Anyanyelve magyar / Pécsi Nemzeti Színház
Várnagy Kinga szuggesztíven, lenyűgözően beszéli el ezt az életet. Kevés eszközzel, minimalista kórházi díszlettel. Intonációja és testbeszéde révén nem lankadó feszültséget idéz elő és tart fenn.
Várnagy Kinga Fotók: Körtvélyesi László
Várnagy Kinga a Színház- és Filmművészeti Egyetem után a Pécsi Nemzeti Színházban is bemutatta vizsgadarabját. Eztán is játssza – bekerült a repertoárba. Rázga Miklós kezdeményezésére az utóbbi években több külső – vagy félig külső eredetű produkció is helyet kap a színház deszkáin, gondoljunk csak a k2-vel történt koprodukcióra.
Örök kérdés, hogyan köt le a monodráma, miként működik, mitől hat – s egyáltalán mi tekinthető annak. Ha testi valójában nem jelenik meg másik színész a színen, de érezhető a jelenléte, mert például éppen vele kommunikál a szereplő, esetleg benéz egy pillanatra vagy bejátsszák a hangját, kivetítik, „mono”-e még – s folytatható a sor hosszasan. Az Anyanyelve magyar esetében ilyesmiről nincs szó, de izgalmas kérdés, mi tartja fenn a figyelmet, a feszültséget. (Megelőlegezem: szerintem a drámai esetek egymásba szövődése a visszaemlékező monológban.) Részben tudható, hogy rétegzett összmunkáról van szó, amely megalapozta, megtámogatta az egyszemélyes színpadi jelenlétet. A vizsgaelőadás létrejöttében többen részt vettek (a színlapon nevesítetlenül) segéddramaturgként, a hanganyag lejegyzőiként, konzultánsként ugyancsak.
A darab unikális több módon, okból is. Életrajzi jegyzetekből, fotókommentárokból kinőtt, azokon – és a személyes ismeretségen alapuló bizalmi helyzetből kiinduló sokórás interjúkon alapul, ezek színpadra dolgozása képezi. A színész-rendező és az életbeli modell együttműködéséből olyan anyag keletkezett, ami lenyűgözte a bemutató közönségét. Ott voltak a színháziak, az ismerősök: a kettőnek erőteljes a közös halmaza amiatt, hogy a modell édesanyja ismert pécsi-kaposvári színházi ember is volt. Futótűzként terjedt a hír, hogy kinek az életéből készült előadásra kerül is sor október közepén Pécsett. Én nem tudtam, nem azonosítottam be a személyt. Más csatornán és apropóból jutott el hozzám az információ az érdekesnek ígérkező bemutatóról. Már a címe megragadja a figyelmet, asszociálva az utóbbi években elterjedt kitelepüléssel, visszaköltözéssel, ’menjek vagy maradjak’-témakörrel kapcsolatos színházi és filmes alkotásokat, sorozatokat, így a pécsi JESZ-ben néhány éve bemutatott Kelemen Kristóf-darabot is.
Még az igazán karakteres beharangozó szöveg sem keltett bennem gyanút, ám az előadás ötödik percétől nyilvánvaló lett aztán, kiről szól. Sokunk ismerőséről, kinek iskolatársáról vagy egyetemi cimborájáról, kinek angoltanáráról. Arról a pécsi lányról, nőről, akinek igazán különleges az élete, annak minden szakasza gyötrelmes és győzedelmes. A folyamatos kilábalás, transzformáció, talpra állás, alkalmazkodás, újraértékelés – és az adottságokból, a körülményekből való profitálás alakulástörténete ez. A színművészetin még saját néven, a valós személy és környezete szereplőinek eredeti nevével előadott szöveg Pécsre érve e nyersen egyértelmű valóságra vonatkozásban megszelídült kissé. Eltávolodott a biográfiai megkötöttségtől a később beiktatott fantázianevekkel, s e kicsinek tűnő módosításnak köszönhetően valamelyest helyi értéket váltott. Minden más maradt, bőséges tanulmányalapul szolgálva azoknak, akik a művészet és a valóság közelítését tartják igazi kihívásnak és ez áll érdeklődésük homlokterében.
