Alföldi one-man-show-t csinál, és bírja, végig suttog, ordít, ugrál, sétál, kérdezi a publikumot. És egyre jobban él.
Fotó: Átrium Színház
Nem szokványos kritikát írok itten, inkább a közönség viselkedése az írás témája, de megérdemlik, hogy róluk is szó essék néha. Már csak azért is, mert a Tartuffe-ről volt már bírálat ezen a portálon, így csak pár kommentet a produkcióról; amiről igazán beszélni akarok, az a közönség, a Katona József Színházban is, meg az Átriumban is…
A Katona József Színházban a Tartuffe-előadás a ma divatos felállásban megy (egyvégtében, szinte díszlet nélkül, a színészek többnyire állva szereplésével). Szóval egy kicsit tompított volt az előadás ma igencsak aktuális mögöttes szövege. A rendező (Bocsárdi László, sepsiszentgyörgyi vendég) azzal újított, hogy néhány női szerepet férfi színészre osztott. (Például Pernellné: Fekete Ernő – igaz, Fekete jól csinálja ezt a szokatlan, szoknyás szerepet…) Ezenkívül átalakítja a zseniális színészt, Keresztes Tamást, mert a kelleténél többször ugráltatja a színpadon, kevesebb jobb lett volna. Mégis azt mondom, hogy egészében korrekt előadás, megfelelt a kötelező irodalmak feltételeinek, Jordán Adél volt a megmentő rendőrtiszt. Jól csinálta, most igencsak felfedezték, csak nehogy elrontsák ezzel a média-csodálattal. (Nem lehet elrontani…)
A produkcióban a legnagyobb meglepetés számomra a diákközönség volt – sokan voltak, féltem, hogy végigmarhulják, de nem, ott nevettek, ahol kell, ott tapsoltak, ahol volt rá alkalom. De a legnagyobb meglepetés a színház elé befutó óriás autóbusz: ezek a gyerekek egy vidéki iskolából jöttek. Megnyugodott a szívem: van még jó magyar tanár, főképp vidéken. Én is próbálkoztam ilyennel pár éve egyetemistákkal, nem sikerült. (Mikor gazdaságelméleti órámat azzal kezdtem, hogy „tizenkét kőmíves összetanakodék, magas Déva várát hogy felépítenék…” – na ki tudja folytatni? – kérdeztem. Csak két lány jelentkezett, mindketten vidéki iskolából jöttek. Pesten érettségire készítik a diákokat? (És ezzel a legszebb magyar ballada kimarad…) Így aztán a vidék győzött, mint most a buszon ideérkező srácokkal: nagy piros pont az ottani magyar tanároknak.
Az Átriumban Alföldi az isten, mármint szerepe szerint. (A sokszoros Emmy-díjas David Javerbaum: Isteni végjáték. Egy este a mindenhatóval című darabját adják. Az amerikai szerző darabját Csukás Márton és Csukás Barnabás fordította, de sokan vettek részt a szöveg magyarításában, Kultúrbrigád címszó alatt…)
Pompás egyszemélyes játék – rendező: Alföldi Róbert, két kisegítő, Gábriel és Mihály „angyal” figurájával, Ivanics Tamással és Varga Ádámmal vagy Kovács Mátéval. A játék során szinte végigveszik Mózes első könyvét, meg a tízparancsolatot, természetesen mai kommentárokkal, melyeken – hadd tegyem hozzá – halálra röhögi magát a közönség. Mondjuk, mikor az Isten elmagyarázza, hogy tök félreértés őt mindenhatónak tartani, hisz például azon nem képes segíteni, hogy az emberiség egyik fele ölje a másik felét. Az sátán hatalmát csak módjával képes korlátozni, lásd Jób könyvét… És Claude Lanzmann híres felkiáltását: „Hol volt Isten a Shoah idején?”
Persze nagy taps fogadja a „ne paráználkodj” parancsolat kommentjét is, beleértve a jachtozásra való utalást is. Hm, de Alföldi nem lovagol ezeken a „félre”-szerű utalásokon. Csak kis színesként rakja bele a szövegbe.
Alföldi one-man-show-t csinál, és bírja, végig suttog, ordít, ugrál, sétál, kérdezi a publikumot stb. És egyre jobban él. Fantasztikus energiát sugároz, és Javerbaum szövegét itt-ott hazaira fordítják – licensz-előadás, amire engedélyt kaptak, hogy mai, honi apróságokkal dúsítsák fel a pesti előadást. De nem zavaró az aktualizálás, csak az érti, akinek füle van hozzá, márpedig a nézőtéren szinte kizárólag értelmiségiek ültek, ahogy körülnéztem. Nekem ez akkor derült ki igazán, mikor a nézők a ruhatár előtt egyes sorokba rendeződve várakoztak kabátkájukra. Amit már színházakban, becsszóra, nemigen tapasztaltam: általában verekednek nézők a kabátokért. Itt normál emberi módon viselkedtek, valamint hadd tegyem hozzá, és dobálták be a kitett üvegdobozba az ezreseket (támogatásképp a halódó, ill. halálra ítélt színház fennmaradásáért.) No ez legalább annyira tetszett, mint Alföldi „isten-produkciója”. Ritkaság.
Egy szó, mint száz: ma a közönség e kritika főszereplője…
