Két székesfehérvári előadásról
Miért is nem táncol az ember gyakran, ha ez láthatólag ilyen jó, csak úgy magában vagy társaságban.
Adáshiba
A más kontextusban jó néhány éve nagy karriert befutó fenti óhaj a székesfehérvári Dolgok, amikért érdemes élni (Duncan MacMillan mai angol szerző darabja, 2019-es bemutató) című kamaradarab közben idéződött és erősödött fel bennem, amikor Závodszky Noémi, az előadás egyetlen hivatalos szereplője többször is táncol valamennyit. Csak néhány ütemnyit, de frenetikusan, bomba jó zenékre, főként amerikai slágerekre – amikkel végigvezet bennünket az elmúlt évtizedeken. Azt kívántam, bár folytatná – vagy bár csatlakozhatnánk. Vagy miért is nem táncol az ember gyakran, ha ez láthatólag ilyen jó, csak úgy magában, vagy társaságban. Visszaadja az életkedvet ez a kis bemutató, kedvet csinál a tánchoz (is). Barátságos légkörű, boldog este, amit vele töltünk, igazi emelkedett, a legjobb értelmű adventi emlék az adventet amúgy is meglepő emberséggel, találékonysággal, kedvvel és egyszerű, de tévedhetetlen gesztusokkal ünneplő városkában. (Templom előtt kedvesen kezünkbe adott gyertyával, bent pedig kis, egyre, akár általunk is bővülő kiállítással vágyakról, háláról, arról, ami – jó.) Az egyszemélyes előadás is arról szól, ami(k)ért érdemes élni.
Hihetetlen, milyen energiákat mozgat, s arra is folyton rá kell döbbenteni magunkat, hogy egyetlen színész van előttünk. Ő fogad már az előtérben, s ad a kezünkbe egy papírszeletet, rajta kis szöveg. Az előadás adott pontján az adott néző kell, hogy beolvassa azt, ami nála van. Egyetlen kifogásom ezzel az elemmel kapcsolatos, s ez sem a produkció létrehozóit, hanem a nézők egy részét illeti. Ugyan elpróbáltuk az elején, hogy milyen hangerővel mondjuk, a nézők fele érthetetlenül, halkan motyog. Én pedig hosszan elmélkedhetnék – nem először – honfitársaim számomra érthetetlen halk szavúságáról nyilvános térben, de csak röviden fogok. Igen, félnek a szerepléstől, az interaktivitástól az emberek, például az első sorokban ülők attól, hogy felkérik őket egy-egy jelenet erejéig, de néhány szót hallhatóan felolvasni vajon miért kerül akkora erőfeszítésbe? Pontosabban: ötven emberből harmincnak miért megvalósíthatatlan?
Ez által csökkent az előadás élvezeti értéke, minthogy az egyes mondatok bele lettek komponálva az előadás dramaturgiájába, és az esetek felében nem csattant a poén miattuk. Amikor meghallottuk a sorszámunkat, kellett hallhatóan bemondanunk a cetlinken lévő dolgot, ami egy példa volt az élet értelmére. A színész-moderátor-koordinátort, aki mozgatott bennünket, arra az egyre kérném meg, hogy legyen bátorsága és lélekjelenléte az előadás közben is ismétlést kérni, ha elsikkad a bemondás tartalma. Nem mintha ne lenne mire figyelnie enélkül is, de ha már az élet szépségének felismerésére hív fel minket, ez a kis plusz tanítás még beleférhetne.
A nagyobb volumenű interaktivitás valószínűleg félig-meddig beépített emberekkel történhetett meg. Karaktere keserédes élettörténetének megelevenítéséhez a körberendezett első sor bizonyos helyeiről ugyanis mintha az előzőleg foglalt jelzésű székeken ülőket hívta volna segítségül a színész játszótársul néha hosszabb, de inkább rövidebb jeleneteihez, ami csak a körülöttük ülőknek tűnhetett fel. (Főként azoknak, akik e helyek elfoglalása előtt értek a térbe, s udvariasan odébb tessékelték őket a „foglalt” jelzésű székek mellől a már lent ülők.) Annak ellenére, hogy a fentiekből azt vontam le, nem teljesen felkészületlenül érte e nézőtársainkat a szereplés, megkapó volt ezeknek a mellékszereplőknek a civil bája, zavara – főként az egyik fiatalemberé, akit ráadásul fontos és viszonylag hosszú szerepre kértek fel.