Azaz: a valóságot megélésükben poétikusnak, erősnek, érvényesnek, egyediségében univerzálisnak – és nem túl soknak vagy nem elég valószínűnek – gondolják, hanem éppen az képezi szellemi libidójuk alapját és irányát, hogy a megtörténteket ragadják meg, ha alkotók, mert tapasztalásuk szerint nincs szükség további fikcionálásra. A szelektálás, az önéletrajzi emlékező és az azt tovább szerkesztők aktív szűrője és lencséje képezi meg viszont, teszi valamilyenné, formálja meg az anyagot természetesen. E látószögeken és prizmákon múlik, érvényes lesz-e az eredmény. Ezeket a műveleteket hajtják végre a dramaturgok, tanácsadók, s a végső döntéseken eredményezik: kivé formálják át az interjúalanyt a színház terébe. A modell pedig ideutazott külföldről a második pécsi előadásra, szembenézve azzal, amivé lett, amihez adta magát ahhoz, hogy saját élete köszönjön vissza valamiképpen a közeli ismerős előadásában. Így hát ő is színházi emberré – alannyá – vált, saját jogon.
A nyersanyagból szerkesztett színpadi szövegen az átalakítás mikéntjei határozzák tehát meg, kié a hang. Hogy mennyiben őrződik meg az eredeti, kissé gyerekes, mindent felmondó jókislányság. Hogy a töltelékmondatokat, frázisokat, hígabb részeket, kevésbé érdekes sztorikat benne hagyják-e, a rengetett felvett szövegből mire fókuszálnak, milyen narratívákba csoportosítják a tengernyi anyagot, s a kiválasztott elemeket mennyiben változtatják további meghúzással, átstilizálással. Átírják-e például a szóhasználatot. A színpadra került változat telítettnek és beszédnyelvinek tűnik. Azt a beszélőt jeleníti meg, aki néha pongyolán – és amikor visszatér a terhelő múltba, nyelvileg is kissé regresszíven elmond szinte mindent (egy helyen jelezve csak, hogy arról inkább nem árul el többet). Gyereknyelven szólal meg időnként: fiát és lányát például bármely életkorukban következetesen „babák”-nak nevezi. A megfelelés szívszorító története ez, a túlélésé, amelyben fenn kellett maradnia, s folyton bizonyítania, hogy ér valamit, egyúttal kicsinyítenie érdemeit, például nyelvtudását, hogy ne irigykedjenek rá, hanem elfogadják a kortársak.
Egy idő után pedig kénytelen meghúzni határait a meglehetősen zord, szélsőséges családi viszonylatokban azzal, hogy meddig engedi terrorizálni, manipulálni magát. Anyától, apáktól, nagyszülőktől. A hang megtalálása a döntő, mert az viszi a darabot és az előadást. És ez a hang az általam látott-hallott változatban egy olyan személyiségé, köznyelvi beszélőé, akiben sok gyermeki görcs maradt, de éppen lábal ki belőle. Az öntudat, a szégyen és a kínok elegyének szólama hangzik fel. Az identitásmozsár alanyáé, aki annyi nyelvet megtanult, ahány nemzetiségű családtaggal összehozta jó-rossz sorsa, s nem is hagyta abba, ebből egy a magyar, a viszonylagos biztonságé, de annak is nagy ára volt, van, és a megszólalás rajta billegő. Még mindig keresi anyanyelvén a szerénység és büszkeség köztes mezsgyéjét, ami nem csoda, hisz gyerekként győzte egyszerre kicsinyíteni és növelni magát az extravagáns anya és a merev nagyszülők közti harci terepen. Mindenesetre a tolmáccsá válásával egyikük sem értett egyet. Egyiküknek unalmas volt ez a foglalkozás, a másik oldalnak veszélyesen félvilági. Ő pedig a cselekmény jelenében éppen meghúz egy nagyon fontos határt. Névváltoztatásra készül: megválik apai, német családnevétől, s a férjéét veszi fel.
Traumaoldásként, múltfeldolgozásként hat a performatív történetmondás- és játszás. A kimondás és viszontlátás alakzataként, a másikban megtartott sajátként. Lejeune önéletrajzi paktuma után, melynek az első bemutató még megfelelt, a trauma és identitás művészeti megjelenítésének szakirodalma mögé és kissé mellé nézve Mihail Bahtyint említem ehelyütt, aki szerint akkor létesül, nyer érvényt egy személy, amikor a másik megtartja, támaszt ad neki – meghallgatván, leírván és ez által megalkotván őt. Az orosz elméletíró a szerző és szereplője viszonyában értekezik erről. Körvonalakat ad előbbi az utóbbinak a másik lénye igazságát megjelenítve, igazságot szolgáltatva neki a formába öntéssel. Ez történik most a megírással és színházi megjelenítéssel. (A pécsi Playback társulat estjein pedig másféle, improvizációs metodikával látja meg az ajánlkozó magát egy jelenetben.) A folyamat és az eredmény a terápiás írás és színház hatásmechanizmusa alapján is nemcsak az alanynak nyújt valamelyes feloldást. Várnagy Kinga meghallgatta, meg/átírta és előadja nekünk közeli ismerőse történetét. Művészi sűrítéssel és átlényegítéssel.
