Aiszkhülosz: Perzsák / a Görög Nemzeti Színház Epidauroszban / stream
És akkor leáll az előadás. A színház nézői megállítják a pillanatot. A pillanatot, mikor a színház a szabadság időtlen értékeivel együtt önnön örökkévalóságát hirdeti a világnak.
Perzsa hazánk szép férfivirága
elment. Az egész Ázsia földe,
nevelő anyjuk, értük nyög, eped
iszonyú vággyal… Szüle és feleség
reszket utánuk,
s számlál csigalassú napot.
(Fordította: Jánosy István)
Dimitrisz Lignadisz rendező, a Görög Nemzeti Színház művészeti igazgatója jó előre baharangozta, hogy itt az emberiség egységéről lesz szó. Arról az egységről, amelyhez „az emberiségnek joga van még akkor is, ha a körülményei ezt nem teszik lehetővé.”
Az antik színház letéteményese, a színház bölcsőjének számító Görögország emelte fel szavát a színházművészetért. Példát mutatott. 2500 év után ismét. Újonnan létrejött előadását osztotta meg a földkerekség országaival. Bemutatót streamelt. Nem is akárhogy. Onnan, ahonnan, azt, amit. Egy eddiginél összetettebb, széles rétegeknek szóló színházművészet formáit kutatja. Formát, amely virtuálisan megsokszorozva is őrzi a színház évezredekre nyúló tradícióit. Nem film tehát, nem videoinstalláció, nem fogcsikorgatóan forradalmi valami, de nem is csupán élőben közvetített mozgókép. Hanem több. Egyrészről maga a klasszikus értelemben vett hagyományos színház, másrészről… Nos, ez itt a kérdés.
Másrészről mi?
Szerencsés esetben esetben olyan komplex, (maradjunk a színházi kifejezésnél) huszonegyedik századi, virtuálissá tágított gesamtkunstwerk, összművészeti varázs, amely nem csak utólag, de jó eséllyel kezdettől fogva figyelembe veszi – a színpadi alkotófolyamat részeként kezeli – a nézők előtt zajló előadás valós idejű közvetítésének a tényét. Azaz a nézők fizikai jelenléte mellett figyel a befogadás virtuális formájára is. Képernyőre – is – rendez. Ily módon a tetszhalott virtualitásba száműzött színpadi mű élővé nyilvánításának ünnepélyesen felemelő rituáléja zajlik, a hagyományos színház fizikai valóságából megszólítva a virtuális nézőket. Mégpedig úgy, hogy ezt az elválaszthatatlan kettősséget nem kényszernek – és ez lenne a lényeg – hanem lehetőségnek veszi. A lehetőségek tárházának akár…
Zárjuk az élettelen virtuális tér csapdájába az élő színészt, fosszuk meg a képernyő előtt ülőket a fizikai jelenlététől, viszont éljük át real time-ban a szemünk előtt zajló események ezernyi csodáját. Kövessük nyomon a színházművészet egykori bölcsőjéből közvetített, villódzó fényekből kirajzolódó tartalmakat, az ősi epidauroszi színház high-techben megjelenő varázsát. Méghozzá a Görög Nemzeti kortárs művészeivel, akik a legrégebbről fönnmaradt antik tragédiát, Aiszkhülosz i. e. 472-ben íródott Perzsákját viszik színre. Aiszkhüloszét, akivel gyakorlatilag a drámatörténet kezdődik… Mi zajlik itt? A cél érdekében elárulják a színházművészet legalapvetőbb sajátját? A színpadi mű kézzelfogható valóságát? A virtuális térbe helyezve kényszerből beszűkítik a maguk teremtette színház fogalmát? Vagy épp ellenkezőleg? Valóban kap(hat)unk valamit, ami megközelítően azonos a színházban átéltekkel? Bizonyos vonatkozásban akár még több is? A színházművészet táguló perspektíváit próbálják óvatosan felrajzolni egy gyökeresen átírt, új világ küszöbén vagy beérik egy egész világnak szóló színházi közvetítéssel? Mindenesetre az út, amit keresnek, izgalmasnak tűnik.
Bárhová vezet.
