Albert Ramsdell Gurney: Love Letters / Centrál Színház
A végére komoly kétségünk támad, valóban felolvasószínházat látunk-e, nem inkább olyan színházat, ahol kézzelfogható karakterek kelnek életre. Valóságosnak tűnő figurák, akik a szemünk előtt öregszenek meg, válnak szép lassan azzá, akik. Egy férfi és egy nő, akik spontán ösztöneikre hagyatkozva kipróbálják az emberi szeretet csaknem minden formáját…
Básti Juli Fotók: Zsigmond László, Deszkavízió
Valentine napján leszel a párom?
Van valami megejtő abban, ha másfél óra alatt egy egész élet lepereg előttünk. Melissa és Andy mindketten jómódba születnek és attól fogva, hogy gyerekkorukban egymás közelébe sodorja őket a sorsuk, így vagy úgy, de életük végéig megmaradnak egymásnak. Útjuk ugyan – a teljes emberi élet léptékében mérve – csak egy-egy pillanatra fonódik össze, de szorgalmasan, már-már mániákus kényszerrel papírra vetett leveleikből fény derül érzelmi hullámvasútként működő kapcsolatukra ugyanúgy, mint a múlt század közepébe belecsekkoló, kényelmes egzisztenciális hátterű, fehér amerikai létforma társadalmilag nem túl érzékeny, ugyanakkor kellőképp önmarcangoló mindennapjaira.
Felolvasószínház.
Egy férfi és egy nő ül egymás mellett és felolvassák egymáshoz írott leveleiket. Az amerikai szerző kívánsága szerint estéről-estére más-más színészpáros. Így van ez a Centrál Színházban is. Tíz színész közül kerül ki az előadás alkalmi kettőse, rendező nincs feltüntetve. (A színlap szerint színpadra alkalmazta: Puskás Tamás. Fordította: Vámos Miklós.) A legizgalmasabb nyilván az lenne, ha a nézők láthatnák az összes verziót, hogy végigkísérhessék ugyanannak a történetnek a különböző színészpárosok megjelenítette változatait, de ez nyilván lehetetlen.
Amerikában egyébként 1988-ban mutatták be először, és olyan hírességek játszották az elmúlt három évtizedben, mint Alan Alda, Tom Hanks, Robert Wagner, Mel Gibson, Jeff Daniels, Larry Hagman, Linda Grey, Sigourney Weaver, Sissy Spacek, Mia Farrow, Laura Linney, Candice Bergen…
A Centrál Színház Básti Juli és Scherer Péter-féle változata azért ígérkezett különösen érdekesnek, mert eleve borítékolható volt, hogy a komédiában jártas Schererre osztott komolykodó Andy és a sok mindenben, de leginkább komoly szerepeiben feledhetetlen Bástira osztott link, élethabzsoló, ugyanakkor megfejthetetlenül összetett lelkivilágú Melissa párosa ebben a felállásban mindenképp rejteget izgalmakat.
A történet valamikor az 1930-as években kezdődik, és tragikumra fogékony (európai) agyunkkal rögtön arra gondolunk, hogy rövidesen egy teljes világégés szakad a nyakunkba, annak Amerikába átgyűrűző, egyéni sorsokat földúló tragédiáival együtt. De semmi ilyesmi nem történik. A második világháborút talán egy félmondatban, ha megemlítik, nem kísért ott az emberi lélekben, nem sejlik föl a történet negyvenes években játszódó eseményeinek a hátterében. Sokkal inkább a békésnek mondott hétköznapok, a kiegyensúlyozott létezés félelmei, bizonytalanságai, a megszokott medréből mindegyre kibillenő emberi psziché öngerjesztő fájdalmai lebegnek Andy és Melissa fájóan összetett, ugyanakkor megannyi naiv humort rejtő kapcsolata mögött.
Scherer Péter
Amúgy, ha arra gyanakszunk, hogy felolvasószínházi jellegéből adódóan elunalmasodik az előadás, akkor tévedünk. Már csak azért sem, mert Gurney remekül szerkeszti meg a szöveget. Történetének vannak jól behatárolható kapaszkodói, váratlan fordulópontjai – kézzel fogható világot teremt és sodró lendülettel tart a végkifejlet felé.
Könnyed darab, ami nem engedi, hogy könnyedén megússzuk.
A létezés törékenységéről is szól, átmenetekről és életszakaszokról, azokról a real time-ban nem könnyen átlátható fontos életdöntésekről, amiket viszont egészen könnyű elhibázni. Elcsukló mondatok, szégyenlős ragaszkodásról árulkodó hangsúlyok, az érzelmek finom rezdülései vannak hivatva végigkísérni a levelek szövegét. A színészpáros humort váltogat tragikummal, komolyan veszi magát, mégis játszik velünk, belső mosollyal játszik az emocióinkkal. Miközben Scherer feolvasószínházat mutat (merthogy alapjában az is), Básti inkább színházat. Scherer a szövegbe temetkezik, akkor kel életre, ha ő következik, mimikája a levelébe fogalmazott érzelmeket mutatja. Básti él akkor is, ha a másikat hallgatja, arcjátéka némán leköveti, mit érez Melissa Andy leveleit olvasva.
Szó mi szó, az utóbbi eggyel izgalmasabbnak tűnik.
Akárhogy is, a két színész olyan mértékig mélyül el a szövegben, hogy a végére komoly kétségünk támad, valóban felolvasószínházat látunk-e. Két színészt, akik a legjobb tudásuk szerint artikulálnak egy epikus szöveget. Nem inkább olyan színházat, ahol kézzelfogható karakterek kelnek életre. Valóságosnak tűnő figurák, akik a szemünk előtt öregszenek meg, válnak szép lassan azzá, akik. Egy férfi és egy nő, akik a barátságtól a kezelhetetlen feszültségeken át jutnak el a szerelemig és vissza. Akik az ösztöneikre hagyatkozva kipróbálják az emberi szeretet csaknem minden formáját…
És valóban. Van valami megható, valami végtelenül tragikus és megejtő abban, ahogy másfél óra alatt egy egész élet lepereg előttünk.