A traumaszituáció itt azzal bonyolódik, attól sajátságos, egyedi, hogy a szereplő amennyire nehéz, annyira inspiráló közegben nő fel. Ő ezt hangsúlyozza is. Az elhanyagolás, az áttételes bántalmazás, a művészeti önmegvalósítás; de a kedvesen, izgalmasan bohém közeg és kapcsolódó környezet (nevelőapák, anyai barátnők, mint Ulickajánál) többnyire enyhítő hatása is érvényesül az egyik oldalon. Az anyai nagyszülők pedig egy percre sem engedve az összetartó óvó-védő nyomáson, szakadatlan túlkompenzáló konzervatív nevelésükkel állnak a másikon. Az ezen erővonalakból eredő összkép pedig felejthetetlen és kimeríthetetlen kincsesbányát rejt – pedagógiailag, nevelődéstörténetként, pszichológiai esettanulmányként újra az illetékesek figyelmébe ajánlom. Claudia/Bernadett országokon át hánykolódik, ami testi és lelki nyomokat hagy benne, ám az utolsó pillanatokban jövő külső és belső váltásoknak köszönhetően mindegyre kimenekül, átalakul, újrakezd. Az ő életének igazságát keresi a visszanézésben, az emlékezés idejébe merülve egy kórházi ágyon, amely egy korrekciós műtét szünetében zajlik, Várnagy Kinga monodrámája.
A szereplő kalandos ország- és iskolaváltásai, más-más családtaghoz kötődő életszakaszai, amelyek helyhez és nyelvhez rendeltek, adják a mű ritmusát. Az elfogadás és megértés gesztusai és ennek megoldhatatlanságával, sikerületlenségével járó keserűség a vér szerinti szülők felé mintha jóvátételt nyerne a nem vér szerinti rokonság körében. „Angol apja”, a nevelőapa és annak új családja megtartó közeget jelentenek számára, ám később már Misi-Michael is kisajátítaná; nem képes elfogadni felnőtt, önálló lényként. A nyelv, az angol tőlük jött. A többször kiemelt másik, az apai, a német nyelv és világ a szereplő jelenéhez is kötődik, éppen jelenbeli lakhelyéhez és munkájához. Ezeket nem akarta soha magának, mégis ez a helyzet állt elő, éppen abban élnek. A történés közvetlen ideje küszöbszituáció kórházi térben, bár már a helyreállító műtété. A veszély, az ijedtség a közelmúlté.
Ez a drámai karakter mindezen körülmények dacára és eredményeképpen pedig rendkívül sikeres. Nyolc nyelven beszélő európai uniós tolmács volt, s egy hasonló presztízsű helyen dolgozik a darab jelenében, ami körülbelül a bemutató előtti év a valóságban. Mindig van új és újabb helyzet, megoldandó feladat, a biztosnak hitt és nagyon rá szabott munkahely után egy másik, munkahelyi fúrás és családi körülmények miatt, meg a kisebb és nagyobb egészségügyi problémák. Most például ez a korrekciós műtét.
A sikerek legnagyobbika pedig talán a saját család, férjjel, gyerekekkel, akikkel majd vissza akar jönni ide, a magyar nyelv országába.
Várnagy Kinga szuggesztíven, lenyűgözően beszéli el ezt az életet. Kevés eszközzel, minimalista kórházi díszlettel. Intonációja és testbeszéde révén nem lankadó feszültséget idéz elő és tart fenn.
Ez a produkció az övé. Az ő ötletéből származik, ő készítette és vette fel az interjúkat, véglegesítette a szöveget és szabta magára. Kiváló összművészeti teljesítmény, holisztikus színházi helytállás, a színházi feladatok időben és térben összerendezett ellátása. Ám nem maga körül forog – és baráti-családi segítői őt sem hagyták cserben. Jó indítása itt helyben, Pécs városában a világszerte virágzó poétikus dokuszínháznak, ami a referencialitás, az erős valósághoz kötöttség, a jólszerkesztettség- és szervezettség – és a másik melletti kiállás, a feldolgozás nyomában érvényesülő szolidáris teherátvállalás révén hat.
Szomjazunk az igaz történetekre. Azok ilyen furák, szabálytalanok. S előfordulhat olyan, hogy valami igaz és valódi is.
Az előadás alapjául szolgáló interjút készítette, szerkesztette és előadja Várnagy Kinga.
Az előadás létrejöttében közreműködtek: Ari-Nagy Barbara, Köles Ferenc, Sólyom Katalin.
