Végzetes tagadás

|

Ayad Akhtar: Kitaszított – Spirit Színház

Mi határozza meg valójában az identitásunkat? Az az ország, ahol születtünk, a vallás, amit követünk? Vagy inkább az, ahogyan a szüleink felneveltek minket?

Dányi Krisztián és Tankó Erika         Fotók: Spirit Színház

Felkavaró. Elgondolkodtató. Megrázó. Ayad Akhtar Kitaszított című, több neves irodalmi díjat is elnyert műve igazolja, hogy néha hatvan perc elegendő ahhoz, hogy egy adott témával kapcsolatos, berögzült sémáink megdőljenek. És azt is, hogy valakinek az aprólékosan felépített élete egy óra alatt mint a kártyavár dőlhet össze. De összedőlni csak az tud, amit illúziókra, hazugságokra építünk – önmagunk megtagadásával.

Amikor meghívást kaptam a Spirit Színházba a darab premierjére, arra gondoltam, hogy ez a társulat bizony nem fél darázsfészekbe nyúlni. Manapság, amikor az iszlámmal kapcsolatos témák ennyire középpontba kerültek, és a médiából percenkét ömlenek ránk az ellentmondásos információk egy olyan vallásról, amelyet valójában nem is ismerünk, ezek a hírek inkább negatív irányba befolyásolják elképzeléseinket, merész vállalkozás a darab repertoárra vétele. Igazolja ugyanakkor azt az elgondolást, miszerint a színház egyik feladata a társadalom aktuális kérdéseinek megjelenítése. A színház jó esetben tanít is, amennyiben megismertet minket érteni vágyott, ám bizonyos okokból a mindennapi élet szintjén nehezen átlátható dolgokkal, helyzetekkel. A Spirit Színház új előadása mindkét feladatnak eleget tesz. (Fordította: Csukás Márton és Csukás Barnabás.)

A játéktér bensőségessége, a színészek közelsége miatt már az első másodpercektől kezdve nagyon bevonódunk a történetbe. Mintha mi is Emily és Amir lakásában élnénk, szinte már túl közelről is figyelve mindennapjaik történéseit. Dányi Krisztián, akit – mea culpa – ebben az előadásban láttam először, olyan élethűen alakítja a főszereplőt, hogy a darab végi meghajlásáig eszembe sem jutott, hogy valójában nem egy Pakisztánban született és Amerikában mindjobban asszimilálódni vágyó férfit látok. Alakítása nagyon bensőséges, és az előadás kiemelkedő pontjaivá teszi azokat a mondatokat, amelyekkel édesanyjával való beszélgetéseit vagy egyéb helyzeteket idéz meg, a múltbeli beszélgetéseket felelevenítve. Az öt szereplő öt teljesen különböző háttérrel és identitással rendelkező karakter. Tankó Erika rendkívül természetes játéka az előadás kezdetétől a középpontba helyezi őt, akkor is nagyon érezhetően jelen van, amikor épp nincs szövege egy adott jelenetben. Fekete Linda afroamerikai Jory-ja nekem időnként kicsit soknak tűnik, de talán épp így tudja jól ellenpontozni a jóval visszafogottabb, zsidó származású férj szerepét játszó Perjés Jánost. Jerger Balázsnak elhisszük, hogy Amir testvéreként folyamatosan vívódik az asszimilálódás vagy radikalizálódás problémája között. (Rendező: Léner András.)

Fekete Linda, Perjés János és Tankó Erika

Most spoilereznem kellene, ha a darab drámaiságát vissza akarnám adni az olvasó számára. Ezt nem szívesen tenném, de annyit elárulok, hogy az előadás csúcspontját jelentő vacsorajelenetben nem csak vallási és erkölcsi nézőpontok ütköztetése történik, de egy szerelmi ármányra is fény derül.

Mi határozza meg valójában az identitásunkat? Az az ország, ahol születtünk, a vallás, amit követünk? Vagy inkább az, ahogyan a szüleink felneveltek minket? És mi történik, ha minden előbb felsoroltat megtagadunk, és egy teljesen idegen országban maximális asszimilációra törekszünk? Nem dobhatunk el magunktól mindent, ami meghatároz bennünket, ami valamilyenné tesz minket, amitől mások ilyennek vagy olyannak tartanak minket. Van egy belső mag, ami állandó, ami megváltoztathatatlanul mi vagyunk. De mit tehetünk, ha már gyermekkorunkban elültetik bennünk, hogy a más vallásúakat gyűlölnünk kell? És ha a vallásunk azt tanítja, hogy az emberek között nemek szerint is különbség van, és az egyik uralkodhat a másik felett? Felülírhatjuk-e a törvényeket erkölcsi szabályokkal? Ayad Akhtar darabja szerint nem dobhatjuk el magunktól gyermekkori élményeinket, azokat a hatásokat, amelyek a szüleink részéről értek minket. Válthatunk országot, vallást, életet, de mindig eljön egy olyan pont, amikor szembesülnünk kell önmagunkkal. És a szembesülés idejét akár egy végzetes mondat kimondása is elhozhatja. Akkor összedől minden. De ezekből a romokból újra megteremthetjük valódi önmagunkat.

CÍMKÉK: