Az elegáns kritikus

|

Emléksorok Koltai Tamásról

Eleganciája a szellemi ember felkészültségéből fakadt, a pazar műveltségből, az öt évtizedes tapasztalatból, a karizmatikus személyiségből, s az írástudók könnyedségéből. Remekül írt, lendületesen, élvezetesen és sebesen ontotta a kritikáit, kiválóan érvelt, s úgy elemzett, ahogy csak kevesek. Vagy talán senki.

Koltai Tamás

A nyolcvanas években

Ha most történik: nem ezután;
ha nem ezután, úgy most történik
Hamlet,
Arany János fordítása

Vasárnap reggel jön a megdöbbentő sms, tompán pislogok a hajnali kánikulában; az nem lehet, hogy ő, a mindig laza és elegáns pályatárs, a napbarnított arcú, délceg férfiú, aki szenvedélyes jelenlétével maga a megtestesült dinamizmus, nincs többé.

Felfoghatatlan. Rémes.

Mindig flott volt, mindig up to date, mindig jól értesült.

És ellenállhatatlanul sármos, kedves is tudott lenni, s hetvenen túl sem tűnt egy pillanatra sem idősnek. Sőt. Huszon- és harmincéveseket megszégyenítő vitalitással, nyitottsággal, rámenősséggel, szakszerűséggel dolgozott. Mert rengeteget dolgozott, egyfolytában írt, szerkesztett, könyveket jelentetett meg (vagy harmincat); jelen volt, vívott, vitázott. Pár éve a kisvárdai fesztiválon zsűrizett, de nem nagyon vett részt a közös, lazulós kései programokban, hoztam magammal munkát, mondta, és elvonult a szállodai szobájába. Ha nem vett részt valamely aktuális színházi purparléban, akkor is odaképzeltem a véleményét, mert nagyjából lehetett tudni, miről mit gondol. Ezt sokan rossz néven vették tőle, az elfogultságait, azt, hogy kiknek kedvez olykor és miért.

Eleganciája a szellemi ember felkészültségéből fakadt, a pazar műveltségből, az öt évtizedes tapasztalatból, a karizmatikus személyiségből, s az írástudók könnyedségéből. Remekül írt, lendületesen, élvezetesen és sebesen ontotta a kritikáit, kiválóan érvelt, s úgy elemzett, ahogy csak kevesek. Vagy talán senki. Sokat tanultam tőle, nyilván többen vagyunk így, akik utána indultunk, s pályatársai lehettünk.

De Koltai is folytatója volt elődeinek, utalt is rájuk néha, Kosztolányira, Kárpáti Aurélra, a Nyugat-nemzedék bizonyos íróira. Némely mondattöredékében fölismerni véltem olykor MGP stílusfordulatait, de többnyire ironikus hommage-ként, vagy csipkelődő éllel, attól függően, hogy milyen viszonyban voltak éppen. Mert a szűk és belterjes „szakma” alkalmi szövetségeket, fegyverbarátságokat hívott életre mindig; aki tegnap ádáz ellenfél volt, másnap szövetséges lett. Emlékszem olyan tévéadásra, amikor is a tegnapi ellenfelével elbűvölő kedvességgel társalgott. Volt idő, mikor szinte monopolhelyzetben működött, egyszerre volt az MTV színházi szerkesztőségének vezetője, a Színház főszerkesztője, az ÉS kolumnistája, a kritikus tagozat, majd a céh elnöke; kurátor itt és ott, befolyásos színházi személyiség, akit sokan olvastak, sokan tiszteltek, sokan szerettek, sokan utáltak. Merthogy vérbeli kritikus volt, az összes elfogultságával együtt; az évtizedek során sokakat bírált, sértett, néha elparentált, másokat mennybe emelt.

Mikor a pályámat kezdtem a nyolcvanas évek elején, ketten dominálták a magyar színikritikát MGP-vel, aki ugyan éppen ki volt tiltva a legnagyobb magyar napilapból, de persze a maga szarkasztikus személyiségével és vitriolos iróniájával jelen volt a szakmában. Zöldfülűként távolról néztem, miféle gesztusokat tesznek egymásnak, mikor és hogyan villannak össze. MGP iróniája gyilkosabb volt, élvezettel döfött le pár jól célzott jelzővel jelentős színészeket, híres előadásokat. Csak így lehet, mondogatta néha, gunyoros malíciával. Tamásnak mindig is voltak követői, tanítványai, utánzói. Ő persze szelídebb karakter volt, de harcolt egyfolytában ő is, ostorozta a középszert, a mucsai, bizniszelő igénytelenséget, az európai színházi horizont hiányát; hol Ádám Ottó „szép színházát”, hol az „általános színjátszást” kárhoztatva, hol a politikai kurzusoktól rángatott Nemzetit, hol a pécsi „nyaraló- és kutyafesztivált”, ahogy soros évi filippikáiban aposztrofálta néha a POSZT-ot. Miközben már rég egy olyan, nagy színházi nemzedék krónikása, elkötelezett kritikusa lett, amely Kaposváron, Szolnokon, Kecskeméten indult, majd a Katonában teljesedett ki végképp. Aztán jöttek a függetlenek, a fiatal újítók, akik már nem óhajtottak betagozódni mestereik kőszínházaiba; hamar vált a támogatójukká, a Krétakörnek, a Szputnyiknak, Pintér Béláéknak, Mundruczónak, Kovaliknak.

koltai_nepszava

Fotó: NÉPSZAVA

Megfogalmazta és alakította a kánont. Kereste és tisztelte a minőséget. Példát mutatott mindannyiunknak igényességből. „Csapásokat adott” és „csapásokat kapott”. Megkonstruált magának egy szerepet, a meghatározó tekintélyű kritikus szerepét, s ehhez tartotta magát, halála percéig. Intézmény lett, Széchenyi akadémiai tag, meg kitűnő politikai publicista az utóbbi években.

Nem voltunk egy percig sem barátok, de néhány sorát, könyvdedikációit becses emlékként őrzöm. Sok kéziratát leadhattam a Kritikában, régen gyakran kért írást tőlem a lapjába. Sokszor egyetértettünk, sokszor nem, néha tendenciózusnak vagy igazságtalannak éreztem bizonyos értékítéleteit; nyilvánosan talán egyszer vitatkoztunk, épp a POSZT-on.

Kivételesen gazdag, termékeny és szerencsés pályát járt be, sosem hallottam panaszkodni, legfeljebb a fafejűeket szidta, az aktuális hatalom farvizén felkapaszkodott tehetségteleneket. És látta a sötétülő égboltot. Három éve, mikor zsűrizett a POSZT-on – hetven volt éppen – a színészbüfében beszélgettünk előadásokról, az aktuális világállapotról, s akkor megemlítette, kb. tíz évig szeretne még intenzíven dolgozni, ha lehet, egészségben.

Sors bona, nihil aliud?

Fiatalon, váratlanul ment el, ama tíz év már nem adatott meg neki. Ki tudná megmondani, mi mindent vitt magával?

CÍMKÉK: