Willy Loman: Gáspár Sándor
Október végén mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház Arthur Miller Az ügynök halála című darabját Hargitai Iván rendezésében. A főszerepben a Kossuth-díjas Gáspár Sándort láthatjuk.
Egyed Attila, Gáspár Sándor, Sarádi Zsolt fotó: Kiss László
Willy Loman figurájának megformálása nagyszerű fizikai és szellemi felkészültséget igényel, az előadás óriási sikerrel megy Székesfehérváron. Gáspár Sándort kérdeztük az Arthur Miller darabról és arról, vajon miért tud a történethez valamilyen módon mindenki kapcsolódni. Szó esett a jövőről is, hogy milyen erőfeszítéseket tervez a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaság annak érdekében, hogy a színész életpálya-modell megszülessen.
Nyáron beszélgettünk utoljára: ki tudtad magad pihenni az új évadra?
Igen, muszáj volt, sajnos egy filmes felkérést is vissza kellett utasítanom, mert úgy ítéltem meg, hogy szükségem van a regenerációra, mind fizikai, mind pedig lelki értelemben. Nem titok, hogy nyáron volt egy balesetem próba közben, amiből nagyszerűen felálltam, mégis úgy éreztem, hogy magammal, de a stábbal szemben is felelőtlenség lenne elvállalni a filmet. Természetesen sajnáltam, de a szünetet ki tudtam élvezni, újult erővel vágtam bele a színházi évadba.
Az előző évad nagy sikere volt Térey János A Nibelung-lakópark című darabja, mely nem csupán a királyok városában volt látható, hiszen vendégszerepelt Debrecenben, de a Vígszínházban is. Azon gondolkodtam, Neked milyen érzés visszatérni a Vígbe, ahol anno a pályádat kezdted?
Nem ez az első alkalom, hogy a fehérvári társulattal ott játszunk, hiszen a Lear királlyal, a Mesterkurzussal és az Őfelsége komédiásával is vendégszerepeltünk. Szeretek ott játszani, de különösebb nosztalgiával nem tölt el a dolog. Jóban vagyok Rudolf Péterrel, meg egyébként is a színház szomszédságában lakom, amit inkább kiemelnék, az a Víg közönsége. Műértő, kíváncsi közönség, a legutóbbi előadásunkat, A Nibelung-lakóparkot is remekül fogadták.
Gáspár Sándor, Sarádi Zsolt, Varga Mária
Ezek szerint nem vagy nosztalgikus típus?
Nem tudom, hogy ezzel típussá válok-e, természetesen adódnak olyan percek az életemben, amikor eszembe jutnak régi dolgok, adott esetben még meg is hatódok. A Vígben kezdtük a pályánkat Pap Verával, életünk első díját is ott kaptuk, méghozzá a legígéretesebb tehetség díját. Ezekre büszke vagyok, ahogy a Pesti Színház-féle Elefántemberre, aminek a címszereplője voltam. Látod? Máris nosztalgiázom… És ha már itt vagyunk, Debrecenbe is visszatérő a fehérvári társulat, hiszen tavaly játszottuk A király beszédét, előtte pedig a Julius Caesart.
Október végén volt Az ügynök halálának a bemutatója. Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy Arthur Miller darabját műsorra tűzi a színház?
Soha nem játszottam még ezelőtt Az ügynök halálában, és nem is láttam előadást sem. Kíváncsi lettem, hiszen izgalmas Willy Loman karaktere, és közben az is érdekes megfigyelés volt, hogy milyen nagy mértékben eltér az előző szerepemtől, A Nibelung-lakópark Hagenjétől. Kifejezetten jó érzéssel tölt el, hogy a Szikora János-féle művészeti vezetés ilyen módon használ engem: Hagen a lakópark őrült energiákkal megáldott hőse, Willy Loman pedig a lelkiismeret-furdalásával küszködő kisember, ég és föld a kettő.
A feleséged a darabban Varga Mária, a gyermekeid Egyed Attila és Sarádi Zsolt. Milyen volt a közös munka?