Merthogy ki más, mint a görögök találnák föl az új színházat. De legalábbis a klasszikus színház élvezetének globálissá tágított formáját, melyben a virtuális néző magától értetődően helyet kap. Nincs ebben semmi új, mondhatnánk szkeptikusan, de az ógörög nyelvi elemekkel dúsított, angol felirattal közvetített előadás sodró ősisége, ugyanakkor kifinomult, közeli képekben is fogalmazó eszköztára, a kosztümökbe hímzett szövegektől az arcok közelijéről leolvasható végtelenül érzékeny mimikáig, cáfolni látszik ezt a szkepticizmust. S ha évezredekkel ezelőtt ők helyezték le a modern színházművészet alapjait, miért ne lennének hivatottak arra is, hogy korunkra válaszul végképp kivívják – a tradicionális színház részeként létező – virtuális térbe helyezett színház emancipációját…
Saját katonai sikereire szorítkozó, maga fogalmazta sírfeliratában Aiszkhülosz (aki mellesleg ugyanolyan jól futott, ugrott, hajított diszkoszt vagy gerelyt, mint amilyen könnyedén írt dalokat, ódákat és elégiákat) nem tartotta fontosnak irodalmi munkásságát közölni az utókorral. Pedig úgy újította meg az antik tragédiát, hogy az szinte még nem is létezett. Mondhatnánk azt is, hogy nyolc évvel a történtek után dokumentumdrámát írt a katonaként végigküzdött szalamiszi csatáról, a görögség perzsák ellen folytatott honvédő háborújának győztes küzdelméről, ha a forma, amit választott, nem mondana ennek ellent. Ugyanis a csata végső kimenetelétől reszkető perzsa királyi udvarban zajlik. Görögök nélkül. Mégis a görögökről szól. A görög demokrácia győzelméről a despota perzsa hatalom ellen. Európa harcáról Ázsia ellen. Úgy, hogy a szöveg mélyén mindvégig ott lapul a félsz a görög jövőtől. Attól, hogy a fensőbbségesség, a perzsa király vesztét okozó hübrisz (a mások lealázását célzó permanens manipuláció) rossz példája eléri a görögöket is. Ám Aiszkhülosz szövegében mindezzel együtt ott bujkál az ellenség veszteségeivel való együttérzés nagyszerűsége is.
A szöveg és a hajszálnyival tömörebb előadás legtragikusabb mozzanata egy névsor. A fájdalmas szöveg, amelyben hosszan sorolják az elvesztett ütközet halottjait. A gazdag perzsa tájakról érkezett, végső ütközetben életüket vesztett, összeroncsolt hajóikban rekedt, sziklák halálra zúzta, vízbe fúlt, fölkoncolt vezéreket. Artembarészt, Dádakészt, Tenagónt, Baktria hősi sarját és a többieket. Minden egyes név egy teljes élet megannyi tragédiáját rejti… A zene, a kórus, a hírnök, a halott király szelleme s a végére érkező Xerxés, a hódító háborút elvesztő új király a gyász fehér színében siratja a szép perzsa múltat, s az azt leromboló jelent. Egyetlen nőalak, az özvegy királyné központi figurája vonja bűvkörébe a gyászoló férfiakat, mutat fájdalmában is erélyt, az élet tragédiáin való, kínok kínjával elért felülemelkedést. Az ő kérdésére válaszol a perzsa vének vezére, mikor a leigázni vágyott görögökről kérdezgeti.
Senki rajtuk nem parancsol, nem szolgái senkinek.
Feleli a bölcs öreg, akinek a szájából a tragédiaíró Aiszkhülosz a görög szabadságeszményt hirdeti. És akkor leáll az előadás. Az epidauroszi színház nézőinek nyílt színi tapsa megállítja a pillanatot. A pillanatot, mikor a színház a szabadság időtlen értékeivel együtt önnön örökkévalóságát hirdeti a világnak. A gyorsan tovatűnő pillanatot, mikor az a bizonyos emberi egység, képernyőn innen és valóságon túl, a maga kézzelfoghatatlanságában kézzelfoghatóvá válik. És ezzel közelebb jutunk Görögország eredeti szándékához is. Saját bevallásuk szerint ugyanis azzal a céllal tették elérhetővé az előadást, hogy próbálják begyógyítani a sebeket, melyeket a világjárvány okoz. Hogy a színházzal …gyógyítsuk a testet és a lelket. Ahogy az ókori görög filozófusok és orvosok tanították nekünk.
Aiszkhülosz: Perzsák
Epidaurosz, 2020. július 25.
Rendezte: Dimitris Lignadis
Koreográfia: Konstantinos Rigos
Jelmeztervezés: Eva Nathena
Zene: Giorgos Poulios
Szereplők:
Vasilis Athanasopoulos
Alberto Fais
Konstantinos Gavalas
Nikos Karathanos
Lydia Koniordou
Spyridon Kyriazopoulos
Alkiviadis Maggonas
Laertes Malkotsis
Giorgos Mavridis
Argyris Pandazaras
Dimitris Papanikolaou
Giannos Perlegas
Michalis Theofanous
Argyris Xafis
