Alekszandr Puskin: Borisz Godunov / Katona József Színház
Ez nem Shakespare. Nincs ártatlan szerelem (lenne, de csírájában elfojtva), nincsenek hősszerű alakok. Nincs főgonosz se. A kor azt diktálja, hogy bizonyos fénytörésben mindenki gonosz. De legalábbis gyáva, lusta, érzéketlen és undorítóan önérvényesítő.
Fotók: Szilágyi Lenke
„Szánalmas, aki bűntudattal ébred.“
(Fordította: Radnai Annamária és Térey János)
A költő Puskin prózaian tárgyilagos jelentése a hatalom mibenlétéről. A politikai játszmák posványos pitiánerségéről. Lerántva a leplet a köznép grandiozitásba vetett hithű meggyőződéséről, arról a magát évezredek óta tartó tévhitről, hogy a hatalom képviselőin ott ragyog valamifajta isteni fénnyel bevont (de legalábbis az emberi mivoltunktól elrugaszkodott) karizma és nem ügyesen lavírozó, evilági törtetők.
Pedig igen.
Állítja Puskin és erre a legjobb választás Borisz Godunov személye, az első orosz cáré, aki nem öröklés útján került hatalomra. (Ezek után nem is csoda, hogy jó ideig nem kapott színpadot a kései trónutód, I. Miklós cár pártfogása és felügyelete alatt élő költő darabja.) A művet, amely a tizenhatodik-tizenhetedik század fordulóján játszódik, 1830-ban írta arról a Borisz Godunovról, aki a néphit szerint legyilkoltatta a gyermek trónörököst, hogy bebiztosítsa későbbi hatalmát. Ám mikor hatalomra kerül, az istenadta nép mégis nagyon örül. Ideig-óráig…
Purcărete kolozsvári, hasonlóan politikai fogantatású Julius Caesarja jut eszünkbe, pontosabban az, hogy a hasonlóságok ellenére milyen más ez a Puskin-szöveg mint egy Shakespeare. Mennyivel kiábrándultabb, fáradtabb, rozogább világot mutat és benne mennyivel kevesebb a hit – legfőképp a dolgok célirányosságába vetett hit –, és több az esetlegesség. A drámát rendező Zsámbéki Gábor finom stílusérzékét mutatja, hogy nem teszi látványossá a mai áthallásokat. Mi több.
Jószerivel inkább tompítja azokat.
Nincs főgonosz
Máté Gábor – környezetét ügyesen manipuláló – Godunovjának tekintélyt parancsoló habitusa mögött egy rémült ember arca bontakozik ki. Rémült már akkor is, amikor hatalomra kerül. Mintha megriadna attól, amit vérverejték árán végül sikerült elérnie. És ez a burjánzó páni rettegés csupán a halálos ágyán enyhül. A bizonyosság csitítja el, a tudat, hogy félelmei ellenére megadatik neki a természetes halál kegyelme. (Nem így szerencsétlen sorsú gyermekeinek, akik a gyilkos erőszak áldozatai lesznek.) Ha próbálunk a felszíntől elrugaszkodni, asszociációs készségünket meglehetősen igénybe veszi Zsámbéki Gábor rendezése. A díszlet komplex egyszerűsége, az egymáshoz simuló események szaggatott hullámzása, a hirtelen váltások. Maga a komorra hangolt sztori, amely oly komolyan veszi önmagát, hogy azzal a végtelenségig fölerősíti e kortalanságra ítélt látlelet mélységesen bölcs cinizmusát.
Minimalista színpadi műnek lehetne mondani, amely megfosztja túllihegett méltóságától, miközben emberléptékű kalitkába zárja az önmagát mindegyre fölstilizáló emberi létezést.
Konkrétan abba a kalitkába, amelybe Godunov nyomorítja az ellenségeit, hogy aztán halála után ott végezzék a saját gyermekei is. Ez a kalitka önmagában is műremek. Finom ívű ketrec, ahová a megkínzottakat zárják a mindenkori kínzóik. A színpadi látványt Szakács Györgyi és Szlávik István ismét közösen jegyzi. Munkájuk immár végképp egybefolyik. Hangsúlyozva, hogy a tér és az alakok, a figurák környezete és megjelenése egymástól elválaszthatatlan, immanens egység.