Nagyszerű! Varga Marival messzire nyúlik vissza a közös munka élménye: amikor Mari főiskolás volt én pedig diplomás színész, Egerben dolgoztunk együtt, később a Radnótiban is, de ennyire egymásra utalva még soha. Ezt pozitív értelemben mondom: biztonsággal támaszkodhattam a jelenlétére. A darabban sokszor inkább én beszélek, de Marinak hihetetlen erős jelenléte van, és sugárzik belőle a bizalom és a szeretet. Szintén nagy öröm Egyed Attilával és Sarádi Zsolttal együtt játszani, ők a fiaim a darabban, de a mellékszerepeket is egytől-egyig nagyszerű színészek alakítják. Nagy ötletnek tartottam, hogy Charlie szerepére felkérték Hirtling Istvánt, Kozáry Ferenccel váltva játsszák, ez is izgalmas, hiszen egészen más karakterek, mégis mindkettő jól működik. Szintén örülök, hogy Andrássy Mátéval dolgozhatok, ráadásul az egyik legmeghatározóbb jelenetem van vele, hasonló hatású Imre Krisztiánnal is, de hadd emeljem ki Decsi Editet és Ballér Biankát is, valamint Molnár G. Nórát, Juhász Illést és persze Trokán Pétert. Ahhoz, hogy Willy Loman alakját a lehető legerőteljesebben tudjam ábrázolni, nagyon fontosak a partnerek, a viszonyok.
Juhász Illés, Egyed Attila, Ballér Bianka
Rendkívül összetett Willy Loman karaktere, jól látom?
Nagyon sok mindenről beszélek Willy Loman által, amik a hétköznapi ember életében mindennapos dolgok. Az apaság kérdése, a barátság jelentősége, a pénz kérdése, vagy az, hogy mire jutottál az életben. Ezek mind azonosulási pontok. Olvastam egy elemzést arról, hogy a rendezők általában kire szokták osztani Loman szerepét. Egyrészt azokra, akik addigi életpályájukon rengeteg nagy szerepet játszottak el, ezáltal kivívták a szakmai rangjukat és a közönség előtti népszerűséget. A másik típus pedig magával az életével hívja ki magának a szerepet, nem túl sikeres és mindig a vesztes oldalon áll. Lázad magánemberként a társadalom ellen, valójában soha nem tud kiteljesedni, viszont az élete hordozza a „Lomanséget”, az átlagosságot, ezzel persze senkit nem szeretnék megbántani. Tehát felmerül a kérdés, engem hova teszünk ebben…
Az első megállapítás bizonyosan igaz….
Álszerénynek tűnnék, ha tagadnám, de valóban, az elmúlt évtizedek azt mutatják, hogy sok-sok olyan főszerep után érkeztem el Willy Lomanhez, ami az első felvetést igazolja. Ugyanakkor szeretném hinni, hogy – bár nem kedvelem ezt a kifejezést magamra – ennek a szerencsétlenségét is képviselem, ami pedig a második megállapítás. Végsősoron egyébként mindegy, hogy melyik oldalról kerültem a figura fókuszába, a lényeg az, hogy Hargitai Iván meglátta bennem. Viszont arra kifejezetten figyelnem kellett, hogy a szerep érzelmi mélysége ne húzzon be túlságosan, mint színészt, mint empatikus embert egy olyan utcába, ahonnan nem tudok józanul kilátni.
Ezt, hogy érted?
Rájöttem arra, hogy ezt a szerepet akkor tudom eljátszani, ha fizikai- és lelkiállapotomban is erős vagyok. Akkor tudok megnyílni, ha a kitárulkozások nem hatnak vissza rám veszélyesen. Vagyis ahhoz, hogy a próbákon egyre bátrabban ki tudjam nyitni magam, ahhoz azzal a magabiztossággal kell léteznem, hogy tudom, nem lépek olyan mély kútba, ahonnan nem tudok visszajönni. Ehhez magamat jó értelemben véve érzékenynek és egészségesnek kell tudnom.
Vajon mitől működik ma ennyire a történet?