Dolgok, amikért érdemes élni – Závodszky Noémi
Az a halkszavúság, visszafogottság, bezárkózás, zavar, szégyenlősség, lámpaláz, ahogy ő olvasott fel, némiképp megkérdőjelezi a beépítettséget, de ez is a színház titkai közé tartozik, jó, hogy nem tudom. (A színdarabot Magyarországon a Theatrum Mundi Színpadi és Irodalmi Ügynökség képviseli, jelzik a színlapon, Bereczki Zoltán és Pokorni Lia is előadta már másutt, nyilatkozataik szerint valamelyest személyükre szabottan. Az utóbbi cáfolta, hogy a bevont nézők beépítettek volnának.) Nem vagyok beavatott, nem ott élek, így nem tudhatom máshonnan érkezőként, ki kicsoda a nézők közül, ki mennyire áll közel a színházhoz, színháziakhoz. Izgalmas az ismerkedés a hellyel. Telt házzal mennek a decemberi előadások. Hasznosak az információk régebbi és közeljövőbeli produkciókról a nagy csarnokban, ahol szinte szalonélet folyik. A művészbejáró felől megközelíthető Kozák Stúdióba menet az iménti előadásra a többszintes keskeny lépcsőház falain ízléses, egységes kinézetű plakátokkal találkozom. Felrémlik és összeáll, köszönhetően a munkáját kiválóan végző sajtóösszekötőnek, Tóth Bencének is, mit is jelent és képvisel ez a színház, kik voltak és kik ma az oszlopos tagjai.
Az általam nézett nagyszínházi előadásuk, a klasszikus Adáshiba (bemutatója a Játékszínben, majd a Vörösmarty Színházban: 2022. május) műsorra tűzése mindig tartalmas elvárási horizontot generál: vajon hogyan lehet ma felismerni vagy nem felismerni az éppen hozzánk betérő megváltót? Annyira izgatott az alaphelyzet jelenhez igazításának koncepciója, hogy feltétlenül meg akartam győződni a megvalósítás mikéntjéről, ezért választottam ezt. A szünetben közelebb is ültem a színpadhoz, hogy onnan ugyancsak szemügyre vegyem majd a díszletet és a játszókat. Igen, a falak valóban homorúak, a korabeli tévéképernyőket mintázva, mintha a színpad tere is lenne a képernyő, nemcsak a nézőtér: bekamerázva minden dimenzió. Felrémlik a szövegben meglévő akváriumszerűség. A díszlet egyéb elemei (tárgyak, tapéta, képek) a 60-as, 70-es éveket idézik.
A drámaszöveg kezdő utasítása „napjainkról” szól, a mindenkori kispolgár szedett-vedett ízléstelenségéről, ilyenek, nem kifejezetten korhoz kötöttek a kosztümök is (díszlet- és jelmeztervező: Vereckei Rita). Bármikori; a bármikori, univerzális kispolgáriságot kívánják behívni – kérdés, ez hogy is valósulhat meg a szöveg alapos átírása nélkül. Nem először a darab újabb előadásai közül (például 2020-ban a pécsi Harmadik Színházban) az okostelefon is bevonódik. Ott van több szereplő kezében most, hangsúlyosan, korunkban áthelyeződik rá a figyelem a tévéről, azonban a tévé bámulása is megmarad az előadásban. Merednek a tévére és a telefonjaikra, ez így túl sok, s hát koncepcionálisan sem történt meg a váltás az adaptációban: bátortalan és formális az okostelefonnal történő individuális kommunikáció. Hozzáteszik a közös tévénézéshez, amiről pedig az eredeti darab szól, ez zavaró kettősséghez, megkétszereződéshez vezet. A túlnyomatékosítás elsúlytalanít. Értem, hogy a mobil bevonása nyilvánvalóan adódik jelenünkből, de nincs kellőképp játékba hozva. A rendező (Bagó Bertalan) és a dramaturg (Lőkös Ildikó) mintha zavarban lenne: nem találták ki, miről szól(na) ma ez a szituáció. Az eredeti (’70-es) darab sem segít sokat ebben, de ott még működik a keret. Hat a tévénézés delejező ereje, mert nóvum a rácsodálkozás a tévé csak néhány éve meglévő varázslatára, ami mellett elsikkad, kisiklik a beszélgetés.