Valóságosságában is elvont vizionárius világ ez.
Mindenki taszító, ez olyan emberi
Nem a tizenhetedik, nem is a tizenkilencedik századból való. De nem is korunkból. Bár leginkább arra hajazna, enyhe áthallással a huszadik század második felének kommunista diktatúráira. Megjelenési formája a kortalanságból fölkapott modern industrial stílus, más szóval Puskin industrialban nyomva (szögletes, modernül lepusztult ipari formák az intim terekben is), s ez a behatárolt kortalanság általános érvényűvé teszi. Na, ja, általában így mennek a dolgok. Mindenki taszító, ez olyan emberi. Az uralkodó ezért, a nép fiai azért. Simán csak undorító a jellemük. Mondtuk, ez nem Shakespeare. Nincs ártatlan szerelem (lenne, de csírájában elfojtva), nincsenek hősszerű alakok. Nincs főgonosz se. A kor azt diktálja, hogy (bizonyos fénytörésben) mindenki gonosz. De legalábbis gyáva, lusta, érzéketlen és undorítóan önérvényesítő. Még a Borisz hatalma ellen fölkelő, „szabadságharcos“ hazug is ócskán hazudik. Nincs benne elég elszántság. Az első hülye pínek leleplezi magát. A mélyen cinikus aktust – mikor is Rujder Vivien Marinája kicsit elgondolkodik, majd rávágja, hogy jó, nem vagy nemes, de ha cár leszel, hozzád megyek, díl – félbe is hagyja a mű.
Magunktól is el tudjuk képzelni, egy effajta szerelmi történet miként végződik.
Máté Borisz Godunovja úgy zsarnokoskodik, olyan eredendően, eltántoríthatatlanul és javíthatatlanul érzéketlen, hogy még azt is elhisszük neki, alkalmasint a jobbító szándék vezérli. Csak épp nem érzi, amit a nép érez. Lövése sincs. Kovács Lehel trónkövetelő Grigoríja még nála is taszítóbb figura. Azzal a különbséggel, hogy az új kor kívánalmainak megfelelően jóval jelentéktelenebb, felszínesebb, ostobább és pitibb. Csak veri a habot maga körül. Ide, oda csapódó politikai hullámlovasokból is van elég, fölszerelkezve a maguk egyedi vonásaival. Megannyi öntelt, modernül roncsolt karakter. Bezerédi Zoltán Sujszkija, Elek Ferenc pátriárkája, vagy a fiatal törtetők mind. Itt jön be az előadás ismertetőjében jegyzett, csak egészen kicsit cinikus félmondat, miszerint „ajánlhatjuk a művet kezdő politikusok számára is“.
Innentől mindent értünk. Vagy inkább csak érteni vélünk.
Kovács Lehel, Rujder Vivien
Zsámbéki Tóbiás angyali arcú Fjodor cárevicse csillogó szemmel rajzolja Oroszország városait, mintha csak a gyermek Hitler biflázná Európa térképét egészen Oroszországig. Ez a cárevics – ahogyan nővére, Mészáros Blanka vőlegénye vesztett, nyafogó cárleánya is – ebben a történetben elbukik, de jön helyébe más, ezernyi cárocska. Önjelöltek sora vár ugrásra készen, miközben Szacsvay László Pimen apátja historikus átéléssel meséli a valóságból vett sztorit, Bán János koldusa pedig, hiába megannyi cár és cárevics, szép lassan átveszi a főszerepet. Egészen addig (bocs, spoiler), míg fejbe nem csapják.
Ott még a zene.
Sáry László muzsikája elvonási tüneteket csihol. Patikamérlegen adagolt visszafogottsága messze távolodik a Muszorgszkij-féle operától. Tudatosan tagadja meg tőlünk a romantikusan háborgó, végtelenbe száguldó érzelmek örömét. Miként a kor.
