Adél nem Léda

|

Ady és Adél / RS 9 Színház

Fenntartásokkal ültem be Tatár Rózsa – a Cédrus Művészeti Alapítvány Nívódíjával kitüntetett – monodrámájára, melyet Lábán Katalin rendezésében láthat az RS9 Színház közönsége. Lédát Kadlót Zsófi, Diósy Ödönt Koleszár Bazil Péter alakítja.

Koleszár Bazil Péter és Kadlót Zsófi

Bevallom, néha nem tudok mit kezdeni a monodrámákkal. Gyakran unalmasnak vagy épp túljátszottnak tartom őket. Az Ady-Léda héjanász pedig sokszor és sokféleképp interpretált téma. Nem túl elegánsán úgy is mondhatnánk, lerágott csont, amit már a középiskola óta csócsálunk.

Az első, ami már a mű plakátján is szembeötlik, hogy a múzsát Léda helyett polgári nevén, Adélként tüntetik fel, férjét, Diósy Ödönt pedig becenevén, Dodóként. Már itt gyanút lehet fogni, hogy nem egy szokványos előadásról lesz szó.

Mikor a közönség elfoglalja helyét, a színpadon már történik valami. Egy nő fekszik az ágyban, csipkehálóingben, fehér, mint egy szellem. Egy férfi nagyon lassú mozdulatokkal takarja be a lábát. A finom felvezetés apránként vezet be a cselekmény világába. A darab maga csendes, mint egy betegszoba. Az elhangzó zenéknek megvan a maguk helye és szerepe. A díszlet egyszerű, letisztult: egy ágy, egy szőnyeg, a plafonon fehér hajóvitorlák. Semmi több. És nem is hiányzik más.

Adél, a sápadt, haldokló nő, a Léda-versek múzsája egy faládikából régi szerelmes leveleket vesz elő. Ady írta őket, az ifjú költő, aki őt Diósyné Brüll Adél Úrnőnek szólította. Adél visszaemlékezik már rég halott szerelme nagy barna szemeire. Ám hamar kiderül, hogy a viszony nem volt felhőtlen, a férfi megcsalta őt, és a perzselő szenvedély ellenére fontos kérdésekben nem lehetett rá számítani. Nem léphetett ki érte a biztonságot jelentő házasságból, ám végképp száműzni sem tudta életéből. Imponált neki az ifjú költő rajongása.

A darabban jó néhány Ady-vers elhangzik Miklós Marcell előadásában: „A szememet csókold”, a „Mert engem szeretsz”, „A lelkeddel hálni, az „Elbocsátó, szép üzenet”. Így a költő szelleme valósággal megidéződik. Adynak csak a hangját halljuk.

Fotók: RS 9 Színház

Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

A férj végig némán játszik. Nesztelenül jár ki-be, hol kanalas orvosságot hoz, hol vízben oldható port, hol levest. Gondoskodik feleségéről, aki közben egy másik férfi levelei miatt sír. Dodó el akarja venni tőle a leveles ládikát, amikor a beteg nem hajlandó enni vagy gyógyszert bevenni. Megakadályozza, hogy felesége véget vessen az életének. Ő él, mégis úgy jár, mint egy kísértet. A jóság, a hűség megtestesítője, az egykori szerető ellenpólusa. Ám épp azért, mert jó és állandó, unalmas a szenvedélyeket, lángolást kereső nő számára. Ez az ő tragédiája. Az előadás nem csupán Adél, hanem Dodó tragédiája is. Ebben a kapcsolatban ugyanis hárman voltak jelen: Ady, Adél és Diósy Ödön.

Adél nagyvilági nő. Ő vezeti be Adyt a párizsi életbe. A szerelmes fiatalember azt kéri tőle, csináljon belőle azt, amit akar, és ő az lesz. Adél pedig azt akarja, legyen Magyarország első költője. Az lesz, s ezt némiképp Adélnak köszönheti.

Így nem lepődünk meg, hogy Adél belehal e sorokba: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” Ugyanakkor Adynak saját szempontjából részben igaza lehet, hiszen Lédát ő teremtette. Adél nem azonos Lédával. Léda a művészi fantázia által teremtett alak, Adél hús-vér, érző ember. Adél már nem szeretne Léda lenni. Istennő volt, és már a létezését is érvénytelenítik. Ő ekkor, ebben a pillanatban, meghal, évekkel a testi elmúlás előtt.

A darab lázálomszerűségét követi a zenei világ. Az elején Ligeti György Clocks and clouds-a, még az absztrakt diszharmónia hangján szól, majd Beethoven Hegedűszonátája (no7C moll op. 31 No2) – Ady kedvenc darabja – az őrület elharapózásával száguld, a végén pedig Purcell Dido és Aeneasból a Dido’s lament megadja a végső megnyugvás, a halál békéjét. Szinte látjuk a parttól távolodó fehér hajókat, mint távozó lelkeket siklani. „Remember me! but ah – forget my fate.”…

Záróakkordként a férj, ugyanolyan csendben, árnyékként, mint eddig, kiviszi halott felesége szobájából a levelesládát. Így kettejük (hármójuk) drámája véget ért. Adél meghalt, Léda örökké él Ady verseiben. Az előadás leginkább abban hoz újat, hogy Adélt mint valóságos személyt mutatja be nekünk, a maga ember voltában, esendőségében. Visszaadja a méltóságát.

Az Ady és Adél „legnagyobb kisszínházunk”, az RS9 figyelemre méltó produkciója. A rendezés és a színészi játék egyaránt hozzájárultak egy irodalmi mítosz megszokottól eltérő bemutatásához, mely során egy legenda kapta vissza valódi nevét, identitását. Mindez nem valósulhatott volna meg Tatár Rózsa ötlete, valamint gondos kutató- és anyaggyűjtő munkája nélkül. Ajánlom a darab megnézését minden irodalom-és színházkedvelőnek. Felnőtteknek és felső tagozatos diákoknak egyaránt.

CÍMKÉK: