíró, plébános, lelkész, feleség, fiú, lány…, boldogulni igyekvő emberek, serénykednek, szeretnek, veszekednek, szerelmesek, fellángolnak, lelohadnak, léteznek, élnek, jól megvannak egymással. Ebbe rondít bele a háború, a felülről keltett, ordas eszmékkel megideologizált gyűlölet. Böröndi Bence és Juhász Vince csendőrtisztjei ennek a két lábon járó, korlátolt megtestesülései, annyira ostobák, olyan ész nélküli végrehajtók, hogy már komikusak, ugyanakkor rosszindulatúan félelmetesek, fölöttébb veszélyesek. Mertz Tibor falubírója próbálja képviselni a normalitást, ameddig csak lehet. Nagypál Gábor tanítója, bár először kissé mentegetőzik, de aztán elkötelezett híve lesz az ordas eszméknek. Chován Gábor unitárius lelkésze is hamarosan behódol. Bohoczki Sára a feleségeként, és Koós Boglárka a lányukként iparkodnak emberek maradni. Takács Katalin Rosenfeldként, Spolarics Andrea Bürgerként, eredetileg is zsidó származásúakként, mint két kabaré figura, afféle Hacsek és Sajó, bebörtönözve is azon vitatkoznak váltig, hogy a székely szombatosok, akikkel együtt csukták le őket, igazi zsidók-e vagy sem, és a halál torkában csaknem hajba kapnak ezen.
Sas Zoltán Ráduly István plébánosként viszont a vészkorszakban is megnyilvánuló humánum, a bátor ember megtestesülése. Megjelenik a gettóban, a szombatosok zsidóságtól való kitérési igazolásaival, mentesítő okiratokkal, és kiszabadítja őket. Hihetetlennek tűnik, ami mégiscsak megtörtént. Az előadásban beóvakodik a gettóparancsnoki irodába. Láthatóan fél, de fölülkerekedik ezen. Elrebegi mit akar. Szőts Orsi a teljhatalommal felruházott gettóparancsnok fenyegető értetlenséggel bámul rá. A szemeivel szinte öl. Vészjósló a csend. Orosz rulettként sorsfordító. Döntő pillanatban még otromba, emberek halálával röhögve viccelődő Gestapo-tisztként megjelenik Kocsó Gábor. De aztán mint aki unja ezt az egészet, mint akinek néhány tucat zsidó vagy nem zsidó élete vagy halála nem tétel, odébb áll. A jelenet végül a székely zsidók elengedésével, és a vér szerintiek halálba küldésével zárul.
Hartai Petra bicebócája befejezésül elregéli, hogy hozzáment a zsidókat feladó tanítóhoz, otthonukat, Bözödújfalut pedig a romániai diktatúra idején megsemmisítették, elárasztották vízzel, víztározót létesítve. Akik életben maradtak, azok is szanaszét szóródtak. Keserű, nyugtalanító végkifejlet. Erőteljes, széles érzelmi amplitúdójú Alföldi rendezése, a vendégekkel kiegészített budaörsi társulat remek produkciója.