Mára az okoseszközök uralmáról számos alkotás szól, és nem jellemző a közös tévénézés. Ha maradnak az eredeti felállásnál, mert a szövegen sem sokat változtatnak, az 1970-es hangulatot, korszellemet kellett volna talán visszahozni, hogy bele tudjuk magunkat élni az akkori problémákba, újdonságokba, s ami ma erősebben visszhangzik (Brüsszel, trafik stb.), azzal kezdeni valamit. Ezek helyett egy semleges, kortalan képlet tárul elénk, s az enerváltan-udvariasan próbálkozó megváltó alakja végképp esetlen, kilóg mindenhonnan. Az eredeti szöveg által előírt ruházatot viseli (fehér közel-keleti öltözék, szakáll), kántálóan, kegyeletteljesen, kirívó modorossággal beszél, folyton áldóan tartva a kezét. Szertartásos, réveteg. Régi eszköztárával nem hat, a víz borrá változtatása és a béna felállítása nem hatja meg a többieket már ’70-ben sem, észre sem veszik, tényleg mást kéne kitalálni, mint mondja is. Amire kíváncsi voltam, arra nem kaptam választ: hogy ma mivel akar meglepni bennünket egy megváltó. Bagó Bertalan színpadán mintha karikatúrája lenne magának, idézőjelbe téve a ’70-es verziót, kicsit maira fazonírozva a dialógusok tartalmát a darab egészében, de egyúttal ott hagyva a régit.
Adáshiba Fotók: Vörösmarty Színház
Az Emberfit, azaz Krisztoszt elcsábítani akaró lány, Vanda (Lévay Viktória) ugyan figyel rá, albérlőjükre, de csalódást kelt benne szenteskedése, s inkább táncba hívja, aminek az kis ideig kényszeredetten enged. A tanítványnak kínálkozó és kiégett, karizmáját vesztett mesterét csalódottságában sebbel-lobbal elhagyó Imrus figurája (Varga Ádám) is csúszkál: tipikusságából hiányzik az az egyediség, ami elhitetné velünk indulatát, ahogy a többi fiatal alakja és alakítása is toporgó. Az anya, Bódogné (Zsurzs Kati) vérlázító álszentsége, passzív agressziója és szervilizmusa, mindent letompító, elkenő opportunizmusa átjön ugyan, de valami hiányzik belőle. Igazán csak Gáspár Sándor alakítása hat, a végig fotelban terpeszkedő, a tévét bámuló, családtagjait ugráltató, vérlázító despotáé, Bódogé. Ő tudott kezdeni a figurával valamit, rá lehet emlékezni: talán az ő alakja van a legjobban megírva is.
Ez, a nagyszínházi előadás nem tudott táncba vinni, pedig a legkisebb fiú születésnapi összejövetele és az újszövetségből ismert minden formális attribútumot hangsúlyozó megváltó-figura beleillett az ünnepi időbe, környezetbe, amivel szinergiába léphetett volna. Várom továbbra is a ma ható Adáshibát. Az elhanyagoló, depressziós, öngyilkos anya története az egy időre az ő elbizonytalanodásához hasonló állapotba süllyedő lány elbeszélésében, majd a lány meg-megújuló kilábalásainak narratív cselekménye viszont – igen. A nagy érzelmi amplitúdókat át lehet hidalni.
A tapaszokkal például: azokkal a szívet melengető, reményt adó, vidám, banális, lírai, egyszerűségükben megkapó; az élni jó-élményét felidéző és megerősítő dolgokkal, amiket még a maradék cetliken a színpadon át kisétálva is böngészhetünk. (Átmenni a szivárvány alatt. Nevetni. Videózni. Sétálni. Megbocsájtani valakinek. Toscana. Amikor csak ketten vagyunk a moziban. Csend. Utazni bárhova…) A megszületés és az újjászületés eufóriáját adják ki az emberi és a tárgyi környezet pazar ritmusú összehangolásával, a fel-felhangzó zene boldogító közegében. Pedig a történet egyfelől tragikus: a szereplőnek nem sikerül az anyát megmentenie ezekkel az életigenlő üzenetekkel, aki unottan odébb tolja őket. Nem fogékony rá. Másokra viszont hat a gyűjtemény, darabon belül és kívül, előadás is komponálódik körülötte, terápiás és csak kissé didaktikus. Hatalmas teljesítmény mindezt összetartani. (Producer Bereczki Zoltán, Ferencz Orsolya.)
Dolgok amikért érdemes élni, Adáshiba, Vörösmarty Színház