Sok más dolog mellett a családról szól. Tíz perc után érezni, hogy minden korosztálynak van csatlakozási pontja, tehát hiába nem ma íródott a darab, a családi viszony témája örök. De feltehetjük a kérdést, hogy Magyarországon vajon milyen speciális vonzatai lehetnek a történetnek? Amikor a hatvanas években bemutatták hazánkban, még kellő távolságtartással tudták kezelni, mondván, hogy ez egy amerikai történet, ott így teszi tönkre a családokat a kapitalizmus. Ma ezt sem mondhatjuk, hiszen már nem csak Amerikában érvényes ez a megállapítás. Nálunk is jelen van a vadkapitalizmus, nincsen hova mutogatni. De ha már aktualitás: sok fiatal, akár a diploma megszerzése után is elhelyezkedési problémákkal küzd, nincs lehetőségük lakást venni, az egzisztenciális problémáikra pedig a mamahotel az egyetlen megoldás. Ebben a darabban a két gyermeknek lehetetlenség kitörni ebből, persze megpróbálják így-úgy. A család leképezi a társadalmat, Willy Loman pedig egy igazi álmodozó, ettől deviánsnak hat, nem illeszkedik be a követhető, elfogadható prototípusba. Az álmodozók mindig kiesnek, a terepük egy olyan igazságos társadalom lenne, ahol a művészet ezeket az álmodozásokat felhasználja. Az álmodozók köztünk vannak, és bármennyire igyekszünk a magunk kis életét fegyelemmel élni, mind álmodozunk. Bennem is ott van, de úgy hiszem, a közönségben is. A Willy Loman-féle álmodozás, bármennyire is szeretnivaló, nem lehet tartós. De a történet megmutatja, hogy nem vagyunk egyedül.
Gáspár Sándor
Gyakran megkérdezik Tőled, hogy van-e szerepálmod. Mindig tisztázod, hogy nincsen, boldog vagy, ha egy rendező valakit beléd lát. Utólag sincsenek olyan szerepek, amelyek kitüntetett helyet kapnak a szívedben?
Mindegyik szerepemről elmondhatom, hogy kedvenc, hiszen nagyon sokat foglalkozom velük. De tényleg nehéz lenne kiemelni néhányat, hiszen mind nagyszerű szerep. És amellett, hogy törődöm velük, kíváncsi is vagyok.
Jól sejtem, hogy a kíváncsiság és a tudatos törődés lehet a záloga annak, hogy a kiégést elkerülje egy színész?
Jó, hogy ez szóba jött, hiszen a kiégés napi szinten tapasztalható. Aki egy kicsit is érzékeny, pontosan látja, hogy a nagyszerű fiatal kollégák mellett hogyan tud elmenni a pálya. Én igyekszem újra és újra tudatosan emlékeztetni magam arra, hogy amit csinálunk, játékkedvvel érdemes csinálni. Vannak előttem nagyszerű példák, mint Garas Dezső és Törőcsik Mari, akik hetven fölött is óriási játékkedvvel dolgoztak. Nem mondom, hogy mindig könnyű délelőtt tízkor meghalni a színpadon, de a folyamatos odafigyelés segíthet. Örömmel értesültem róla, hogy a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Szövetség leültek tárgyalni, hogy közösen megfogalmazzák az előadó-művészeti életpálya-modellt. Kíváncsi leszek, miként árazzák be a színészeket, érzékeny téma, ugyanakkor nagyon fontos lenne már, hogy középutat találjanak úgy, hogy közben az egzisztenciális létezés is fontos helyet kap. Mert az létezhetetlen, hogy a fiatal és középkorú színészek gyakorlatilag csak azért vannak a pályán, mert szeretnek játszani, s ezt szépen ki is használja a szakma.
Ma sokkal nehezebb egy pályakezdőnek, ha jól értem…
Sok szempontból nehezebb. Vegyük csak azt, hogy régen egy televízió volt, így ha bekerültél, másnap már mindenki ismert. Ma rengeteg színészképző iskola van, sokkal többen végeznek, mint amennyi hely lenne. Amikor mi diplomáztunk, tudtuk, hogy a mesterünk elindít bennünket, ahogy egykor a Vígben magam is elkezdtem a pályát, Várkonyi Zoltán hívására. És remélem, az a divat is lecseng lassan, hogy háttérbe szorulnak a valós színészi képességek, s bár egy bábnak is lehet szíve, a színészet legfőbb ereje az emberábrázolás…
